ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916
1916-01-01 / 1. szám
XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. január 1. 1. szám. ZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Szerkesztőség:: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség*, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A béke nagy problémája. A Hercegprímás békeszózata. Esztergom, 1915. december 31. Évforduló alkalmával amúgy is feszültséggel teli a levegő. De az emberek az idén a háború hosszadalmassága miatt is kezdik türelmüket vesziteni. Egyik karácsony a másik után jön, egyik uj év a másik után s még csak jósolni sem merné senki, hogy ez uj esztendő talán véget vet a nagy világháborúnak, avagy a terhes 1914/15 számot még egyszer-kétszer fogjuk emlékérmeinken tűrni, mig a történelemnek átadhatjuk? A pesszimisták, kik a gorlicei áttörést követő szakadatlan győzelmek hatása alatt visszahúzódtak, újra előbújnak odúikból: „hátha kifárasztanak ellenfeleink s aztán felülkerekednek?" A felségsértők, kiket szintén egy pillanatra elkábitott a fényes diadalok mámora, újra Vilmos császárt és agg királyunkat kezdik — mondjuk: müveletlenségükben, tudatlanságukban — átkozni, mint akik okai volnának, hogy „még mindig nincs béke!" Az Istent káromlók dühe is fel-felujul — hisz saját bűneiket is Isten kontójára szokták irni: „az Isten elvette az eszemet, midőn ezt vagy azt tettem" — és Isten nyakába akarják varrni a népek s az emberiség nagy bűneiből származó háború borzalmait. A „Népszava" hozzá illő logikával és psychologiával nekimegy a vigasztalóknak, kik a nagy világbajban bátoritani, emelni akarják a csüggedök lelkét s itt-ott rámutatnak a nagy bajból esetleg származó jóra is; „háború utánra" pedig még élesebb támogatásokkal „fenyegetödzik". De egyes higgadtabb lapok is tompa pesszimizmus húrjait kezdik pengetni vezércikkeikben. Ily körülmények közt szinte a karácsonyi angyalnak üditö s felemelő békeüzeteként hatott dr. Csernoch János hercegprímás karácsonyi szózata, mely karácsony ünnepén az esztergomi bazilika szószékéről elhangzott s mely éleslátón és tág perspektívával világit be a világháború bonyodalmába s bizonyára elhangzik Európa szélső partjáig. Már másodízben zúg bele a világháború ágyúinak bömbölésébe a karácsonyi angyal szózata : Béke a földön . . . s még mindig nincs béke ! Pedig a világtörténelem feljegyzése szerint Krisztus születésekor a Janus-templom kapuja Rómában zárva volt, vagyis az egész földkerekségen béke uralkodott. S már a próféta 800 évvel előbb mint a „béke fejedelmét" hirdette a világnak előre a születendő Megváltót. Nem csufsága-e e világháború az ég karácsonyi békeszózatának, nem kudarca-e a patakokban folyó embervér a „béke fejedelmének" ?! Ha a legyőzöttek gondolkodnának, beszélnének igy, némileg érthető volna, de a győzőknek nincs okuk az ég békeszózatának igazságaiban kételkedni. Akik a világtörténelmet ismerik, jól tudják, hogy a „Janus kapui" Krisztus születése óta már nem egyszer évtizedekig, sőt néhol századokig csukva voltak s hogy mindazok a népek, amelyek a keresztény civilizációnak meghódoltak, valóra váltották a próféta jóslatát, miszerint „kardjukból ekevasat, dárdájukból sarlót kovácsoltak." S még a világháború vérzivatarában is: mig a mi seregeink a fronton küzdenek, addig övéik otthon nyugodtan szántottak, arattak s most csendben ülhették meg a szent karácsony ünnepét. Nem igy a mi ellenségeink: szerbek, oroszok, franciák.! Minő keserű lehetett e nemzetek katonáinak küzdeni a tudattal, hogy azalatt az otthon családi tűzhelyeik feldúlattak, családjaik szétszórattak. Igen, valóságos istenitélet a jelen világháború, melyben maga az Isten bünteti meg a kereszténység ellen évtizedes harcot harcoló európai hatalmakat. E világháború is igazolja az angyalok karácsonyi szózatát: „béke a földön a jóakaratú embereknek" ! Nekünk jóakaratú, Istent tisztelő központi népeknek hozza meg a seregek Ura a győzedelmes, tartós békét! Egyébiránt Krisztus békéje belső béke, a sziv békéje Istennel, az a béke, „melyet a világ nem adhat", melyet a császárok és királyok nem állapithatnak meg. Ha ez a béke uralkodnék minden ember szivében, akkor nem volna háború, akkor nem folyna patakként az embervér a bűnös földön! Ha az emberek megtartanák a tízparancsolatot, —• melyben áll: ne ölj, ne orozz stb., — akkor béke uralkodnék a földön. De miután meggyilkolták trónörökös-párunkat s felesküdtek szép Magyarországunk feldarabolására, nem várhattuk ölhetett kezekkel az ellenség millióinak támadását. A háború ily körülmények közt nemcsak szabad, hanem szükséges volt: az egyedüli orvosság, n\elyet, persze nem arany tálcában puha, meleg ágyban szolgálnak fel nekünk, hanem srapnelhüvelyekben, hideg, nedves csatamezőkön. Es ha még a győztes félen is némi türelmetlenség és elkeseredés szállja meg a 17 hónap óta csatasorban küzdő katona lelkét a háború hosszadalmassága miatt, ez érlelje meg lelkünkben az örök béke hazája utáni fenkölt vágyat, hol a világharc birája fűz babért mindazok homlokára, kik jó harcot harcoltak itt a földön. Ilyen és hasonló mélyen szántó gondolatokban fejtegette a bibornok Hercegprímás a béke nagy problémáját karácsonyi beszédében, melyet kinyomatva kellene terjeszteni országszerte a további kitartás biztosítására. Ez a tényállásnak, ez AZ „ESZT ERGO M" TÁRCÁJ A. Az ezredes felesége. Irta: Dinnyés Árpád. I. Mikor a két szuronyos őr felszólította a foglyot, hogy kövesse őket az ezredes irodájába, az ép a tó partján ült és nézte a vizet. Nézte, amint a hulló faleveleket felkapja az ár s viszi messzire, ki tudja melyik szögletébe a nagy világnak. Vagy talán nem is a vizet nézte, csak a szeme pihent a haragos hullámokon, amelyek zúgva, morogva siklottak el mellette, hogy elvigyék a sóhajt, a gondolatot haza, valahová Magyarország tájékára. Hosszú, fekete haja a szemöldökéig ért, hófehér arcán ott volt a sok nélkülözés és szenvedés nyoma, szemei pedig, azok a különös, sötét szemek, szokatlan fényben égtek s visszatükröződött bennük a bánat és szomorúság. Haza gondolt, arra a falusi kis házra, ahol öreg édes anyja várja s ahol oly csend, oly béke és szelídség uralkodik, mint sehol a világon. — Az ezredes úr hivatja! — szólt ismét az egyik őr durva nyelven. — Mit akar tőlem? — riadt föl álmodozásaiból a fogoly s kérdőleg tekintett a két orosz katonára. — Nem tudjuk. Csak megparancsolta, hogy kisérjük hozzá. Mit akarhat tőle az ezredes, hisz nem csinált semmi rosszat, még csak a szökést se kísérelte meg, holott mennyit foglalkozott a gondolattal, hogy milyen jó volna haza menni, egy pillanatra benézni a piros muskátlis szűk kis ablakon s odakuporogva édes anyja ölébe, hosszan... hosszan sirni. Mert a fogoly fiatal, jóformán még gyerekember volt, ki önként ment a harctérre, hogy hazáját szolgálja, mig egy évi küzdelmes, de dicsőséges harc után számtalan társával foglyul esett s ide hozták őket a messzi szibériai pusztaságra, ezer és ezer mérföldre Magyarországtól. — Mi az ön foglalkozása, hadnagy úr? — kérdezte tőle az öreg ezredes, mikor betette maga mögött az iroda ajtaját s katonás magatartással megállt előtte. — Festő vagyok, ezredes úr — felelt a fogoly nem csekély kíváncsisággal. — Ugy? ... És arcképeket is tud festeni? — Csakis azt, ezredes úr. — Nos jó. Holnaptól kezdve lakásomba költözik. Kap külön szobát, rendes kosztot és ellátást, de a feleségem arcképét megfesti, még pedig a lehető legszebben. Megegyeztünk? — Meg! Másnap a fogoly csakugyan az ezredes lakásába költözött, hol számára a legkényelmesebb otthont rendezték be. Az ezredesnek családja nem volt. Ö és felesége éldegéltek ketten a nagy kastély első emeletén, mig a földszintet más orosz tisztek lakták. Felesége már öreg matróna volt, közel járt az ötvenhez, de mintha nem is orosz vér csörgedezett volna ereiben, mert oly jóságos arca és szelid tekintete volt, amely egyáltalában nem ily környezethez való. Haja galambősz, termete sovány és magas, arcán pedig a hajdani szépség nyomai még ma is látszottak. Mikor az öreg ezredes a fogoly hadnagyot bemutatta neki, i különös, sötétszinü szemei mintha egy pillanatra megrebbentek volna s barátságosan szorított vele kezet: •— Hozta Isten nálunk ! Ebben a három szóban a fogoly tisztnek benne volt már a sorsa. Szinte csodálkozott s önmagától nem egyszer kérdezte, minek tulajdonithatja azt a rendkívüli figyelmet, amibe itt része van s egyáltalában hogy jutott az ezredes arra a gondolatra, hogy felesége arcképét vele festesse meg? A cselédség minden szavát parancsnak vette, az öreg ezredes vacsora után el-el kvaterkázott vele, neki pedig mesélnie kellett Magyarországról, Budapestről, a szőke Tiszáról, a dunaparti apró halászmalmokról és sok egyébb dolgokról, mit leginkább az öreg asszony hallgatott figyelemmel, de soha közbe nem szólt. Asztalbontás után leültek kártyázni, amiben az ezredes mester s szinte szenvedélyes játékos volt. A fogolynak jól esett a csendes családi kör s nem egyszer meghatotta az ezredesné apróbb figyelmessége, ki iránt önkéntelenül is valami különös- vonzalommal viseltetett. Az arcképfestés pedig haladt gyorsan és szépen. A fogoly hadnagy már több mint két hete dolgozott rajta szorgalmasan s az ezredesné nap-nap után pontosan megjelent szobájában, hol órákon át türelmesen ült és tűrte, hogy a tiszt kutató pillantásaival örökítse meg arcát a fehér vásznon. A kép igy már majdnem készen is volt, csak ép a szem, az a különös, nagy sötét szem kivánt
