ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-12-05 / 49. szám

den kétkedésen, kislelküségen és félelmen. Száműzi a félreértést, egyenetlenséget, szétvonást. Forrása a testvériesség, hazaszeretet, áldozatkészség és önfeláldozás erényeinek, amelyekre a jelen körülmények sokszorosan utalnak és fokozott mértékben joggal számitanak. Városunk m. t. hölgyei a hősiesen küzdő harcosoknak ruhával és más életszükségletekkel történő ellátása, valamint a sebesültek gyöngéd gondozása körül a nemeskeblüség elismerésre méltó tanúságait szolgáltatták. Megmutatták, hogy akkor is hű leányai a honnak, ha érezhető terheket ró vállaikra. Bebizonyitották, hogy melegen éreznek és tettekre kész szeretettel viseltetnek a haza oroszlánszívű védői iránt. Kétségtelenné tették, hogy nem ismernek fáradságot, mellőznek minden kényelmet, ha a küzdők javának előmozdítása önmegtagadó tevékenységet kivan. Meggyőztek arról, hogy nincs elreteszelve, hanem tárva nyitva áll szivük ajtaja, ha rajta nélkülözés, elhagyatottság, nyomor búsongó szellemei kopogtatnak. A feladatot — sajnos — még nem lehet megoldottnak tekinteni.! Boruljunk hát minél gyakrabban, minél áhítatosabb lélekkel mint Lázár nővére az Ur Jézus lábaihoz. Ott merítsünk erőt a munka lankadatlan folytatásához mindaddig, mig el nem némulnak az ágyúk és fegyverek, amelyekből záporként hullanak a rettenetes pusztításokat okozó golyók. Ott szilárdítsuk az elhatározást, hogy nem tartunk szünetet, mig fel nem tűnik a nap, amely az utolsó mérkőzések tanuja lesz. Nem gondolunk pihenőre, mig az óhajtva várt, bizton remélt győzelem után fel nem harsan a közelgő szent ünnepek angyali éneke: „Dicsőség Istennek a magasságban és béke a földön a jóakaratú embereknek." Végül a válaszmányt négy új taggal egészítette ki a közgyűlés. Az új választmányi tagok névszerint: Machovich Jánosné, Hajdú Istvánné, özv. Cserna Györgyné és Vaniss Dezsöné. A közgyűlés ezek után véget ért és a jelenvoltak az egyesület iránti ragaszkodás — s szeretetben megerősödve hagyták el az ülés termét. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — (Befejező közlemény.) Tenger, febr. 26. A hideg idők már mögöttünk maradtak. Gyönyörű meleg napokra ébredünk. A tenger, a végtelen szépségű tenger már harmadik napja hord ingó-ringó ölében. A messzeségben szunnyad a viz, mig hajónk hasitó orra hullámhegyeket zavar fel a magasba, melyek sisteregve dűlnek ismét vissza a pihenő mélységre. Egyhangú minden, csak a szinek változnak a szivárvány minden elképzelhető változatában. Különösen az estet szeretem, amikor vacsora után belevethetem magam a hajó orrán egy mély karosszékbe s nézhetem az eget, az eltűnő s a távolba vesző lomha sötétséget. Tegnap is már éjfél volt, amikor kajütömbe tértem. Néztem az égboltot s szépségével nem tudtam betelni. Apró lyukaknak tűntek fel a csillagok, melyek átjáróul szolgálnak az égbolt másik oldalára. Édes Istenem, mily gyönyörűség lehet ott, amikor olyan kis nyilason oly ragyogó fényesség árad reánk. S ma éjjel szárnyakat kaptam s repültem fel-fel mindig magasabbra a végtelen felé . . . A napló itt véget ér. Szimianszky Szaniszló meghalt. Meghalt még azon nap estéjén. Erről már Szendrey számolt be nekem, ki Amerikán keresztül jött haza Magyarországba öreg szüleihez. Szendrey még gyermekkoromban nálunk lakott, mint erdészakadémikus Selmeczbányán. S innen, amikor tanulmányait elvégezte, egy lengyel nemes erdeinek a kezelésére felkérte. Igy került ö Ivanovszkyékhez s igy lett belőle Ottilia boldog férje. A nyáron Szliácson találkoztam vele, itt tett említést Szimianszkyról és az ö csodával határos meneküléséről. A napló azonban nem volt nála. Elkölcsönözte s amig én a kezemhez tudtam keríteni, megjártam a „bolygó zsidó" keserves útját. Kérésemre elmesélte Szimianszky halálát. Mukdenben — amint ő maga ezt naplójában el is mondja — egy kis kalandunk volt. Egy szemtelen kuli, valami ópiumszivó lajdák egy igen tekintélyes orosz nagykereskedő leányát, amikor este hazafelé tartott, arcátlanul felkapva magával ragadta s futni kezdett vele barlangja felé. Szimianszky utána iramodott — én nem tehettem, a kezem fájt — s előbb a leányt szabadította ki karjai közül, aztán revolvere nyelével akkorát csapott a bitang fejére, hogy az mint egy lelőtt kuvasz nyúlt el a földön. A hölgy felkért minket s mi elkísértük őt. Útközben hátra-hátra néztem. A kuli tántorogva kelt fel s széles lépésekkel jött utánunk. Mikor kis idő múlva visszanéztem, már nem volt sehol. A hajón azonban, amelyen utaztunk, ismét megláttam őt. Engem úgylátszik nem ismert meg, hanem Szimianszkyt hosszan s mérgesen nézte, míg hosszú körmű sárga ujjai idegesen rángatództak. Az egyik tengerésztől kérdezősködtem felőle. — Fűtő — felelte az, majd hozzátette — itt az alsó partokon kinai munkásokat használunk. Féltem, a kinai boszú ismeretes volt előttem. S ezért nem is tévesztettem el Szimianszkyt soha szem elől. Vagy együtt beszélgettünk, vagy pedig egymás mellett ülve együtt hallgattunk. Az utolsó estén még kért, hogy menjek már aludni, ö azonban ott marad, mert nagyon szereti nézni a csillagokat. követésére. A pogányok is csodálták a keresztény anyák s asszonyok apostoli munkáját, s Libanius, pogány tudós Anthusára célozva felkiáltott: „Mily kiváló asszonyaik is vannak a keresztényeknek! Bárha nekünk is ilyen anyáink volnának!" Mint hitvesek a hűség és a nemes hitvesi szeretet mintaképei voltak, azon szereteté, mely nem lobog ugyan feltűnő, emésztő lánggal, de a mely a siron túl is él. A második házasságot már megvetettnek, bűnnek tartották az elhunyt hitves ellen, és megbotránkoztak azok fölött, a kik másodszor is frigyre léptek. Szigorú álláspont volt ugyan az, melyet az anyaszentegyház nem parancsolt, de oly nemes álláspont, mely bevilágít az első keresztény nők lelkének idealizmusába. S mint özvegyek nem merültek ki a szomorúság és bánkódás meddő panaszaiban, hanem a felebaráti szeretet gyakorlásában, betegek ápolában, Isten házának ékitésében lelték fel hivatásukat. S mikor később az anyaszentegyház megnövekedett kertjében a szerzetesrendi intézmény virágai kibontakozni kezdtek, az önmegtagadás ás lemondás iránt mindig fogékony női lélek tömegestül sietett a szentségek berkeibe, hogy tiszta életét egészen, az isteni vőlegénynek szentelje. Még Voltaire az egyház ellensége is igy nyilatkozik róluk: „Nincs nagyobb áldozat a földön, mint az, amelyet a gyöngéd nem egy része hoz az Isten oltárára, mely lemondva a szépségről, ifjúságról, előkelő származásról a kórházakban az emberi nyomor enyhítésén fáradozik, melynek látása oly visszataszító, gőgös és felfuvalkodott természetünknek." Egy sebesült katona, akit egy ilyen szellemű szerzetes nővér nagy gonddal ápolt e kérdéssel fordult ápolónőjéhez: — Vannak-e a tisztitóhelyen is apácák? — Bizonyára, hiszen mi sem vagyunk tökéletesek, nekünk is vezekelnünk kell, felelte a nővér. — No akkor nem félek annyira a tisztítóhelytől, mert akkor ott is lesz, aki enyhítse szenvedésünket, felelte a katona. Nagy és nemes hivatás nyilt meg minden rangú, rendű, korú s műveltségű nő előtt s a nő igyekezett is ennek megfelelni. Minden téren magasztos hivatás nyiit meg a nőnek,, de ha ezt mégis részletezni akarjuk, akkor mondhatjuk, hogy főkép három nagy ideális neme van a keresztény női hivatásnak, melyet a kereszténység három főünnepének a Karácsonynak, a Pünkösdnek s a Húsvétnak egy-egy női alakja képvisel. A karácsonyi betlehemi barlangban tündöklik előttünk a keresztény anya örök mintaképe. A pünkösdi Szentlelket váró apostoli teremben tündöklik a keresztény szűzi apostolnő, a tiszta, nemes lelkületű s buzgóságu zárda szűz képviselője az apostolok közt imádkozó Istenanyában. Húsvétkor pedig keresztény nőnek két nemes tipusa is lép előtérbe, oly két tipus, mely legjobban jellemzi épen a mi egyesületünket, az Oltáregyletet. Az egyikkel a Via Dolorosán találkozunk a fájdalmas uton, a világ legfönségesebb tragéLátszólag szót fogadtam neki, de tulajdonképen a hajó másik felén foglaltam helyet s nézni kezdtem a beszédes csendes sötétséget. Féltizenegykor a lépcsőkön macskaszem nesztelenséggel egy ingadozó alakot láttam feljönni. Feje előre lógott, mozgott s keze zsebében pihent. Nem vettem ki tisztán, hogy ki az és mit akar. Megkerülte a kéményt s egy kötélcsomó közé bújva eltűnt. Már azt képzeltem, hogy tán ott akar aludni, amikor egy lövés dördül el s Szimianszky melle fellángol. Rémülten futottam a kötélcsomó felé (érdekes, első pillanatra csak a boszúra gondoltam) s mit látok ? — füstölgő revolverrel a kinai mászik ki. Útközben én is kirántottam browningomat s mielőtt a megrémült gazember észhez tudott volna térni, mint egy sebzett hiéna, ugrott fel golyómtól találva s majd halva dűlt az olajozott padlóra. Csak aztán futottam Szimianszkyhoz. Szegény még lélekzett. Az emberek rohamosan kezdtek összeverődni körülöttünk. — Szani, édes Szani — szóltam neki s felemeltem lekonyult fejét. Üveges tekintettel nézett rám. Aztán lassan súgta: —• Barátom, meghalok; menj azért s viseld gondját őseimnek s jutalmul fogadd kastélyomat s birtokomat. A kapitány ekkor már ott volt s hallotta végső szavait. Ezalatt szétgomboltam véres mellényét és ingét. A golyó a mellcsont közepén hatolt be s azt összezúzta. A hátán a jobb lapockája mellett szabadult ismét ki. Szegény Szimianszky többet már nem tudott szólni; ajkai közt vér buggyant elő, melle fel-felhörgött s a következő pillanatokban halva maradt karjaimban. Naplója a mellén, felöltője zsebében volt s a golyó rajta hatolt át, mintha csak pecsét akart volna lenni a megsejtett jövő biztosítására. Hült testét egy zsákba varrták s lebocsátották a tengerbe. Mig a jegyzőkönyvbe hideg hivatalos stílussal irták be: „

Jules Chapeau francia mérnök a keleti hosszúság 135° V15", északi szélesség 21° 13' 34" között, Mariannen szigetcsoport közelében gyilkosságnak esett áldozatul. A haboknak adatott. Gyilkosa Tvang Cseu fütő a gyilkosság pillanatában kivégeztetett, a habok nyelték." — S most itt vagyok uram — szólt befejezve Szimianszky történetét Szendrey — s fájó szívvel gondolok az elmúlt időkre. Sokáig hallgattunk: nem ízlett a szó, szomorúan váltunk el. Körülbelül egy negyed év múlva kártyát kaptam tőle. Piros tábori lap volt: Kedves Z. Ur! Ismét itt járok lengyel földön, az oroszokat szorítjuk. Felkerestem kastélyomat, elhagyottan és üresen áll, csak egy öreg szolga van benne. Mikor bemutatkoztam neki s elmondtam urának, Szimianszkynak végét, először csodálkozva nézett rám, diájának utján, mely Pilátus tornácától a Kálvária dombjáig vezet. Vértől ázott fájdalmas arccal, a gúny és nevetség biborruhájában, meggörnyedve a nagy kereszt súlya alatt, a durva katonák ütlegeitől elcsigázva, a környező néptömeg részvétlen, sőt kárörvendő tekintetétől és gúnykacajától lelkében megrendülve mindenkitől elhagyatva fáradtan vonszolja a nehéz keresztet Jeruzsálem görbe sikátorain az isteni Üdvözítő a megváltás Kálváriája felé. Arca verejtékezik és vérzik. Nincs senki, aki enyhületet adna, aki vigasztalná. De ime mégis ! Az egyik házból kisiet valaki, utat tör magának a tömegen keresztül, odafut hozzá és nedves kendőt borit az Ur verejtékező és vérző arcára; Veronika. Veronika a részvétnek, az enyhitéstadó szeretetnek örök mintaképe. Veronika! Ez most a mi egyesületünk minta képe és védő szentje. A mi fiaink, apáink, testvéreink, rokonaink s barátaink is a Via Dolorosán a fájdalmak útján és lövészárkaiban járnak, hogy hazánkat megváltsák, hogy szinte az egész világ ellenséges szövetkezetével szemben szabadságunkat, jogainkat, becsületünket, életünket megvédelmezzék. Értünk küzdenek, de küzdelmük nehéz, fáradságos, végig járják a szenvedések, nélkülözések, kínok fájdalmas útját. De vannak Veronikák a mai világban is, egyesületünk Veronikái segíteni akarnak szegény, szenvedő honfitársainkon, enyhíteni akarják szenvedéseiket. Ruhával látják el küzdőinket, ápolják sebesültjeinket, imádkoznak halottainkért.