ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-10 / 2. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. január 10. 2. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Szerkesztőség-: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadó­hivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Tisza és Ausztria. Esztergom, 1915. január 9. Súlyos beszédek, vaskos mondások kerültek újév alkalmából a politika aszta­lára. Bár a közfigyelem kiválóképen a hadi dolgokon csüng, mégis lázas érdeklődéssel fordult mindenki a nyilatkozatokat tevő párt­vezérek felé. Talán furcsának látszik első pillanatra, hogy egy nemzet, melynek vére, fiai, gazdasági élete, sőt léte van kockára, téve, a sok remény, aggodalom, gond és fáradozás között is rendelkezik akkora lelki erővel, hogy a messze jövőre nyúló politikai nyilatkozatok tartalmát értékelje. A mostani napokban a jelen folyton keveredik a jövővel. Minden fegyveres férfi, midőn a harctérre vezető uton döngeti súlyos lépteit, a nemzet jövőjének ösvényét tapossa ki. Minden ágyúdörgés szerves része annak a romboló, de levegőt is tisztitó viharnak, amelynek elszáguldása után a romokból szebb életnek, a fojtott levegőből éltetőbb légkörnek kell kifejlődnie. Ezért néz most a nemzet két irányban. Reszkető szeretettel figyeli katonái sorsát és féltékeny gonddal lesi az okoskodó politi­kusok minden kifejezett gondolatát. Az eredményekkel kecsegtető cselekvés teréről többé-kevésbé leszoritott ellenzékek vezéreinek nyilatkozatai nagy elvi értékkel birhatnak, a nemzet politikai életének érté­kes szellemi kincsei lehetnek, mégis meg kell vallanunk minden rokonszenvünk dacára is, hogy csak akadémiai értékkel birnak jóformán. Szellemi diszletek, értékes tervek, ame­lyek hatalom hiányában messze esnek a megvalósulás stádiumától. Gyönyörködünk bennük, elérzékenyedünk rajtuk, szeretjük azokat olvasni, vitatkozunk egyes tételeik fölött, mégis elég figyelmünk jut arra is, hogy az uralmon levő politikai párt újévi nyilatkozataival is foglalkozzunk. Játszunk a mi játékainkkal, de kíván­csian tekintünk be a kormánypárt ablakán, hogy megláthassuk annak játékait is, amelyek reálisabbak, közelebb állanak a való élethez, mert a tényleges hatalom életre is tudja azokat kelteni. Nincs abban semmi árulás a mi állás­pontunk ellen, ha elismerjük, hogy az ellen­fél szándékaiban is lehet nemzeti értékeket, politikai kincseket keresnünk és találnunk. Ezt mutatják a tények is, amidőn a leg­exponáltabb ellenzéki orgánumok mély­séges fejbólintásokkal, az elismerésnek félre­magyarázhatatlan jeleivel kisérik Tisza István újévi beszédének egyes részeit. Az ellenzéki politikának legsúlyosabb erői is elraktározták szivükbe mélyen a most duló csaták napjaiban azokat a régi keserű­ségeket, melyek a munkapárt ellenében fel­sorakoztatták őket, bár az is bizonyos, hogy a hivatalos ellenzék keményebben áll elvi álláspontján, mint az ország közönsége és bár a jelenlegi események igazolják Tiszának eddigi eljárásait, valamikor ki fogják ásni a mélyen betakart harci bárdokat. Azt azonban mindenkinek el kell is­mernie, hogy a napokban Ausztria napi­lapjaiban oly nyilatkozatok jelentek meg Tisza ellen, amelyek a magyar nemzet nézőpontjáról tekintve — bár világos le­szólások — inkább dicséreteknek látszanak. Elmúlt politikai harcaink között a jövő függönye mögött már nem is sejtettünk meglepetéseket, nem is gondoltunk rá, hogy valamikor Tisza beszédje jobban fog tet­szeni a magyaroknak, mint az osztrákoknak. Ebből a tényből nagy reményeink kelhetnek a jövőre nézve, mert ismét bizonyossá vált, hogy a magyar lélek fel ül sokszor az ide­gennek látszó érdekek paripájára, ha azt a gyanúsítások áradatának dacára is hasznos­nak találja, egy ponton azonban mégis le­száll a paripáról s az a pont az, ahol a közös veszedelem megszűnik, de viszont kezdetét veszi az ellentétes érdekek meg­alapozása. Ilyen gyanús paripa volt a katonai követelés, amelyről kitűnt utóvégre is, hogy bizony létérdekünknek elengedhetetlen biz­tosítása megkívánta. Az ellenzék ugyan most is azt mondja, hogy ehhez a célhoz több ut is vezetett s a saját útját a nemzetre nézve hasznosabbnak tartotta és tartja. Az osztrákok azonban mégis csalatkoz­tak Tiszában, mert ök azt hitték, hogy a szoros barátság a háború utáni időkre is biztosítja nekik a magyar többség jóindula­tát. Csalódni azonban emberi dolog és nem is kell azt oly szörnyen szégyenleni, kivált­képen ha meggondoljuk, hogy egy nyertes AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Fölajánlás az isteni Szívnek. Beszéd, mondotta 1915. január 1-én délután az esztergomi föszékesegyházban dr. Lepold Antal hercegprimási titkár. 15 évvel ezelőtt, mikor egy évezred volt tűnőben fölöttünk s a mulandóság fájdalmas ér­zése szokatlan súllyal nehezedett a szivünkre: akkor is az Ur Jézus szentséges Szivének ajánl­tuk magunkat. Évezredek távolába pillantva lennt egymásra halmozott romokat, többszörösen megtelt sírokat láttunk; fent nyugtalanul futó csillagokat, hir­telen föllángoló és ismét elalvó fényeket találtunk, s ijedve kerestük azt az örök változatlan Valóságot, amelybe lelkünk a síkos pályán belefogódzhatik. S megtaláltuk az Urat. Megtaláltuk az elváltozó világ mögött, amely az ö csodás ruházata, virág­hímzéssel és csillagos ékszerekkel. Leborultunk előtte: „Kezdetben Uram, te alapítottad a földet és az egek kezeid alkotmányai. Ezek elmúlnak, te pedig megmaradsz. Mind elavulnak, mint a ruha, és mint az öltözetet elváltoztatod azokat és el­változnak. Te pedig ugyanaz vagy és esztendeid nem fogynak el. (Zsid. 1, 11—12.) Megismertük az örök és változhatatlan Urban azt a Szivet, a mely nem ismeri a mulandóság félelmét, hanem az örök élet öntudatától dagad. Ehhez a Szívhez érintettük a mi remegő sziveinket, hogy megerő­södjenek a halhatatlanság reményében. S most az 1914—5. évi évfordulón ismét megjelentünk az Ur Jézus szent Szive előtt, üsz­szehivott minket a mi egyházunk bíboros főpász­tora ide az anyaegyházba, hogy ünnepélyes mó­don közös imádságunkkal fölajánljuk a magyar hazának ügyét, a fegyverben álló vitéz hadsereget, a hazának összes hatóságait, az egyházmegyét, a híveket mind az isteni Megváltó Szivének. Miért? Mindegyikünk önmagától megadja a feleletet. Va­lamennyien érezzük, hogy ismét megremegett va­lami hatalmas lökéstől a mi szivünk s keressük azt az egyedül erős Szivet, amely erejét átsugá­rozza mibelénk, hogy elbírjuk az aggodalom, a gyász, a halálfélelem, a győzelem és béke vágyá­nak rettentő izgalmait; amely megért minket, szenvedéseinket átélte, azokon győzedelmeskedett s győzelmes erejével támogathat minket. Hazánkért aggódó lelkünk bizalommal fordul az Ur Jézus szent Szivéhez, amely a Jeruzsálembe bevonulás előtt elérzékenyült. „Amint közeledett, látván a várost sira azon mondván: Vajha meg­ismerted volna te is legalább ezen a te napodon, amik békeségedre szolgálnak, most pedig el van­nak rejtve a te szemeidtől. Mert rád jőnek napok és körülvesznek ellenségeid árokkal és körülfog­nak és megszorongatnak téged mindenfelől. (Luk. 19, 41—43.) Az Ur Szivének fájdalmában fölis­merjük a mi fájdalmunkat. Mi is megrendülünk egész bensőnkben, a fájdalmas érzések hatalma szinte lesújt, mikor végigtekintünk a mi szegény magyar hazánkon. Ránk jöttek a napok. Körül­vettek ellenségeink, körülfogtak és megszorongat­nak. Élet-halál küzdelmünk idején édes vigaszta­lásunk az a Sziv, amely Jeruzsálemnek még az utolsó pillanatban is kegyelmet ajánlott, ha föl­ismeri az üdvösségnek utolsó idejét. Most van a mi látogatásunk ideje. Ha azt fölismerjük és az Ur Jézusban a mi Megváltónkat üdvözöljük, neki hűséget esküszünk, akkor bizton remélhetjük, hogy nem vesz el a mi hazánk, hanem elnyeri, a mi békeségére szolgál. Lehet, hogy voltak idők, mi­dőn, nem akartuk, hogy az Ur uralkodjék rajtunk. De most a látogatás idején hódolattal elismerjük őt. Az egész országban megjelenik ma az Üdvö­zítő az oltár trónján s onnan néz szét ezen a hazán. Az oltárról intézi hozzánk a szót, hogy fölismerjük őt a látogatásnak e napján. S a püs­pökök vezetése mellett az egész magyar nép le­borul előtte s megvallja őt: Te, Krisztus vagy, az élő Istennek fia! Te király vagy, akit az Atya Sión fölé rendelt, s mi hódolunk Neked. Kérünk, felejtsd el számtalan bűnünket, bántalmazásunkat. Ha könnyelműek voltunk, mi most magunkba szál­lunk, legalább most ezen a mi napunkon s kérünk irgalmat a mi hazánknak, amelyet neked szente­lünk. Amint a magyar nép megkeresztelkedese idején birtokodba vetted országunkat, ugy foglald azt el ismét most a magyar nép megtérése óráiban. Esztergomban, honnan első diadal­utad ebben az országban kiindult, a magyar egyház Sion-hegyén különös buzgósággal fohász­kodunk. Körülnézünk a szent hegyen s Ezekiel látnoki szemével (Ez. 37.), mintha látnók, amint e hegynek régi lakói, árpádházi nagy királyaink, a prímások, szentek, hősök, akik e hegynek szikláin fenték kardjukat a keresztény név ellenségei ellen, fölkelnének sírjukból, amint a fehér csontok meg­elevenednek, s közénk állnak, hogy ezeréves tör­ténelmünk e legnagyobb veszedelme, a legvére­sebb csata idején velünk együtt hozzád emeljék karjaikat közös imádságra. A magyar hazáért. Eléd járulnak a mai nagy hódolat napján, mint

Next

/
Oldalképek
Tartalom