ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-14 / 11. szám

uton, melyen a faágba keveredett villanyvezeték feküdt. Az inas el akarta háritani az útban fekvő akadályt s bátran neki kapott a jeges fának, de azon pillanatban elterült a földön, mert az áram hatalmas csapást mért rá. A baleset nem volt oly súlyos mint a milyen lehetett volna, mivel az inast hamarosan kiragadták a veszedelmes helyzetből. Mindazonáltal beszállították a kórházba és orvosi kezelés alá vették. Ezen időben a város több részén történt vezetékszakadás és az emiitetten kivül mások is megsérültek. A rendőrség vasárnap kidoboltatta, hogy az utcán járva Őrizkedjék mindenki a drótoktól s lehetőleg senki se járkáljon a vezetékek alatt, mert nem lehet tudni, hogy mikor szakadnak le a rájuk telepedett suly alatt. Nagyobb veszedelem azután már nem is történt s a világításban is csak részleges zavarok fordultak elő. — A telefonhálózatot még jobbn megtépázta a különös időjárás s a vezetékeknek egész halmaza feküdt összeomolva a háztetőkön, a fákon és a földön. A közönség dicséretére mondhatjuk, hogy a leszakadt drótokra senki sem vetett szemet, legfeljebb néhány pajkos gyerek próbálkozott velük, de azután azok is tovább álltak. * Stabiles Reservespital. Az esztergomi szeminárium állandó hadikórház lett. Most már az 500 betegágy állandóan be van töltve s úgyszólván hetenkint hoznak 100—150 sebesültet vagy maródi katonát a Kárpátokból. Februárban csupa magyart hoztak, mintha kiválogatták volna. Ujabban ismét vegyesen vannak képviselve a monarchia összes nemzetiségei. Még csak a határaink védelmében vérző német katonák hiányzanak. Szeretettel fogadjuk őket is. * A honvéd ezredének zászlaja. Luciano Magrini, az olasz „II Secolo" lap pétervári levelezője egy érdekes epizódról tesz jelentést háborús levelében. A Kiewcebe internált osztrák-magyar hadifoglyok között ugyanis volt egy fiatal honvéd is, akinek jobb karját zúzta össze a srapnell. Midőn a kórházban felszólították, hogy vetkőzzék le és váltson tiszta ruhát, a felszólításnak nem akart eleget tenni. Végre is csak erőszakkal kellett kényszeríteni a hős magyar katonát arra, hogy a háború által nagyon is megviselt ruháját vesse le és öltse fel magára a tisztát. A levetközés alatt keservesen zokogni kezdett a fiú, a körülötte álló orosz tisztek nem tudták mire vélni a dolgot, mig végre észrevették, hogy a hős magyar honvéd teste köré csavarta az ezred zászlaját, mert máskép nem tudta volna megmenteni. A megható jelenet mély benyomást tett az orosz tisztekre is. Lám, igy szereti a magyar honvéd hazáját és ezredének zászlaját! * Szent Erzsébet befolyása a társadalomra. Dr. Walter Gyula v. püspök, esztergomi prelátuskanonok egy ujabb müvei gyarapította a komoly irányú magyar irodalmat, midőn Horn Emilnek, a magyar tud. akadémia kültagjának fenti cimü könyvét szakavatott tollal átfordította magyarra, hogy a jeles mű értékes eszméi táplálják a lelkeket a háborús világ áldozatos napjaiban. „A betegek ápolása, a sebesültek gondozása, az elhagyottak vigasztalása, a szűkölködők támogatása ma általános, vetélkedő szorgossággal és lankadatlan kitartással teljesített kötelesség gyanánt szerepel'' írja a művet fordító v. püspök előszavában s ezzel jelezni akarja, hogy mindezen áldozatos kötelességek gyakorlásához kivan erkölcsi alapot szolgáltatni, midőn szent Erzsébet példáját állítja a magyar társadalom szemei elé. A müvet megértő örömmel fogadtuk annál is inkább, mert ezzel egy utabb forrás nyílott meg a rokkant vitézek támogatására, miután a befolyó tiszta jövedelmet a fordító ezen célra ajánlotta fel. A mű ára 3 korona. * A legelső ujságiró. Pulitzer a magyar származású amerikai ujságkirály, aki itthon sehogysem tudott boldogulni, Amerikában néhány évtized alatt dollárkirállyá küzdötte fel magát. Ez élete végén nagy összeget hagyott hátra, hogy a coloradói egyetemen újságírói fakultást is nyissanak. Amint olvastuk, ez meg is történt. Itt került hát, felszínre az eddig nem rehabilitált Pietro Arentino, éles tollú talián. Öt nevezik az újságírók atyjának. Messer Arentio, Arezzo-i varga fia volt. Született 1492. ápr. 20-án. Kis korában atyja műhelyében segédkezett a csirizes tál körül, mikor akkor azután kissé felcseperedett, könyvkötő inas lett. Itt tanulta meg a betű ismeretét. Ettől kezdve a keze alá került könyveket böngézte, ami azt a gondolatot szülte benne, hogy ö is irni fog. Tollat ragadott hát s ime néhány év múlva, „meghódította a királyokat, pápákat." A toll hatalma ekkor bontakozott íri. Igaz, hogy Arentino oda szegődött, ahonnan a pénz szele fújdogált, bűnének még sem lehet felróni. Hisz' pénz nélkül mit sem tehetett volna. Féltek tőle a hatalmasok. A királyok úgy, mint a pápák. S ezért mesébe illő ajándékokkal halmozták el. A hódolók között találjuk Zápolya Jánost is, a magyar királyt, amint ez Arentio leveléből kitűnik. Rengeteg vagyonra tehetett volna szert, de ő maró tolla mögött — mint Ballá Ignác irja — aranyos szivet hordott. Majdnem mindenét szétosztogatta ; háza néha annyira megtelt szegényekkel, orvosságra pénzt kérő betegekkel, hogy néha, ha irni akart, kénytelen volt Tizian (festő) barátjánál meghúzódni. Ellenségei persze nem maradhattak el, „árulónak, a csalók Sardanapáljának, szemmel verő jettatore-nak, kéjenc szatirnak nevezték." — De persze ezek mind csak irigység szülte rágalmak voltak. Meghalt 1556. nov. 29. gutaütés következtében. Halála után egész kultusz fejlődött ki körülötte. Sétatereket, csatornákat, neveztek el róla, sőt még érmekeket is verettek a tiszteletére. Sansovino pedig igy ir róla : Ucürete il signor Pietro Arentino Cantär in quel suo bravo primo stile, Che gli diede il cognomene di divino. * A kávéházi himnuszozás. Egyes kávéházi mulatóknak szinte minden éjjeli szórakozásuk a Himnusz muzsikáitatása, amellyel kapcsolatban rendszerint a publikumot is molesztálják, mert mindannyiszor „felaufolják" őket. Ugyanis ezek a himnuszozó mulatók „auf"-al szokták a vendégeket a felállásra kényszeríteni. Még nálunk nem tették szóvá a nemzeti dallal való visszaélést, miután az intelligensebb közönség nem sülyeszti le a Himnuszt a kávéházi mulatság nívójára. Értesülésünk szerint a fenti eset több vidéki városban előfordul s ott már a rendőrség is célirányosan közbelépett. Nálunk az „alkalmatlanok" szintén szeretnek mulatozni, de a hazafias lelkesedést meg sem próbálják, hanem ahelyett nagyokat isznak s ilyen állapotban elintézik a hadsereg és a haza dolgát. * Háborús délután. A nagyszombati kath. kör idei ciklusának utolsó háborús délutánján, vasárnap délután Somogyi Jenő jézustársasági házfőnök tartott előadást „Háború és a vallás" cimen. Az előadó Prohászka püspök legújabb műve alapján tartalmas és mély gondolatokat adott az összegyűlt közönségnek. Különösen nagy hatással volt a megjelent férfiakra, kiket előadása végén az épen kezdődő lelkigyakorlatokra meg is hivott. Ugyancsak mély hatást gyakoroltak a német Prohászkának, Keppler rottenburgi püspöknek művéből vett idézetek, valamint az előadónak küldött tábori levelek, melyek mind jelzik, hogy a háború mélyen „beleszánt a lelkekbe" és Istenhez emelik még a lanyhákat is, akármit mondanak is a szabadkőműves „mesterek". A termeket zsúfolásig megtöltő közönség lelkesen ünnepelte a mélyenjáró és lelkes előadót. A kör zene- és énekkara ezúttal is nagy élvezetben részesítette a megjelenteket, amit még inkább növelt Wallner Jánosné gyönyörű énekszólója a „Sámson és Delila" cimű operából. Ez utolsó háborús délután méltóképen fejezte be az idei délutánok sikerült sorozatát. * Hindenburg utolsó lovaglása. Az északi harctéren történt nem rég a következő kis epizód. A vezérkar ebédelt, köztük volt a muszkaverö nagy Hindenburg tábornok is. Ebéd után az egyik vezérkari tábornok szivarszó mellett a lovaglásról beszél. Erre Hindenburg közbevág: „Utoljára akkor fognak engem látni lóháton, amikor szeretet császárommal a brandenburgi kapun át Berlinbe lovagolunk. S azután vége. Ha az ünnepélyes bevonulás megtörtént, akkor azután beülök a legközelebbi fiakkerbe és hazahajtatok az én kedves, jó, öreg feleségemhez — s azután nem lát többé soha senki sem." * Az Oltáregyesület által e hó 7-én rendezett felolvasás alkalmából a következő nagylelkű felülfizetések történtek: Schiffer Ferenc és dr. Machovich Gyula 50—50 K, dr. Brühl József 30 K, dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás, Brilli Gyula, dr. Horváth Ferenc, dr. Klinda Teofil 20—20 K, Friedrich kapitányné, dr. Gidró Gergelyné, dr. Koperniczky Ferenc 18—18 K, Etter Gyula 16 K, Marosi Józsefné, Magurányi József, Bleszl Ferenc, Reusz Ferenc, Graeffel János, Fábry Verona, özvegy Mattyasóvszky Kálmánné, dr. Mattyasóvszky Béla, dr. Perényi Kálmán, Kovács Miklós, dr. Csárszky István, Glóger Antónia, özv. Mészáros Károlyné, Mátéffy Viktor 10—10 K, Machovich János. dr. Áldori Mór 8—8 K, Vajda Árminné 6 K, özv. Sándorné Koperniczky Boriska, dr. Katona Sándorné, özv. Reviczky Gáborné, Berán Károly, Schrank Béláné, Számord Ignác, Pauer Károly, dr. Gönczy Béláné, Nedeczky Miklósné, Eggenhofer Ernőné 5—5 K, Kemény Lajos, özvegy dr. Gedeon Endréné, Leitgeb Jánosné, dr. Berényi Zsigmondné, Vaniss Dezső, Deáky Zsigmond, özv. Andrássy Jánosné 4—4 K, dr. Lepold Antal, Siposs Antal, dr. Drahos János, Nemess Lajosné 3—3 K, özv. Mack Edéné, Pott Gusztávné, özv. Herczeg Lajosné, Kuszenda János, Tónay Tivadarné, Mihalik Jánosné, Hajdú Béla, Nádler István, Huszné, Sebők Ferenc, dr. Berényi Zoltán, dr. Reviczky Gábor, dr. Breyer István, dr. Zsiga János, Grünhut Henrik 2—2 K, Zoltán Amália, Polczer Jenő, dr. Pécsi Gusztáv 1—1 K. — Ezenfelül előzőleg hirlapilag nyugtáztatott Goldschmidt Fanni, Bogisich Mihály, Walter Gyula dr. özv. Vimmer Ferencné 20—20 K, Grósz Ferencné, Scheiber Rezső, Csupor Istvánné, özv.. Zubcsek Mihályné és Meszleny Pál 10—10 K-ás adománya. — Ezen fenti adományokon felül ifj. Büchner Antal karnagy „Kárpáti Örszem"-nek 50 példányát ajánlotta fel a jótékony célra, melynek darusításából 34 K 32 fill, folyt be. Ezen összes felülfizetések összege 691 K 32 fillér. — Fogadják a nemesszivü adakozók és az összes megjelentek a leghálásabb köszönetemet, hogy lehetővé tették szenvedő hőseink kórházi szükségleteinek fedezését, mely

7 célra a bevételből a legszükségesebbekre és egyelőre 200 kor. bocsáttatott dr. Perényi Kálmánné urnö rendelkezésére. — Hazafias tisztelettel özv. Reviczky Gáborné. * Halálozás. Kartjé Mihály a „Temesvári Újság" és „Die Zenung" alapitója és ezzel a temesvári kath. sajtó megteremtője, a „Die Zeitung" felelős szerkesztője, az összes temesvári kath. egyesületek választmányi, illetve rendes tagja stb. példás katholikus és fáradhatatlan munkás életének 47-ik évében, keresztényi béketűréssel viselt egy évi kinos szenvedés és a haldoklók szentségek többszöri ájtatos felvétele után folyó hó 10 én reggel V2Ö órakor nemes lelkét visszaadta Teremtőjének. A fiatalon elhunyt kiváló hirlapiró temetése e hó 11-én ment végbe Temesváron igaz és őszinte részvét mellett. * „Pulyka hus." Orosz-Lengyelország egyik kisebb városkájában több német lovastiszt ebédelni akart. Bemennek az egyik lengyel vendéglőbe. A leves után pecsenye került az asztalra. A tisztek különösnek találják a hust s az egyik szóvá is teszi a dolgot. „Vendéglős úr, minő hus ez ? életünkben ilyet még nem ettünk." — „Pulyka hus" kérem, válaszolja a vendéglős. „Igen? — no hát akkor nyergelje fel csak hamar a mi pulykáinkat." — Persze az egész társaság tudta, hogy a vendéglős lóhussal traktálta az éhes tisztikart. Hja ilyen a háborús élet! * Levél a szerkesztőhöz. Főtisztelendő Uram 1 Minthogy szives volt b. lapja f. évi március 7-iki számában csekélységemmel a „Hirek" között foglalkozni, bizonyára megengedi, hogy annak az elvnek nyomán, hogy mindenki legjobb értelmezője saját szavainak, egyet-mást helyreigazítsak, ami nem födi teljesen a valóságot és esetleg félreértésekre adhatna alkalmat. Menjünk sorban. 1. „Nagyszombati Hiradó"-ban közzétett cikkemben nem beszeltem roskadó épületekről, hanem csak egyről: az elaggott papok intézetéről, amelynek roskadozó voltát nem csak én láttam, aki már 4 éve lakója vagyok, hanem meglátta a kiküldött műépítész úr is (ha jól emlékszem, Petrovácz a neve) ki látleletét ezekbe a klasszikus szavakba öntötte : „Censeo, Carthaginem esse delendam" vagy magyarul: „Csákányt neki!" 2. Nem a sekrestyésnek, mint ilyennek, „hatalmi köreivel és képzettségével" foglalkoztam, hanem igenis foglalkoztam vele, mint az elaggott papok fentérintett intézetének házgondnokával. Ott is kizárólag azt kárhoztattam — és kárhoztatja mindenki, akiben csak szemernyi igazságosság és belátás van — hogy házbeliei szeszélyének, neveletlen modorának, papucs kormányának és gombostűszurásainak vagyunk kiszolgáltatva, amelyek az életet nem is purgatóriummá, hanem pokollá teszik. Négy év óta van módomban kitapasztalni. 3. Ami végül a deákok feje fölött megdörgetett eget illeti, ehelyett is kijelenthetem, hogy éppen nem tartom korrekt dolognak, miszerint a nagyszombati érseki főgimnázium tanulói, amely intézet papi vezetés alatt áll — tisztelet a kivételnek — sem a templom előtt nem veszik le süvegeiket, sem papnak nem köszönnek, de — amint magam szemeivel láttam, — még azoknak sem, „akik szekundákat is osztogatnak." Némi mentségül felhoztam azonban azt a tényt is, hogy akárhány egyházi férfiú van, aki a „Dicsértessék"-re vagy éppen nem, vagy csak immel-ámmal reagál