ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-11-28 / 48. szám

egyéb társadalmi igények követelik tőlük idejük nagy részének más irányban való értékesítését. Bizonyos kortól fogva tehát a tanítónak, tanárnak, az iskolának gondjaira kell bíznunk gyermekeinket. Ezeknek aztán nemcsak létérdeke, hanem legfőbb, legszentebb kötelessége a gyermeket tovább képezni a társadalom részére. Ök tehát a gyermek jövőjének letéteményesei! Ök dönthetnek a gyermek jövendő sorsa felett. Az ő becsületességük, lelkiismeretességük és tudásuk, de főképen hivatottságuk eszköze a gyermek továbbképzésének. A gyermek, mint emlitém, a szülőktől örökölt természettel és tulajdonságokkal, a tőlük tanult ismeretekkel lép az iskolába. Van nemes indulatú, lángeszű gyermek; van gonosz hajlamú, romlásra kész, szintén jó eszű gyermek; de vannak korlátoltabb tehetségű jobb és rosszabb gyermekek is. Mi most már a nevelő, a tanitó, a tanárok feladata? Milyen várakozással, reménnyel küldi a szülő gyermekét az iskolába? Ez a kérdés nem szorul sok magyarázatra. A nevelőnek, a tanitónak, a tanároknak első sorban kitűnő lélekismerőknek kell lenniök. Szerényebb tanítási képesség mellett is ezerszer többre mennek, ha a gyermekek lelki világát kiismerve, psychologiai alapon nevelik, oktatják azokat. A gyermekek közt van minden féle vérmérsékletű a cholerikus, sangvinikus, melancholikus és phlegmatikus vérmérsékletek határai közt. Egy cholerikusságra hajló vérmérsékletű gyermeket ha hibákat, mulasztásokat követ el, nem mindig testi fenyítékkel lehet a helyes útra téríteni. Sokszor egy-két jó szó, szeretetteljes feddés utalással a gyermek jó tulajdonságaira, a gyermek önérzetének felébresztése, egész életére jótékony hatással lesznek. A sangvinikus vérmérséklet felé közeledő természettel szemben az erélyes, de következetes eljárás az indokolt. Néha testi fenyítés — természetesen a humanisztikus szempontok szigorú betartásával, — kisebb büntetések, de jóindulatú magyarázatokkal, indokolással kisérve, mindig célravezetők. A melancholikus gyermek gyengéd, figyelmes és nagy szeretetet biztosító bánásmódot igényel. Ily gyermeknél az önbizalom felébresztése, ápolása, által a legkisebb jó eredményt is feltüntető törekvést méltányolni kell. A buzdításnak nála soha sem szabad hiányoznia. A phlegmatikusság orvossága is meg van: t. i. azon esetben ha a gyermek túltáplált, nehézkességre, lustaságra hajlik testi és szellemi tevékenységében. Ily gyermek leginkább szorul a támogatásra. Gyakran és alaposan kell vele foglalkozni. A minimumon kezdve fokozatosan és észszerűen kell neki több és több munkát adni. Érdemének elismerése által szorgalmát, ambitióját fokozni. Fárasztó, de eredményes a tanitó kitartó munkája. Ha egy gyermek igazi természetét nem ismerjük ki és például olyant, ki alapjában nemes szívű Leírhatatlan jelenet következett erre. A méltóságos asszony rémült, halálsápadt arccal rohant be a szobába, felkapta a kiszenvedett állatot, csókolta ahol érte és közbe dühtől meg-megcsukló hangon átkozódva kiáltotta: „ Sie Morder. Sie Morder. Sie haben meine Katze getödtet . . ." Néhány pillanatnyi őrült ajtócsapkodás, szaladgálás, kiabálás után az összes cselédség ott sírt, jajgatott a véres tett színhelyén a szürke macska kihűlt teteme körül. Tapogatták az ütőerét, simogatták, költögették becéző szóval s közbe előkerültek a zsebek sötét mélyéből a zsebkendők, aztán a kötények sarkai, satöbbi, satöbbi. Mikor azonban a tömeg fenyegető álláspontra helyezkedett s elvétve rendőrt is hallottam emlegetni, bár erősen szerettem volna a macskát felboncolandó, megállapítani a halál okát, mégis jobbnak láttam észrevétlenül és ajánlás nélkül felvenni a kabátomat és előkelően távozni. De még az utcán is egyre hallottam a fájdalmas kiáltást: „Sie Morder. . . . Sie Morder." És most vallja be őszintén, hogy van-e nálamnál szerencsétlenebb ember ezen a hóbortos sártekén? Én lemondó arccal intettem, hogy nincs. Erre ő felkapta az órát és köszönés nélkül elrohant Az ablakok alatt azonban meggondolta magát, visszajött, fejét bedugta az ajtón és bekiáltott: „Igaz, hisz azt akartam megkérdezni, hogy volt-e tegnap anatómián? . . . Alászolgája." — Hm — szóltam én kevésbé lelkesülten és lesújtó tekintettel mértem végig a napon nyújtózkodó nagy, lusta macskát. Lindtner Vilma. és minden jó hajlammal meg van áldva, legyen az bármily vérmérsékletű is egyébként, de a tanitó őt bármely okból akkor, amidőn szeretetteljes korholással is jó utia téríthetné, kíméletlen szigorral, nem ritkán tapasztalható durvasággal támadja, leszamarazza, legazemberezi stb., annak legtöbb esetben a gyermekkel szemben vesztett játszmája van. A gyermek utálni, gyűlölni, sőt megvetni fogja őt s e mellett, különösen ha ideges is (hiszen az idegbaj vele is születhetik a gyermekkel), akkor a tanitó nagyon ritkán fog tőle jó feleletet kicsikarni, mert a gyermek bármily jól is megtanulta leckéjét, a félelmetes és gyűlölt tanitó egyszerű látása elfeledteti vele azt. A psychologiai nevelés azonban mindazonáltal katonás lehet. Itt azonban az egyenletes elbírálás, komoly és következetesen igazságos bánásmód legyen a katonás. A nevelő, tanitó, tanár azt mondhatná, hogy ö nem ér rá a gyermek lelkét megismerni, mert minden osztályban, hol tanit, legalább 50—60 gyermek van, évente 200—240 gyermek jellemének tanulmányozására volna kényszerülve. Erre azt válaszolom, .hogy egy hivatásos tanár, ki szerepének fontosságát és magasztosságát átérzi, annak él, — az előtt nincs nehézség, mit a jövő nemzedék egészsége, tudása, a társadalom, a Haza boldogsága érdekében el ne tudna győzni. A tanitó, a tanár elvette sok gyermeknek a kedvét a tanulástól, mert soha sem szólt hozzá másképen az iskolában, mint „te szamár" „te marha" „buta vagy, mint a csizmatalp" stb. A gyermek félni kezd, ideges, bizalmatlan lesz mások iránt, aztán elveszti önbizalmát, önérzetét s ha keresztül is megy az iskolákon, ritkán válik belőle értékesebb anyag; ha pedig inasnak megy, még kevésbbé használ vele. Ha valamely gyermek nem tudja a leckéjét, igy szól a tanár „ülj le barom, szekundába váglak, hogy hat ökör se húz ki! Menj inkáb inasnak !" A tanár ilyen bánásmódja még azoknál is, kik tényleg soha nem tudják leckéiket, helytelen. Ugyanis inasnak sem ostoba, lomha gyermekek kellenek; mert inasból lesz idővel a mester. Minél képzettebb, intelligensebb az inas, vagy a belőle lett mester, annál nagyobb tökélyre viszi iparágát, mesterségét. Ebből tehát az következik, hogy a tanár azt a tanulót, ki nála gyenge — és ez nem a tanár hiányos előadásának, lelkiismeretlenségének következménye — s azt tapasztalja, hogy a tanuló más tanárnál sem boldogul, akkor oly életpályára készíti azt elő megfelelő figyelmeztetéssel, útbaigazítással, mely a gyermek hajlamainak megfelel. És mikor a gyermekkel megállapodott, hozzátartozóit megfelelően értesiti. Nem szabad azonban sem ellenszenvnek, még kevésbbé gyűlöletnek ily esetekben működnie. A tanárnak feladata ezenkívül az is, hogy az iskolában a jobb, vagy jó tanulók előtt is az ipar és kereskedés előnyeit megvilágítva végre őket meggyőzze, hogy egy ország felvirágoztatására nemcsak orvosok, jogászok, mérnökök, tanárok kellenek, hanem magasabb képzettségű iparosok, kereskedők is elkerülhetlenül szükségesek. Ismertem mérnököt, ki cipőkészitésre adta magát s oly magas nívóra emelte azt, hogy sok más mérnök méltán megirigyelhette volna jövedelmét. Pedig az illető szegény fiú volt és a kezdet nehéz volt. Hazánkban hány érettségizett ifjú elment már az édesatyja juhait őrizni és egyszerű paraszt gazdaságát folytatni. Van köztük olyan is, ki gazdaságot tanult. Nem volt okuk azt megbánni. Az újságok nem egyszer emiitették, hogy főhadnagyból, sőt ügyvédből is kitűnő hentes vált. Angol lord van több is, kinek cipőüzlete van s ezzel foglalkozni nem szégyenii. A tanárnak tehát nem könnyebb a szerepe, mint az orvosnak, vagy a papnak. 0 orvosa, papja, nevelője az ifjú nemzedék lelkének és eszének, sőt bizonyos mértékig testének is. Hivatott tanár tanítványai nem csüggednek, nem züllnek el. Mindenik ifjú lélek okos vezetés mellett megtalálja rendeltetését idejekorán. A rossz tanár, különösen, ha e mellett ideges, türelmetlen s ha főfoglalkozásának inkább a hivatalán kivül kerülő jövedelmes magánfoglalkozást tartja, csapása az iskolának, a tanulónak, a jövő nemzedéknek,, az országnak. Amint a Haza megvédésére beteg emberek alkalmatlanok, úgy a Haza felépítésére, szilárd alapra való fektetéséhez a rossz tanár nem való. Jó tanárt képezni a legfőbb feladat; mert ök vannak arra hivatva, hogy a szülök, a társadalom a Haza nyugodt lélekkel tegye kezeikbe gyermekeit, hogy aztán arra bátran nézhessen a jövő elé. A Haza e léteményeseit tehát gondosan kell megválasztani, fáradtságaikat úgy kell honorálni, hogy hivatásuk teljesítése közben más megélhetési eszközök után ne kelljen nézniök. És viszont azokat, kik a mértéket nem ütik meg, kísérlet nélkül selejtezni kell, hogy nagy átalakulásra szoruló társadalmunk mihamarább arra a magaslatra fejlődjék, amely őt megilleti. Sz. G. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XVI. Szentpétervár, febr. 8. Istenem alig merem leírni e szavakat, amelyekre végre rákerült a sor. Azt képzelem, hogy csak álom, mely elröppen, mint a boldogság pillanata s véget ér, mielőtt megkezdődött volna. Még egy napot töltök itt, aztán Floresztánnal útnak indulok. Remeg a tollam s félek. A sok fárasztó pillanatot, melyeknek rabja leszek előre érzem . . . Szendrey végtelenül szomorú. Szegény, elhiszem — a feleségétől kell megválnia, akit csak most kezdhetett igazán, jogosan szeretni. De azért lassan, lassan bele nyugszik a változhatatlanba, tudja, hogy itt nem maradhat s érti, hogy élete nem lenne más, mint á folytonos rettegések, hosszú lánca s végül tán, a velőt sorvasztó, mérges levegőjű élő temető, a lassan sorvasztó, ólombánya. Bőröndjeink és menetrendünk készen. — Tehát holnap. Moskau, febr. 9. Expressvonatunk kevéssel éjfél előtt érkezett ide — nagy késése volt. Utunkat csak reggel 9-kor folytathatjuk. Jelenleg Russia szállóban vagyunk; csak röviden jegyzek, mert álmos s fáradt vagyok. A búcsúzás igen fájdalmas volt. Az öreg Ivanovszky nem akart elengedni s úgy sirt, mint egy kisgyermek. Ottilia kétszer rosszul lett. Az én torkomat is fojtogatta a sirhatnámság, de erőt vettem magamon. A vonatban Szendrey sokáig szótlanul ült s kinézett a havas pusztákra. Nem akarta elhinni, hogy mindinkább távolodik övéitől. Beszélgetni való kedvem nekem sem volt s igy együtt hallgattunk, majd az egész uton s lám este lett s egy arasszal közelebb értünk otthonunkhoz. — febr. 12. Ezt sem képzeltem volna, hogy itt, ahol aránylag véve oly ritka a vonatok járása, megesik az összeütközés. Vonatunk sivítva szelte az éjtszaka fagyos levegőjét, korom sötét volt kint s a hó ezüstösen ragyogó pelyhekben verődött rézsútosan az ablaktáblákhoz. Aludni akartam, de nem ment. Valami folyton riogatott s amikor már-már elszenderültem volna, egy titkos erő, úgy megrázott, hogy álmom ismét kilométerekre elfutott. Végre dühbe jöttem. Felcsavartam a pislogó lámpát s kitekintettem. A kiszüremlő fény hosszú kockát festett a hóra, mely sima és fehér volt mindenütt. Már újra le akartam pihenni, amikor egyszerre csak közelgő piros lámpát vettem észre. Azt véltem, hogy csalódik a szemem. Kiugrottam a kabinból s felrántva az ajtót látom, hogy igaz s valóság a mi agyamba verődött — vágányunkon, szemben velünk egy másik vonat közeleg. Szendrey tétován nézett rám, mikor felráztam. — Az Istenért, Imre fogd a táskádat s jöjj, kiugrunk a vonatból, siess, — siess, szemben jön velünk egy másik vonat. Szendrey ugrott s csak úgy minden felöltő nélkül, a lekapott táskával kezében, a vonat lépcsőjére álltunk. S abban a pillanatban egy rémületes rázkódás, illetve lökés lehajított a lépcsőkről. Mély puha hóba estem, arcom nyakam tele lett hóval s úgy látszik, annak köszönhettem, hogy eszméletemnél maradtam. Egy ideig nem mertem mozdulni. Féltem, hogy az itt járó halál még elragad. Mikor felemelkedtem, nyöszörgés s jajongó nyögés hallatszott a romok felől. A szétzúzott gép vörös parazsa kísérteties fényt vetett, a felfordult kocsik roncsaira. Felálltam — hála neked "Isten, volt az első szavam, mikor éreztem, hogy komoly bajom nem esett. Majd Szendrey, a fájóskezű Szendrey jutott az eszembe. Keresni kezdtem. Vagy öt