ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-02-07 / 6. szám

születésnapján, midőn szemlét tartott s megpillantotta a haditudósítók gárdáját, megköszönve nekik a lelkes tudósításokat, melyekkel a lövészárkokban küzdő katonákat buzdítják s az otthonmaradottakat vigasztalják: „Uraim, a ki Istennel tart —az van előnyben, többségben." Bízzunk tehát, hogy a mi ügyünk Isten ügye, a mi harcunk Isten harca, s Isten oly megoldást, oly békét készit, mely számunkra lesz előnyös és dicsőséges. És miként a pápa az általa szerkesztett nyilvános imádságban, ugy mi is a béke forrásához, Jézus szentséges Szivéhez forduljunk az üdvös békeért. „Lelkünk mélyén megrendülve a háború borzalmaitól, mely elárasztja Európa népeit, hozzád fordulunk s a Te szentséges Szivedben keresünk végső menedéket! Isteni Szivedből sugárzott a világra a nagy szeretet, mely felöleli az összes népeket és besugároz minden e világra jövő embert, íme most a ker. népek egymás ellen fogtak fegyvert s öldöklő gyűlölettel rontanak egymásra, elpusztítva, feldúlva a békés polgárosultság haladásának áldásos gyümölcseit. Szüntesd meg<e rettenetes egyenetlenséget, add vissza a békét a zaklatott, feldúlt Európának!" Csakugyan, Krisztus a béke fejedelme, az ő jóságos Szive a béke forrása. Már születésekor, Szive első dobbanásakor békét hirdet a világnak az angyalok által: „Béke a földön a jó akaratú embereknek." És bucsuzásakor is Szive utolsó dobbanásáig békét igért híveinek: „békét, minőt a világ nem adhat, adok nektek!" És tényleg Kr. programmjában meg vannak az alapelvek, melyek a világbékét megvalósíthatnák. Csakhogy az emberek nagy része Krisztus törvényén kivül áll s a romlott természet hajlamait féktelenül engedi garázdálkodni, azért tényleg mégis kell háborúnak jönnie a keresztény világban. „Kell jönnie a háborúknak és lázadásoknak." Ez igy volt, igy lesz, akár mit határoznak az internacionális békekongresszuson! De az Ur szentséges Szive nemcsak forrása az igazi világbékének, hanem hatalma is van — ha kell egyszerre is — békét és csendességet teremteni a világon. Azt mondják ugyan, hogy a mostani világháborúban nem lehet szó „döntő" ütközetekről, sem remény rendkívül közbejöhető eseményekre — küzdelem lesz ez a felek végkimerüléséig. De a bölcselkedést csúffá teheti az, a ki egy szavával lecsendesítette a galileai tenger háborgó hullámait, „a kinek adatott minden hatalom az égben és a földön", a ki mondhatta: gait. A szolganép azonban minden menekülési kísérletét ujabb támadásnak minősiti. Az udvaron foglalkozó kocsis tudomást szerezvén a belső veszedelemről vasvillával szegődik a támadók sorába. A szakácsnő hirtelen eszmétől megriadva sivítja : — Habzik a szája! Veszett kutya! Az asszonynépség hátrariad és onnan kiabálja: — Szúrja le kend a vasvillával! A kocsis a vasvillával, az inas a seprőnyéllel ismételten heves rohamot intéznek a kutya ellen, mire az vonitva meghátrál, majd vad iramban felfut az emeletre. Az emberek utána! A fekete kutya már a második emeleten jár s a nyitott ajtón beugrik egy szobába, hol reszketve és nyöszörögve huzza meg magát egy sarokan. Az idegen környezet, a lármás hajsza és a megsejtett végveszedelem teljesen kihozzák sodrából a nyomorult állatot s egyszerre ijesztő és szánalmas látványt nyújt, amint szélesre tátott szájából hosszan kilógatja nyelvét, dühhel teli félelmében véres szemeit villogtatja s a nyakán és hátán lévő szőrözetet keményen felborzolja. Csak pár pillanatig van nyugodalma. Az üldözők lármája már ismét a közelben hangzik fel. A vasvilla gyilkos hegyei nyomában megjelenik az ajtónyílásban a kocsis felhevült arca, amint kémlelőén végig tekint a szobán és megpillantja a kétségbeesett kutyát. — Ott van a sarokban! De förtelmesen csúnyán néz — szól hátra a többieknek. „bízzatok bennem — mert én legyőztem a világot !" Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Isten katonáinak nevezhetjük magunkat, s országunkat Jézus szent Szive országának. Há mi győzünk — Isten ügye győz, mig a büszke, istentagadó és parázna Franciaországnak, valamint a katholikusgyilkos Oroszországnak a megalázás és megnyirbálás volna — egyedüli üdvössége. Gyűlölt kultúra Oroszországban. Volt már eddig elég okunk rá, hogy szörnyűködjünk az orosz hadsereg viselt dolgain, amelyekben megnyilatkozó durvaság túllépi még a szibériai lelki mosdatlanság határait is. Nem akarunk e sorokban indokolatlan kifakadásokat egymásra halmozni, mégis kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a különben jóra termett orosz nép, az orosz népnek jelleme, lelkülete teljesen ki van forgatva becsületes formájából, be van piszkítva a zsarnokság minden aljasságával. Ekkora vádakat még a legbiztonságosabb légkörben sem szabad a bizonyítás megkísérlése nélkül közre dobni, azért rámutatunk a föld összes népeire, amelyeknek mindenike élvez valamit abból a szabadságból, melyet a modern alkotmányosság gyümölcsének tartunk. Oroszország tőszomszédságában alegelmaradtabb nép, a kinai, forradalmat csinált és bevezette országába a legrikitóbb kormányformát: a köztársaságit. Ezzel szemben a nagy erőket magában rejtő, ienyomott orosz nemzet minden rétege gúzsba csavarva éli napjait. A paraszt épen olyan szolga, mint a nagyherceg. Egyedüli úr a hízelkedő ravaszság, amely még a „mindenható cárt" is megnyergeli s a politika bábjává teszi épúgy, mint a muzsikokat és a vidéki kurta nemeseket. A zsarnokság eszközei. Mindazon eszközöket, melyeket az európai kultúra a nemzeti és egyéni szabadság biztosítására használ föl, az orosz kormányzás a cárizmus szolgálatába állítja. Micsoda rémes jelszavak nálunk: a sovinizmus, a nacionalizmus! Nemcsak az örökké féltékeny nemzetiségi elemek, hanem maga a fajmagyar is megriad, ha valami tüzes temperamentumu, poétalelkü hazafi felsorakoztatja mindazon tényezőket, azokat a lángoló terveket, amelyek által a magyar egyénileg, államilag teljesen önállóan kifejlődhetik s a fajban rejlő erők mozgásba hozásával a többi nép fölé emelkedhetik. Fordulj meg világ teljesen! Menjünk vissza Oroszországba, hol a nacionalisták a haladásnak kerékkötői s mint ilyenek, szorgalmasan oltogatják korbáccsal, börtönnel, Szibériával azokat a tüzeket, — Vigyázni kell vele, mert még kárt tehet bennünk! A kocsis oldalán az inassal benyomul a szobába. A többiek az ajtó előtt sipitoznak, tanakodnak. Látszik rajtuk, hogy szeretnének kereket oldani, de röstellik a futást. Hozzá még az asszonyi kíváncsiság is visszatartja őket. A fekete kutyában újra feléled a menekülési ösztön. Asztalra, ágyra felugrálva, székeket feldöntve nyargal körül a szobában. Néha lefordul a sima bútorokról s ilyenkor csúnyán felordít fájdalmában. Az üldözők is sajnálják már, de azért mindenütt nyomában vannak s olykor feléje sújtanak fegyvereikkel, mert amint a kocsis szuszogva megjegyzi: — Csak nem hagyhatjuk itt! Mit szólna az urunk, ha ilyen bestiát találna a szobájában ? ! — Szorítsd ! Nem apád ! — Állj elibe! — Huzz végig a hátán! — biztatják egymást. A megvadult állat újra kisiklik üldözőinek kezei közül s hatalmas erőfeszítéssel kiugrik a második emelet nyitott ablakán keresztül. — A csuda verje meg! — sikolt az asszonynépség s a kutyát vadászó kompánia dermegten áll meg azon a helyen, ahol az utolsó rohamot intézte. — Jaj! az eleven erdeg! hangzik az utcáról ugyanabban a pillanatban egy szivettépően borzalmas kiáltás. A házi népség az ablakhoz rohan s amint egymás hátán tolongva letekintenek, látják, hogy egy emberi alak fékszik elterülve' a kövezeten. Szája habzik, karjai és lábai idegesen rángatódzamelyek az erőkkel telitett néplélek tömegéből gyakorta fölcsapnak sistergő égéssel. Az oroszoknál a nemzeti fenmaradás, az erősödés és fejlődés feltételeit még mindig a tanácsadóktól körülcsúszkált cárban és nem a népek millióinak érvényesülésében látják. És vájjon miért ? Nem látnak az orosz soviniszták tehetséget, becsületet, rátermettséget vitézséget, észt, jellemet a saját népükben? Mindezt egyedül az istenitett cárban látják és találják meg? Igy önmaguk szólják meg, gyalázzák meg a világ előtt saját népüket, lefokozzák a született hülyék közé, akikre nem tanácsos ráruházni az önrendelkezés jogát. Nem tudják népüket másképen elképzelni, mint az elnyomattatás gyámkodása, a korbácsütések és a szuronyok igazgatása alatt. Ugy látják, úgy rémlik előttük, hogy ezen kellékek nélkül szétzüllik a nagy orosz egység s kiviláglik, hogy az egységesnek mondott mozaik minden kis paránya taszítja egymást, hogy több benne az olyan szláv elem, mely gyűlöli az oroszt. Az orosz pedig szolgaságáért, gyávaságáért gyűlöli önmagát s orosz helyett nihilistának, anarchistának, szociáldemokratának nevezi magát. Mindent összevetve a nagyhercegek, hercegek, főnemesek úgy tűnnek fel előttünk, mint egy részvénytársaság, melynek vezérigazgatója •' a cár, összetartó kapcsa: az érdek, a pénz — működési tere: a nép millióinak letörése, folytonos megalázása. A jogtalan millióknak ily nagy tömegét nem lehet piszkos és erkölcstelen utak, módok, eszközök nélkül folytonos szolgaságban tartani. Igy elsősorban erős lakat alatt kell tartani a népoktatást. Gondosan meg kell szűrni a főiskolákon s az egyetemeken előadandó tudományt. S minthogy a tudomány útján terjednek a függetlenségi eszmék, erős felügyelet alatt kell tartani az ifjúságot. Az egyetemek és más iskolák tantermeibe nem lehet feltűnés nélkül egyenruhás rendőröket, fegyveres katonákat küldeni, de még polgári ruhás detektiveket sem, azért szervezte az államhatalom a Diákszövetséget, melynek tagjai ingyen ellátásban részesülnek, de ennek fejében tartoznak kémszolgálatot teljesíteni iskolatársaik között az iskolában, a diákszállásokon, sőt az ifjak mulatóhelyein is. Társaik félnek tőlük, gyűlölik őket, sőt félnek egymástól is, mert sohasem tudják, hogy ki akadt újabban közülük a kényelmes ingyenfalat fejében a zsarnokság horgára. Spion társaikban meggyülölik az őket küldő hatalmat és reakcióképen tagjai lesznek a nihilisták, anarchisták szektáinak és a többi forradalmi szövetkezeteknek, amelyekben a fanatizmus letiporja a vallást és az Isten tizparancsolatját. A kémkedő diákok ellenőrzés alatt tartják tanáraikat is, akik kínosan feszengenék a katedrákon, nyelvükszinte megvan kötözve, mert sohasem tudják, hogy melyik előadásukba köt bele a rendőrhatóság a kitartott diákok kémjelentése folytán. nak, mint akit a „nehéz nyavalya" kinoz. — A kutya pedig már jó messze fut az utca végén teljes épségben. Talán meg sem áll ijedtében, mig a kimerüléstől össze nem rogyik. A cselédség hanyatt-homlok rohan le a lépcsőkön, hogy a köveken elterült embernek segítségére lehessen. ' Felkarolják a járókelőkből összeverődött tömeg közül s viszik a kapu alá a szerencsétlent, akiben megismerik Lajkót, a városvégi sátorban tanyázó, hatalmas termetű üstfoltozó cigányt. Vizet locsolnak az arcába, e«y-két cseppet erőszakolnak görcsösen összeszorított ajkai közé, mire szemeit felnyitja, mozogni kezd s lassankint magához tér. De mintha őrület ülne a lelkén, ugy csapkod kezeivel maga körül és rémülten kiáltoz: — Hess erdeg! Takarodj innen! — Én csak szegény cigány vagyok! Minek kellenék neked ?! A körülötte állók elképedve hallgatják, csittitják, bátorítják: — Nincs itt semmiféle ördög! Nyugodjék meg! — Jó emberek vagyunk 1 A cigány azonban nem nyugszik, hanem tovább fantáziál: — Dehogy nincs ; dehogy nincs ! Láttam szel meimmel! — Ilyen nagy fekete erdeg! — Hadonászó kezeivel oly nagyot mutat, amilyen elefántnak is beillik. — Megyek az uton. Egyszer csak : Piff: — a nyakamba ugrik a levegibii! — Ugy a feldhez vágott, majd meghaltam