ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-09-24 / 39. szám

ségben és nem felejtik el, hogy ök vannak a népért, nem pedig a nép óérettük. Ha máskor is, de különösen most, a háború alkalmával és ily rendkivüli követelmények népszerüsitésénél volna nagy szükség a „hivatali pedagógiára", amely már a néppel való érintkezés hangjával a legfinomabb és legmegbízhatóbb lelki rugókat tudja működésbe hozni. „Az úgynevezett férfias energia, melyet vezető embereknél annyira keresnek és becsülnek, legtöbbször csak a brutalitásnak és gyarlóságnak szánalmas keveréke", mondja Foerster. Különösen áll ez a mondás azokra, akiknek a néppel való hivatali érintkezésmódja állandóan durva és igy a legtökéletesebben megalkotott közhasznú rendeleteket is képesek népszerűtlenné és utálttá tenni. Soha jobban meg nem boszulja magát a hivatalokban a felek zaklatása, mint éppen ilyen időkben, amidőn a néptől rendesnél nagyobb követelményeket, áldozatokat kívánunk. A levegő úgyis izgatott hangulatokkal lesz teli, mihelyt egy-egy új háborús „mértékletességi" intézkedés napvilágot lát. Ha most még ehhez a hatósági közegek tapintatlansága is hozzájárul, teljes lesz a felfordulás a lelkekben és megértünk minden zokszót, minden renitenciát. Úgyszólván napról-napra születnek uj és uj rendeletek aszerint, amint a tapasztalatok és az előrelátás, vagy gyakran az illetékes fórumok próbálkozási hajlama azt kitermeli. A végrehajtó hatósági közegeknek természetesen bírálni, kritizálni nincsen jogukban, sőt kötelességük bármily halvaszületett intézkedést is erejükhöz és az adott helyzethez képest végrehajtani. Ezt azonban csakis ugy tehetik meg, ha birják a nép bizalmát és szeretetét. Amint a katonák egy-egy népszerű parancsnok bármily kockázatos vállalkozásában minden tétovázás nélkül rohannak neki a veszedelemnek, amely esetleg sikerre is vezethet, ugy kellene a nép valamennyi itthoni vezetőinek is megszerezni azt a bizalmat és engedelmességet, amellyel a belső, vérnélküli háború minden ütközetéből diadalmasan kerülne ki a lobogó: a magyar nép boldogulásai H. I. A lány csak áll, az arca könnyes, — Nézik itt-ott az emberek — Pillanat múlik s perc a percre, Mig végre szól halkan, nevetve: „Gyula . . . Gyula — de nagy gyerek!" Dinnyés Árpád. Negyven év előtt. Bismarck elemében volt, mikor III. Napoleon egyre merészebbé váló követeléseit csúffá tette. Nem adta a megközelithetlent, tárgyalás tárgyalást követett; de ezt a politikus kancellár csak azért tette, hogy időt nyerjen a német államok egyesítésére oly titkos szövetségben, mely szerint mind követik Poroszországot egy esetleges háborúban Franciaországgal. Mikor ez sikerült, I. Vilmos beszéde is keményebb lett és 1870. július 13-án este 6 óra felé azt üzente adjutánsával Benedetti grófnak, a francia nagykövetnek, hogy tovább nem tárgyal, ő az utolsó szót már kimondotta. A grande-nation rögtön kész volt a felelettel. Julius 15-én az országházban megszavazták a háborús költséget és 19-én megüzenték a háborút Poroszországnak. Készen és nyugodtan fogadták e hadüzenetet és július 31-én az egyesült sereg három hadtestben már ott állt a 170 kim. hosszú arcvonalban Franciaországgal szemben. Moltke kész volt terveivel, melynek utolsó állomása — Paris volt. Aug. 2-án volt az első számottevő csata Saarbrücken mellett. A franciák hevesen támadtak, miután 23 ágyúval lőtték a várost. A németek délután 2 órakor kiürítették a várost s a franciák diadalittasan foglalták el azt. Parisban diadalünnepet ültek. Az orosz forradalmak és a külföldi behatások. Az orosz forradalmak közel 200 éve rázkódtatják meg újabb és hatalmasabb lökésekkel társadalmát és politikai életét. E haragos vérhullámba minden század elnyomottja belevitte gyűlöletét, bánatját, fájdalmát, nyomorát, amelyeke*; a századok homályosan felhalmoztak a lelkekben, amelyek azonnal kitörnek e nagy válságokban, mint a rejtett vulkánok,melyeket a földrengés tár ki. Azonban a forradalmak erősbödő vonásukat és robbanó erejüket az újabb korból nyerték, az 1820-as évekkel kezdődőleg, amikor a müveit világ szelleme hatalmasabb nyomással kezdi irányítani gondolkozását. A modern kor eszmeáramlata, mely oly ellenállhatatlan erővel hasította fel a maradiság mély rétegeit: dacos élességgel világított rá jogaitól megrabolt néptömegekre. Egyszerre öntudatossá tette őket, hatványozta az elégedetlenség erejét, úgy hogy az állam pillérjei megreszkettek és a társadalom inogni kezdett az alul összeszorított erőktől. „Eme nagy lökéseknek, melyek visszahatása oly messze hord", (Bossuét) meglepő fordulatokban gazdag. A szereplők sokasága, a hősi jelenetek és véres képek hihetetlen változata, az epizódok érdekessége, a katasztrófák robaja megrendítik a gondolkozó főt és nem engedik, hogy megtaláljuk az összefüggés szálait. Pedig e hatalmas összeütközésnek meg van a kapcsoló szeme: az eszmék és tények egymásravaló hatásában, amelyeknek kifejlődése karakterek sugárzó erejéből táplálkozik. Innen vértanusága és hősiessége, de gyengesége és állhatalansága is, melyek kétessé tehetik forradalmi mozgalmát és annak eredményét. A reakció hiába helyezkedik intranzigens álláspontjára és próbálja elzárni a „zapadnik" (nyugateurópai) szellemet, az mégis hat. Befolyása körének tágításával vezérli a forradalmat, elemeit egyesíti, keretét, célját meghatározza: szabad államban független nép. Vagy amint az 1881. márc. 10.-én III. Sándor cár elé terjesztett memorandum mondja: „meghívása a népnek a legnagyobb hatalomra, a kormányzásra," mely után „a szellem békés harca fog következni." A forradalmak közvetett tényezője: népének jelleme, hagyománya, nevelése. Ezeken sarjad ki a kor szelleme, mely mint e forradalom közvetlen tényezője, különleges tények (az elnyomatás) hozzájárulásával terjeszti e forrongás eszméit. A 40-es évek körül valami bámulatraméltó törtetés, haladás vett erőt az embereken. Oroszország halvány földjéről egy szürke áradat indult meg Nyugat felé: a szabadelvű intelligencia, a tüzes ifjúság, hogy felszívja, életének elemévé tegye a kulturális haladás még meg nem szűrt igazságait. Az a nép, amelyről azt írták: „földhöz De a németek hamar két nagy ürömcseppet csepegtettek ez örömpohárba. Augusztus 4-én a porosz trónörökös rajtaütéssel kezd csatát, melynek gyümölcse Weiszenburg elfoglalása. Ezt követi két nap múlva Wörth-é és a Saarbrücken melletti magaslatok elfoglalása, mely a francia sereget Metz és Paris felé szorította vissza. Tiz nappal később uj győzelmet arattak a németek Vionville mellett, bár nem csekély áldozatokkal. De önérzetesen Írhatta Bismarck egyik, aug. 17-én kelt levelében: Minden egyes katonánk igazi hős, mert kétszernél nagyobb túlerővel, jobb állással és jobb fegyverzettel, bátor ellenséggel volt dolgunk, és mégis győztünk! Két napra reá ugyanígy győznek Gravelotte és St.-Privat mellett. Bazaine egész seregével Metzbe veszi magát, nem is gondolva meg, hogy oly kelepcébe lép, melyből nem is volt többé szabadulás. Mert a várost rögtön 200 ezer német vette körül mint valami óriási vasgyürü, melyet hiába iparkodtak a franciák ismételten áttörni. Két egy fél hónap múlva a város kapui megnyíltak a német sereg előtt. Közben azonban még más is történt, a legérzékenyebb csapás a franciákra Sedánnál. Moltke éles szeme hamar észrevette Mac Mahon bekerítésének lehetőségét, a ki Rheimson át Metz felszabadítására akart sietni. Naponként támadott és naponként szűkebbre vonta a kört Mac Mahon serege köré. A Douzy melletti csata után Roue magaslatán nyugodtan jelenthette királyának: Nun haben wir sie in der Falle! Igy virradt meg szept. l-e. Véres nap, sok hős halálának napja. A franciák látták, hogy itt élet-halálra kell harcolniok. Küzdöttek is hősiesen halált megvető bátorsággal, de a véres áldozatok tapadt vak titán, mely nyomorultul turkál, ahelyett, hogy az ég felé törne" (Gogoly: Gordjajed Tamás), most a szellem szárnyain kezdett emelkedni, harcot hirdetett az emberi emancipációért, mindentől, ami lenyűgözte. A nihilizmus harca volt ez. Az első ütközetek a vallás terén történtek meg. A győzelem könnyű volt, hisz az orthodoxia merő külsőségekbe sülyedt, a cári politika szolgája volt, a fejlődés legkisebb csiráját sem tartalmazta. Mit szóljunk e valláshoz, melynek hivője lophat, csalhat, gyilkolhat, — csak a világért se szegje meg a hathetes nagyböjtöt! Vagy nem a caesaropapizmus féktelen megnyilvánulása volt Alexej cár tette, ki 10.000 számra vágatta le annak az eretnek „raszkolnyik"-ek kezét, akik 3 ujj helyett kettővel mertek keresztet vetni. A házi kis oltár szent képeit fejszével ütötték le és helyükre Vogt, Moleschott és Büchner nyitott könyveit helyezték és mindegyik kötet előtt viaszgyertyákat gyújtottak meg. I. Miklós, majd II. Sándor cárak hiába emeltek gátakat az áramlásnak, de az mégis terjed tovább. Reuve des deux Mondes 1862. évfolyam egyik száma irja: hogy az egyetemeket elzárta, majd II. Sándor 300-ban állapította meg hallgatóinak számát; az iskolai nevelés hatósági ellenőrzés alá került; a szülők nem merték iskolába engedni a gyermekeket a szabad szellem miatt, mely Szibériába egyengette az utat, az útlevelekért járó összeg 2000 frankban volt megállapítva. Az elnyomatás pedig oly zsarnoki volt, hogy II. Sándor alatt a tuveri nemességnek, mint a tavasz első fecskéinek, amiatt, hogy egy összejövetelükön hozott feliratukba bemerték csúsztatni az „alkotmány" szót, — e buzgalmukért Szibériában kellett bűnhődniök. A kormány pedig oly reformok szükségét idézte fel, amelyeket tökéletesen megoldani nem volt képes. Igy az 1860-ki jobbágyfelszabadítás ténye, mely igazában csak a formát változtatta meg, de a teher és az anyagi erő hiánya továbbra is nyomorban hagyta őket, a proletarizmus kiinduló pontja. Ez a törvény szólította az embereket a későbbi forradalmakba. A nihilista világnézlet azonban csak egy destruktív irányú forradalmat fejlesztett volna ki, ha a „szocializmus", a „nemzetköziség" nem menti ki a társadalmat. Miután a talajt előkészítette, a közszellemet megalapította, behódolt. Metaphysikából a cselekvés terére lépett: a propagandában, mely a szociális gondolatot elvetette. A demerkacionalis vonal a kettő között az alapgondolatban volt. Mert mig a nihilista a saját boldogságát kereste és valami láthatatlanért, elérhetetlenért, abszurdumért küzdött, addig a szocialista forradalmár mások boldogságáért küzd mindenének feláldozásával és kézzelfogható, észszerű célért fárad. Mig a nihilizmus, amint az 1871. pör aktáiból kitűnik és Dosztojevszky az „Ördöngősök"-ben bemutatja, fényes hatása a nép között, nem is annyira a tanokból meritettett, mind hiábavalóknak bizonyultak. Mac Mahon ismételten megkísérelte az áttörést, de hasztalanul. Hiába jött Vinoy tábornok is az ő segítségére, ezt is elűzték a hős württembergiek. De halljuk magának I. Vilmosnak szavait a feleségének irt leveléből: „Beszüntettem a tüzelést — d. u. 4 órakor — és Beaufort alezredest fehér zászlóval elküldtem, hogy az ellenséget megadásra szólítsa fel. Már akkor jelentették nekem, hogy a vár kapujában egy fehérzászlós katona áll. Az alezredest bebocsátották s egyenesen a császár elé vezették. A császár kérdé, mily feltételekkel jött? „Sereget és várat átadni 1" volt a válasz, mire a császár azt felelte, hogy ez ügyben forduljon Wimpffen tábornokhoz, aki a megsebesült Mac Mahon helyett az imént vette át a parancsnokságot, ő maga pedig Reille adjutánsával fogja levelét nekem átküldeni. Este 7 óra volt, mikor Reille és Beaufort hozzám érkeztek. Utóbbi kissé előre sietett s őtőle tudtuk meg biztosan, hogy a császár is ott van. Reille leugrott lováról s átadta nekem császárjának levelét, hozzátéve, hogy egyéb megbízása nincsen. Még mielőtt felbontottam volna a levelet, kijelentettem előtte, hogy első feltételként követelem, hogy a sereg tegye le fegyverét. A levél igy hangzott: Miután nem adatott meg nekem, hogy csapataim élén meghaljak, nem marad más hátra, mint kardomat Felséged kezébe letenni. Boldogan mondotta I. Vilmos még aznap az ünnepi lakomán: Ön, von Kron hadügyminiszter élesítette a mi kardunkat. Ön, von Moltke tábornok vezette azt. Ön, Bismarck gróf emelte Poroszországot a politika irányításával a mostani magasságba!*