ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-06-04 / 23. szám

Az ünnepi mise. A vendégek üdvözölték a megjelent főpapi kar tagjait, majd valamennyien a diszkapuhoz mentek, hová szinte katonai pontossággal érkezett meg diszfogatán dr. Csernoch János bibornok hercegprímás. Az egyhazfejedelmet a kapu előtt Kemény fy K. Dániel vízivárosi plébános fogadta szenteltvízzel s rövid üdvözlés után a menet a díszsátorba vonult, melynek oltáránál dr. Kohl Medárd mondott csendes misét. Mise alatt a cs. és kir. 26. gy.-ezred zenekara Thost Emil karnagy vezetésével egyházi darabokat adott elő. Offertoriumra a „Boldogasszony Anyánk", mise végén pedig a Hymnus akkordjai hangzottak fel. A mise befejeztével a közönség szétoszlott, mivel szájról-szájra járt a hir, hogy a hatalmas „Franz Joseph I.* útközben megsérült s igy csak 4 óra tájban érkezik Esztergomba. A misén jelen volt notabilitások az esztergomi meghívottakkal visszamentek a „Budapest" hajóra és a gőzös eléje ment a „Franz Joseph I."-nek. Díszebéd az új hajón. A „Budapest", midőn a bibornok-hercegprimás is felszállt, teljes gőzzel sietett az új hajó elé, mellyel Szob község alatt találkozott. Itt a „Budapest" összes vendégei átszálltak a „Franz Joseph I." hajóra s lovag Schonka invitálására a diszebédhez ültek. Dr. Csernoch János bibornokhercegprimás az asztalfőn, dr. Jankovich minszter és lovag Schonka között foglalt helyet a virágokkal feldíszített hatalmas, fényes hajóteremben. Az ebéd folyamán a bibornok-hercegprimás magas szárnyalású beszédben pohárköszöntőt mondott a a Királyra. A Duna legszebb hajóján, melynek legszebb ékessége dicső uralkodónk fényes neve, Isten áldását kéri ősz királyunkra, kinek lelke sugározza az erőt dicső harcosaink győzelmes karjaiba. A trón erőiben látjuk hadseregünk s nemzetünk erejét s ezért Istenhez fordul oltalomért, hogy ősz apostoli királyunk egészségét tartóssá tegye, hogy majdan a dicsőséges békének alattvalóival együtt örvendezhessen s adhasson érte hálát az Istennek. A felköszöntőt a diszes vendégsereg állva hallgatta meg s utána a katonazenekar a Gotterhaltet és a Hymnuszt játszotta. Később a bibornokhercegprimás a következő sürgönyt olvasta fel és küldte a trón zsámolyához: Ö Császári és Apostoli Királyi Felségének Wien, Schönbrunn. A Dunagőzhajózási társaság Császári és Apostoli Királyi Felséged legmagasabb nevét viselő hajóját megáldván, az ünnepségen megjelentek nevében legmélyebb alattvalói hódolatukat tolmácsolom Felséged dicső trónja előtt legfelsőbb oltalmába ajánlva a Duna legnagyobb hajóját. Csernoch János, bibornok, Magyarország hercegprímása. A hajómegráldás. Kevéssel délutáni 4 óra előtt végre feltűnt három hajó a láthatáron. Ezek elseje a gazdagon fellobogózott hatalmas „Franz Joseph I." volt, melyet a „Budapest" és az „Elisabeth" kórházhajó követtek. A kikötőbe a felszentelendő hajó állott be, mig a hid felől az „Elisabeth", a primási palota felé pedig a „Budapest" vetett horgonyt. A megáldási szertartás a hajó fedélzetén folyt le. Rövid előkészület után a bibornok ornátust öltött s kezében pásztorbottal, a kisérettöl követve a fedélzetre ment, hol lovag Schonka Ferenc igazgató-tanács elnök beszéddel üdvözölte, minekután a főpásztor a hajót megszentelte. Az egyházfejedelem áldó szavainak elhangzása után éljenriadalom közben vonták fel a hajó lobogóját, mire a katonazenekar a Gotterhalte-t és a Hymnus-t játszotta el. A szertartás után a bibornok beszédet tartott az ünnep jelentőségéről. A hercegprímás beszéde. Fejedelmi folyamunknak, miként a Dunát büszkén nevezni szoktuk, dicsőséges a múltja, sokat igérö s majdan még dicsőségesebb a jövője. Századokon, évezredeken keresztül egyedüli biztos és olcsó összeköttetés volt Európának azon országai között, amelyeken át hatalmas áradata hömpölyög, közvetítője a gazdaságnak, az iparnak, a kereskedelemnek és a kultúrának a Kelet és Európa népei között. Államiságunk megalapítója, szent István király a keresztény kultúrának gócpontjait helyezte el a hatalmas közlekedési út mentén, hogy ez necsak az anyagi jólétnek hordozója legyen, hanem szellemi kincseknek közvetítője is. Az esztergomi és kalocsai érsekségek, a győri és váczi püspökségeknek központjául és székhelyéül a Duna partját jelölte ki, hogy az egyházmegyék szivéből induló föérbe szakadjon a szellemi élet árama és a keresztény kultúra áldásainak részesévé tegye az uj hitre tért nemzetet. Azóta a Duna gazdasági és kulturális fejlődésünk egyik legfontosabb tényezőjévé lön, a partjait szegélyező városok Pozsonytól Újvidékig s innét Orsováig, mindezek között pedig hazánk fővárosa, virágzásukban versenyezni kezdtek külföldi dunaparti testvéreikkel s miként egykor Görögország városai vetélkedtek Homeros szülővárosának dicsőségéért, ugy legújabban a dunaparti városok, az azok mögött álló kormányok, a maguk részére iparkodnak biztosítani a dunai gócpontok között az elsőséget. Most mikor dicsőséges hadseregünk s szövetségeink világra szóló fegyvertényei megnyitották az utat az északi tengertől Mezopotámiáig, újból előtérbe lépett e viziutnak kereskedelmi, kulturális és hadászati fontossága és kitűnt, hogy sem az 1812. évi bukaresti békekötés, sem az 1840-iki szerződés által megállapított intézkedések, sem az 1856-iki párisi kongresszus által létesített megállapodások, amelyek lényegökben még ma is érvényben volnának, nem biztosítják a középeurópai szövetséges államoknak s balkán szövetségeseiknek érdekeit. Nem segített azon még az 1878-iki berlini kongresszus sem, mely fontos missióval bízta meg monarchiánkat a Duna szabályozását illetőleg, mert maga a Vaskapunak elégtelen szabályozása s más gazdaságpolitikai akadályok gátolták a dunai forgalomnak fejlődését. A szakadatlan dunai útnak létesítése, a Nyugat és Kelet közti vizi közlekedésnek biztosítása állandóan foglalkoztatta az utolsó század nagy elméit, akik közül különösen ki kell emelnünk a legnagyobb magyart, Széchenyi István grófot, aki lángeszével mindenkor meglátta, mire van nemzetének szüksége szellemi és anyagi téren s mi által érheti el kulturális haladását, szabadságát, politikai súlyát, anyagi jólétét és függetlenségét. Tudjuk, hányszor fordult meg az Aldunán, hogy a hajózásnak természeti és politikai akadályait elhárítsa s hogy a hajózásnak a Dunán egészen a Feketetengerig teljesen szabad utat nyisson. Annyira átjárta e gondolat egész lelkét s elfoglalta egész tevékenységét, hogy Metternich kancellár következő tréfával vélte buzgalmát, valóságos Dunalázát jellemezhetni: „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát." Hát az bizonyos, hogy Széchenyi gróf nem a Dunát fedezte fel, hanem igenis felfedezte annak fontosságát s mint sok egyéb dologban, úgy ebben is megelőzte kortársait és ezek között nemcsak honfitársait, hanem a külföldieket is. Életének egyik céljául tűzte ki a dunai vizi útban rejlő nagy kincsek kiaknázását s azok segítségével is annak az ideális Magyarországnak kiépítését, amelynek fokozatos kialakulását és megizmosodását annyi örömmel szemléljük, s amelyről ő látnoki ihletséggel megállapítja, hogy nem volt, hanem lesz. Dunaprogrammját ö maga e szavakban fejezte ki: „A Dunát uj életre kelteni, saját életembe fog kerülni! Ám legyen, szebben úgy sem áldozhatnám fel magamat." Ámi most a Duna gözhajózásnak emelése érdekében történik, az mind a Széchenyi István által megjelölt nyomokon halad. A dunamenti városok versengése a megtartandó dunai konferencia körül, külföldi nemzetgazdasági íróknak a dunai vizi útnak gazdasági és politikai kihatásairól a magyar lapokban megjelent cikkei és jóslásai a Dunának sokat ígérő jövőjéről, új életre való keltése Széchenyi István nagy gondolatainak s további fejlesztése az ő dunai programmjának. A Duna sokat igérő jövőjének megalapozásában hatalmasan részt vesz a Duna-gőzhajózási társaság, amelyet joggal nevezhetünk a Duna elsőszülött leányának. Ä társaság mindent elkövet, hogy szőke anyjának dicsőségét növelje s annak erőit védencei számára minél jobban értékesítse. A világháború forgatagának sok hajózási eszköze esett áldozatul. De amint a hadvezetőség folyton uj hadseregeket képez ki, uj hadászati eszközökről gondoskodik: ugy Széchenyi grófnak nagy alapítása a Duna-gőzhajózási társaság is a háború véres munkája között időt és alkalmat talált uj hajótán senki, de mi, mind családos emberek vagyunk, s mi lesz akkor velünk, ha megfogyatkozunk. A szél csak ott motoszkált, s mintha valahonnan messziről síró pihegést hozott volna, ugy i susotolt. — Körülbelül éjfél felé gyünnek a taljánok — jegyzi meg tovább az öreg, siess hát s légy óvatos, csak a pockokét kell kiszedned. Hanzi biccentett egyet a fejével, magára akasztotta fegyverét, s eltűnt a sziklák között. Csikorogva morzsolódott a kő, amint rá-rá lépett. Botja bele-bele vagdosódott a sziklába, mialatt mindig magasabbra ért. Néhány kanyargón végig menve izzadva ért fel az első csúcsra. Megtörülte a homlokát s kelet felé nézett. Éles szeme kutatott, s talált, kis fény pontocska volt a törpe fenyők között. — Isten veled Marim, súgta csakúgy magába s egy vékony párkány uton oldalt kezdett menni a szikla meredekje felett. Jó negyedórája ment, mig egy kis tisztásra ért. Egy* zerge ideges iramban vágtatott át s áthajitva magát egy feneketlen repedésen, csak a porzó követ hagyta hátra maga mögött. Hanzi nem vette észre. Hajladozó háttal fogyasztotta az utat. Még egy kis cserjerakáson kellett áthatolnia, mire megérkezett küldetési helyére. Két szikla között, melyek mint valami kinövések álltak ki a hegyből, egy hosszú, vékony hid volt. Hajlított szálfák simultak egymáshoz gúzzsal egybekötve. Ez volt a csapda, melyet a taljánok számára készítettek. Hanzi körülnézett. Megvizsgálta az ékeket, amelyek a hidat tartották. Kissé megemelgette I őket, hogy majd könnyebben kihajíthassa a kellő pillanatban. Aztán leheveredett. Éji pára kezdte elszürkiteni a csillagok fényét. — Csak legalább ketten jöttünk volna — szólt magában Hanzi — egyedül kevés leszek. Hja, de persze kevesen vagyunk és sok helyre kell. Megnyugodott s várt. Az egyik óra sietve nyelte a másikat, éjfél már elmúlt s tán a kettőt is eldanolta odahaza a bakter, amikor egy mozgó sötét alak tünt fel a hid túlsó részén. Hanzi nesztelenül kuporodott a hid mellé s fegyverét a markába fogta. Kakastollas talján vadász volt. Rálépett a hidra, nyomogatta, vizsgálgatta, hogy vájjon használható-e? Majd közelebb jött. Ismét próbált ballábával folyton előremenve. Mármár a túlsó partra ért. Hanzi még a lélegzetét is visszafojtotta. A katona nem vette észre, a bokor, amely mögé bújt, jóságosan takargatta sűrű leveleivel. A talján még tett egy-két lépést s ott állt már a bokornál. Vékonyan, hosszan sipolt, mint egy mormota, jelezve, hogy tiszta az út. Hanzi gondolt egyet s kampós botjával előre nyúlt, majd hirtelen megrántotta a talján lábát. A hid megingott, az olasz a karfa után kapott, amely egy kissé előbb végződött, mint a part, de nem érte el. Lezuhant. Hanzi utána nézett, de nem látott semmit, csak egy hang ütődött a füléhez, mintha egy zsák hullott volna a vizbe. Néhány percig csend állt be. A sötétben mozgó alakok közeledtek aztán. Gépfegyverekkel s munícióval megrakodva. Áz első rálépett a hidra. Utána a második, harmadik, negyedik, ötödik... Már a másik oldalra értek. A hid ropogott, recsegett. Hanzi hátra csapta pörge kalapját s kiugorva a bokorból, egy teljibe talált fegyverütéssel kivágta a hid tartó pöcökjeit. A meglepett taljánok még fel sem ordíthattak, az erősen megrakott híd fülrepesztő reccsenéssel vált el a sziklától s konyult le a hasadékon, lesöpörve magáról mindenkit. A túlsó parton zaj lett. Puska roppant s Hanzi lefeküdt a havasi moha puha vánkosára. Puskájához nyúlt, de nem birta felemelni, zsibbadni kezdett a teste. Reszkető kezével szétgombolta a vászoningét s megtapogatta a mellét. Nyilas volt rajta s meleg bugyborékoló vérfolyócska csörgedezett rajta. — Meghalok, Istenem meghalok — súgta kékülő ajkkal s még mozgó kezével a zsebébe nyúlt. Valamit keresett. Megtalálta. Összegyűrte, csomót csavart belőle s bedugaszolta a sebét. Vagy tán csak akarta. Néma csend vette körül, a taljánok vissza-