ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-02-21 / 8. szám

Vannak azonban a háborúnak vizerei, amelylyek elfolynak a csatamezőktől legtávolabb eső helyekre is. Vannak a háborúnak ennek a rémséges polipnak hosszú karjai, amelyek elérnek mindenüvé és torkon ragadnak mindenkit. A társadalmat háborúban legérzékenyebben és legáltalánosabban az inség veszélye érinti. Nagyobb baj ez szeretteink odaveszténél is, mert itt az embert legmélyebb gyökereinél éri támadás : az önfentartás ösztönénél. Egy-egy családot mélyen sebezhet a fiu vagy az apa hősi halála, de e családra még se ez a legkegyetlenebb csapás. Csúnyább rém bámulhat be az ablakokon. Egy lomhán szálló halálmadár repked minden háborús társadalom felett: az inség fekete madara. Az a madár, amely utoljára patkányhúst és gyermeket etet meg az emberrel s kiiszik a végén minden vért és velőt. Dehát nem is kis dolog az, mikor üzletről-üzletre kell szaladgálni egy félkiló lisztért, mikor az emberek nem kapnak ezt, nem kapnak azt, s azt a kicsit is méregdrágán fizetik. Nem kis dolog az, mikor összetöpörödött szürkebelű zsemlécskék kerülnek az asztalra és hirdetik hogy döntő csata szintere kezd eltolódni a piacokra. Komoly veszély az, mikor zúg a kisember, lázong a munkásnép, forrong az utca. Ilyenkor az ember harap és megnőlnek karmai. Az inség kóválygó madara pedig lenyujtogatja hosszú nyakát és lassan ráteriti szárnyát városokra. Hála Istennek idáig még nem jutottunk és reméljük is, hogy ugy ahogycsak kihúzzuk még ezt a háborút. De nem is akarok én most árnyékot vetni reánk a fekete madár szárnyaival. Én inkább a háború okozta Ínségbe ismét csak az Isten csontos és mégis puha kezét látom, azt a kezet, amely nem tud sújtani, hogy vele rögtön ne is áldjon, azt a kezet, amely csak azért töri a földet, hogy uj csirákat ébresszen belőle. A háború Isten kezében szórólapát, amellyel ő megtisztítja szérűjét. A búzát a csűrbe gyűjti vele, a pelyvát pedig elégeti olthatatlan tűzzel. (Má 3, 12.) Nos a mi dietetikánkban volt az ocsunak és pelyvának egy fajtája, amely már-már füllesztővé tette a levegőt. Ez a nagy lábon való élés járványa volt. Pucc és flanc, urizálás és feszítés graszszáltak a világon, nem csak a gazdagoknál, hanem az alig lézengőknél is. Asztalaink túlon-túl tömve voltak. A ruházat fénye és raffineriája már oly beteges arányokat öltött, hogy a társadalom egy meglehetős széles rétegének egyebe se volt, mint amit felhúzott. A háztartás, a bútorozkodás, a reprezentáció mind a telhetetlen igények kóros abban a két másik kamarában. Az anyának és a fiúnak szive kamarájában. 'Iszen már bontogatja a tarisznyát a boldogtalan boldog anya. — Harapj, édes fiam. Tudom, hogy éhezel l napról-napra. — Nem éhezem édes. Olyan jó ember az öreg őr. Juttat nekem a magáéból is. — Bizony jó. Látom. Érzem. Isten fizessen érte. — Hogy van a Daru? — Még mindig tejedzik. Tszen abból élek, édes gyermekem. — A szentegyházba jár-e, édes? — Minden nap, gyermekem. Érted könyörgök. Érted imádkozom. — A Sajó nem keresett? — Most is keres, édes gyermekem. És következik száz és száz más apró kérdés. Csak egyetlen egy késik. Marad. Ami pedig legjobban szorongatja a sziveket. Egyetlen egy. Ami fölöttük lebeg. Csak a pillanatra vár, hogy lehullhasson. Végre is az anya segit a soron. — Eszter is kérdez. Mindennap kérdez. A fiú összerezzen. Majd nehéz, mély sóhaj szakad kebléből. — Milyen jó vagy, édes. Eszter elfelejtett engem. Eszter megveti a rabviselt embert. — Eszter szeret téged, gyermekem . . . — Szeret . . . szeret ... — mormolja a fiú csendes, siri hangon. — Milyen jj vagy te édes! Balzsamot akarsz önteni az én szegény szivembe. — Eszter védelmez téged gyermekem. — Védelmez? tünetei voltak. A század bújakulturája oly rövidséggel, oly könnyű szerrel hullatta ölünkbe a föld kincseit, hogy nem is lehet csodálkozni a szükségletek és igények egészségtelen felburjánzásán. Sokunk legyen és sokat mutassunk — ez volt az európai élet hangadó trónusa. Hosszúra nyúlt, mohó, tiz ujjal, kiki a lehető legnagyobb darabot akarta kikanyarítani magának a világból. Egyszerre azután közibénk ütött a világháború szórólapátja, s jött egy harsány: hátrább az agarakkal! Estek a papirok, buktak a bankok, füstbe mentek a spekulációk. Mozgósítottunk, pénzt és segélyt izzadtunk, hadikölcsönre véreztünk, most pedig hogy jól benn vagyunk a télben, kezd ránk ásítani egy tátongó torok: az inség. Sarokba szorul az egész vonalon a dúskáló élet és szűkebbre vonja mindenki kívánságait. És érdekes. Á háború, amely temérdek kertész-ollójával most akár akarjuk, akár nem, megnyesni igényeinket, lelkünket is egy nagy felismerésre segiti. Kezdi megértetni velünk, hogy lehet az életet másként is élni, mint eddig éltük. Rávezet minket arra, hogy belehet érni a kevéssel és igen szépen ki lehet jönni szegényesebben is. Lassankint kezdjük látni, hogy az az egész előbbi falánkság és mohóság a földiek után, mesterségesen magunkra erőltetett valami volt amely nélkül egész jól meglehet lenni. Ember! sokat meghurcolt, történelmeket átszenvedett ember ! értsd fel, hogy a földből neked átlag kevésre van szükséged és kár a rezedának egy egész kertet kikerekíteni, mikor megél egy virágos cserépben is; kár egy dombtetőt lefoglalni a szegfűnek, mikor megélhet maroknyi földben is. Hisz úgyis csak vándorutas vagy, — ne cipelj hát magaddal társzekereket ! Szeresd a természetes, egyszerű, igénytelen életet s ha a sasnak elég a földből egy kőszál, legyen elég neked is egy kis tanya, néhány ruhadarab, szerszámaid a munkához, a búzakalász szeme, a patak tiszta vize, feleséged, gyermekeid és egy pár lélek szeretete. Legyen egy kicsinyke világod, de telve fénnyel, telve mézzel és örömmel. Eresz alatt egy kis fészek. Isten ege alatt egy kis fehérre meszelt udvarház — ez Jézus evangéliuma. „Vigyázzatok és őrizkedjetek! Senkinek se függ élete azok bőségétől, amiket bir." (Luk. 12, 15.) Mennyi kincset, mennyi titkot és szépséget is hoz magával a háború! Ugy jelenik meg tömkelegéből egy uj világ kedves képe, mint ahogy tél után kandikál elő a hó alól a frissen fehérlő hóvirág. Dr. Gamauf István. — A minap is azt mondotta, hogy száz gonosz kivándorol Amerikába. És nem esik baja. Aztán haza jön. És az emberek becsületesnek tartják. Te pedig szerencsétlenségből estél bajba. Ha haza I jösz, ki vethet követ reád? — Azt mondotta? — Azt bizony. Okos leány az, gyermekem. Azt mondotta igen, hogy ma az oltárhoz menne veled. Csak gyere haza, édes gyermekem. — Haza menni — édes anyám! Oh haza menni! Mily rettenetes szavak ezek én nekem. Fájóbb, égetőbb, mint — itt maradni. — Miér' édes gyermekem ? — Nekem már nincs — haza. Hiába fáj a lelkem — haza! A börtönből senki sem mehet haza. Ne menjen haza. Aki innen kikerül, annak átkos lesz az élete. A börtön átka nem pihen. És ha meg is áll . . . újra megindítják, kergetik az emberek. A rossz, a kegyetlen emberek. Míg benn a cellában az anya és fiú cserélgetik, öntögetik szivüket szivükbe, lelküket lelkükbe ... az öreg őr nagy búsan méregeti lépteivel a folyosót. Olykor meg-megáll. Mintha filozofálna. Okoskodnék. És úgy is van! — Az édes anyját becstelenitették meg — morfondirozik az öreg. — És ez a gyerek az anyját védelmezte meg. Az édes anyját. Azért ül. Azért szenved. Az anyjáért. Aztán sebesebben, mint valaha — újfent végig szalad a folyosón. Megest megpihen. — Jó fiú — mormolja. — Igen jó fiú. Ebben Beszélgetünk a háborúról. Melyik dicsőbb, melyik nagyobb? Vonaton utaztam. A szakaszt nem fűtötték épen kellemesen, miért is plédbe burkolózottan a fülke egyik szögletébe kuporodtam. Olvastam. Ha jól emlékszem Tennysonnek Arden Enochja volt a kezemben és az elegáns költőnek finom izlése teljesen lekötötte figyelmemet. Arra neszeltem csak föl, hogy a kalauz odakinn szokottnál kangosabban kiáltotta állomásunk nevét. A jó embernek bizonyára föltűnt, hogy nem készülődtem. — A könyvet hirtelen összecsaptam tehát és a következő percben már mosolyogva üdvözöltem az elembe siető főnököt. Kocsi nem várt és igy társas-kocsin kellett az utat az állomástól a városig megtenni. Mire a kocsihoz értem, odabenn már csak egy hely volt üresen. Beszálltam; nemsokára kegyetlenül kinos recsegés-kopogás között megindultunk. Körülnéztem ; feltűnt, hogy az az idegen, deresedő hajú férfi, aki a vasúton oly szótlanul meredt maga elé, most ismét szemben ül velem. Mikor rátekintettem, két fájdalomban vonagló szem fordult felém. Utazás közben nem szoktam ismeretségeket kötni, de most ugy éreztem, hogy ez a felém sugárzó, szótlan szenvedés tán enyhülhet szavam nyomán. Kocsink akkor hirtelen nagyot zökkent, mire hangosabbak lettek szomszédjaink. Ez nekünk is alkalmul szolgált arra, hogy szót váltottunk. Néhány szó után már tudtam, hogy az idegenben egyik barátom édes atyját üdvözölhetem. Ez az örvendetes fölfedezés egyszeriben feledtetett velem mindent; a mély szomorúságot se láttam már útitársam szemében. Gyorsan beszélni kezdtem — a fiáról. — Mindnyájan szerettük . . . Vidám lelke, — mosolya volt a társaságunknak! ... — Őszinte, jószivü barátja ismerőseinek és igy tovább gondolkodás nélkül mondtam el barátom minden kiválóságát. — Most is előttem még a kép, — fejeztem be — amikor a virágos vonatra szálltak; a gőzparipa már messze száguldott, de a fehér kendő messziről lobogott, biztatón lobogott: a viszontlátásra !. .. a viszontlátásra ! ... Útitársamra néztem. Egyik kezével könnyes szemét törülte, a másikkal pedig egy összegyűrt irást tartott elembe. Valami német orvos irta — a harctérről. Olvastam. „Uram! nekem jutott a szomorú feladat, hogy tudassam Önnel, hogy fia az északi harctéren ellenséges golyótól találva — elesett. . . Mint hőst és vértanút temettük el. . Most értettem csak, hogy mi az, a mi a jó öreget kétszázharminc kilométerről idehozta. A szemével, a lelkével meg akarta még egyszer ölelni azt a helyet, ahol a fiu hivatalának élve éveken át dolgozott — öreg szüleiért. a szempillantásban haza bocsátanám. Mit ? Ha az én anyámat bántanák! Pedig már meghalt . . . Nincs! . . . Áldja meg haló porait az Isten. Nagy, nehéz könny gyül az öreg szemébe. Egy forró csepp ráncos kezefejére hull. És érzi is, hogy a kezére hull. És mégis a szivét szorítja. De még hogy szorítja. A kakukos óra pedig üt. Azt üti, az huhogja: — Kakuk! Kakuk! — Hm! Hogy is szalad az idő — már csak tiz percünk van. No de, segítünk a soron. És az öreg leemeli válláról puskáját. A szuronnyal pedig hátrébb tolja az óra mutatóját. — Igy ni . . . Aztán benyit a cellába: — Csak maradjanak nyugodtan. Van még idejük. Kevés idő múlva arra siet a felügyelő is. — Öreg, késik az az óra! — Nem a' instállom. Csak nem siet. Mer' itt van idő, instálom. Nagyon sok idő. Szörnyű sok idő. A felügyelő szokatlan nyájassággal mosolyog. Oh, jól ismeri ő már az öreg — szivét. A szive. A szive. Éz az egyedüli gyengéje. * Pár hónap telik-mulik. A legény jól viselte magát. További büntetését elengedik. Az ám, de hova menjen? Édes anyja egy hónappal ennek előtte meghalt. Megtért férje urához. A kis házikó bizonyosan üres. Talán el is kótyavetélték. Hiszen aki börtönben ül, annak nemcsak teste-lelke kopik, sorvad, hanem az otthona is.