ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-24 / 43. szám

e nagyfontosságú kérdés megvitatásának és bevezetésül itt közöljük a kitűnő cikket: A főváros főúri köreiben megindult a mozgalom egy Nemzeti Fogadalmi templom építése iránt. Budapestről lévén szó, természetesen üdvözölni kell minden olyan ideát, mely a főváros legalább 500.000 katholikus hívőjének azt a jogos igényét van hivatva orvosolni, hogy megszűnjék a fizikai lehetetleség vallásos kötelezettségének eleget tehetni. Valóban tűrhetetlen hogy 500.000 hívőnek csak körülbelül 50.000 embert befogadni képes temploma legyen. A létező 28 fővárosi templom vasárnaponként' föltéve hogy hétszer egymás után ürül ki és telik meg a híveknek még csak a felét sem képes befogadni. Még szomorúbb azonban a helyzet, ha elgondoljuk, hogy ennek a nagy tömeg hívőnek okvetlenül csaknem terminushoz kötött lebonyolítandó lelki ügyei is vannak, a melyeken még a templomok nagy száma sem segit, hacsak egyúttal plébániatemplomok is. Fogadalmi templomunk már van Budapesten egy az Örökimádás-templom, boldogult Erzsébet királynénak emlékére. Ez sem plébánia-templom, tehát nem viszi előbbre a IX. kerület túlnagy plébániájának fölosztási ügyét, vagyis mindamellett hogy ez a templom a IX. kerületben épült, fönmarad a szüksége annak, hogy ebbe a kerületbe előbb-utóbb uj templomot építsenek, hogy a hivek ne legyenek kénytelenek több kilométer távolságra keresztelés esketés, temetkezés céljából a perifériáktól meszsze eső plébánia-templomokba, illetve hivatalba fáradni. Készül egy másik fogadalmi templom is a Rezsőtéren, a VIII. kerületben, a Rudolf fogadalmi templom. (Nem is szólva a Zichy Nándor gróf féle fogadalmi templom építésének kezdéséről, melyre maga a herceprimás százezer koronát adott.) Megindultak a gyűjtések, a főváros tetemes összeget igért a templomra arra az esetre, ha 300.000 koronát a templomépitő-bizottság mint e célra gyütött összeget be tud mutatni. Ez a templom sincsen plébániatemplomnak kontemplálva, vagyis ha létesül, nem alkot, központot, mely megkönnyíti a híveknek ügyesbajos lelki dolgainak elintézését, hanem vándorolhatnak azután is kilométerekre a régi plébániahivatalba. Sőt miután a templomépitési bizottság a templomban működni hivatott papnak ellátási költségeit kombinációba sem vette, megtörténhetik az az eset, hogy lesz templom, de intézményesen nem lesz biztosítva mellette a lelkészség. — Rezső tér ! Egy pillanás Budapest székesfőváros térképére és mindenki beláthatja, hogy a hely megválasztása szerencsétlen. Két plébánia mesgyéjén van tér, a külső Üllői-uton körülötte a székesfőváros kórházai, ezekben lelkészek és kápolna, továbbá katonai ruhatárak és a tisztviselő-telep villalakói, csak a tiszviselő-telepen tul van a lakosság zöme. Hát ide miért nem építik a templomot, oda, a hol sok ember közvetlen közelről érheti el azt, a hol céljának legjobban megfelel ? Ily nagy jelentőségű dolognál nem szabad csak ugy ötletszerűen — Haj szegény öreg párom, kend sem sokáig fütyül ám ! — szólt rá egy öreges, de még kemény, mokány járású menyecske, tudniillik Ágnes asszony, a gazda hites felesége a pitvarból. — Miért gondolod azt ? csalódói, ha azt hiszed hogy sirni fogok a holnapi napon, amikor besoroznak ismét, negyvennyolcéves létemre, a király katonájának, — mondta Paksa gazda. — No lám, már is abba hagyta kend a fütyülést! — mondta a vig, tréfára hajló Ágnes asszony mosolyogva. — Téged csak nem akar a jó kedved elhagyni, pedig a fiatalságod már bucsut mondott örökre! Hanem azt hiszem hogy holnap mégis elpityerged magadat, amikor meglátod a kipántlikázott kalapomat, — mondta a gazda hasonló tréfálkozással. — Hohó, ember! Sőt inkább soha életemben nem volt oly nevetős kedvem, mint holnap lesz, akár beválik kend, akár nem. Ha beválik, azért nevetek, hogy negyvenötéves létemre újonc uram lesz, igaz, hogy csak olyan csoszogós, kopogós; ha pedig nem válik be, azért nevetem ki kendet kedvemre, hogy annyiba veszik kendet mint gyermekek a lukas mogyorót. — Nono, sírás lesz a vége annak a nevetésnek. Ugy-e, édes jó anyám, kigyelmed is megsirat engem, ha szégyenszemre pántlika nélkül kell holnap hazajönnöm ? szólt Paksa gazda most á tipegő, hetven éves édes anyjához tréfálkozva, aki a félszerből indult befelé tüzelő fadarabokkal. — Ugy-ugy, csak keserítsd te is a búbánatos eljárni. Szép gondolat egy fogadalmi templom építése, de hát talán még sem szabad azt ugy megvalósítani, hogy ne találjanak a közönség érdekét első sorban és a legmesszebb menő módon való kielégítésre. A Rudolf fogadalmi-templom ügye még nyélbe se nincs ütve, máris fölmerült egy Nemzeti Fogadalmi Templom építésének terve, aháboruban elesett hősök emlékére ! Mig egyrészt fájlalni lehet, hogy a Rezső fogadalmi templom még el nem készült, másrészt örvendeni lehet azon hogy egy szép eszme született meg, mely uj áldozatokra bírja a közönséget, hogy Budapest gyötrő templom-hiányán segítve legyen, de ne feledjük, hogy nemcsak templomhiányban szenved a főváros, de elsősorban kellő számú plébánia-templom hiányában .Ezen a két bajon egyszerre lehet segíteni, ha a templomépítést összekapcsoljuk a piébánialétesités eszméjével, különben meghozza a közönség az ő nagy pénzáldozatát, épülnek a templomok, de a fővárosi plébániának nagy kiterjedése miatt még mindig fenmarad az uj plébánia-templomok építésének szükségessége. A fővárosi pastoráció életbe vágó érdeke, hogy plébánia-templomok épüljenek és hogy ugy cselekedjenek, mint Bécsben, a hol a hires fogadalmi templom egyúttal plébánia is. Nem mondom ezzel azt, hogy szerzetestemplomok ne épüljenek addig is, mig a katolikus hivek arányában kellő számú plébániatemplom nem épül, de ha már építenek lelkipásztorkodással foglalkozó szerzetesek templomokat, hozzák meg a főváros közönségének, az egyháznak azt az áldozatot, hogy kellő számú papot bocsájtanak, mint rendes lelkipásztorokat a püspök, illetve prímás rendelkezésére, akinek felelősséggel tartozva, részesitik a főváros ama részét, melyet a főhatóság számukra kijelöl, a „rendes lelkipásztorkodás" áldásaiban. Mert a fővárosban pastorálni, a pastoráció munkájából tetszésszerinti részt kiválasztani, esetleg a rendes lelkipásztorkodás legkellemetlenebb részét a meglevő kisszámú plébániai papság vállain hagyni, okvetlenül arra vezet, hogy mig a rendes lelkipásztorkodást végző papság a nagy távolságok, és a hivek tul nagy száma miatt leroskad a terhek alatt, a hivő közönség méltán veheti zokon, hogy kilométeres hosszúságú utakon, esetleg templomok mellett kell elloholnia, mig oda ér, a hol rendelkezésre állhatnak éppen olyan alkalmakkor, mikor ügye legsürgősebb, mint a kereszteléseknél, házasságkötéseknél, betegek ellátásánál, temetéseknél és sok-sok más ügyesbajos dolgoknál, melyeket csak a plébános intézhet el. Kétségbeejtően laza az összeköttetés a pásztor nyája, a püspök és a hivek között, ha a püspöknek felelős, az ő szándékait megvalósítani elsősorban hivatott plébánosok száma nincsen arányban a hivők számával. A minap szentelték föl a dominikánusok templomát; mily nagy jelentősége lett volna annak, ha a környék lakói ugy nézhettek volna rá, mint anyatemplomukra. E jeles rendnek vannak Magyarországon másutt plébániái, miért nem vállalják itt is szivemet, mintha nem fájna anélkül is eléggé! Azért neveltelek föl, hogy most a háborúban pusztulj el 1 — mondta az öreg édes anya könnybeborult szemmel. — Dejszen, anyám én már két fiat adtam a hazának a védelmére, ugy illik tehát, hogy kend is adjon egyet, — mondta Ágnes asszony hamiskás mosolygással. — Szívtelenek vagytok mind a ketten, hogy van lelketek az én búbánatos anyai szivemet öldösni ! — fakadt ki errre az öreg Paksáné elkeseredett szívvel s az egész'estét és éjszakát zokogással töltötte, hasztalan vigasztalta a menye és a fia. Másnap megtörtént a városban az ötvenes, öreg újoncok sorozása. Természetesen bevált a még jó erőnek örvendő Paksa bácsi is. Ágnes asszony kint az utcán várakozott rá, a nagy szálló épület előtt, szivdobogva, a már megvásárolt két méter hosszú nemzetiszínű szallaggal. Egyszercsak megjelent a gazda többed magával a nagy épület kapujánál s hangosan, jókedvvel dalolta: ^Beírták a nevemet a nagykönyvbe . . .!„ — Beírták ám kendet az adósok nagy könyvébe! — mondotta Ágnes asszony tréfálkozó kötekedéssel. — Hej, Turi Ágnes, szivem párja, hol a pántlika! ? — kiáltotta a gazda mámorral, ép ugy mint huszonnyolc évvel azelőtt. — Sípoló zsidó ládájába! Nem illik rózsám pántlika a kalapodra, — mondta Ágnes asszony ! huncutkodva, akárcsak hajdanában. a rendes lelkipásztorkodás terheit egy bizonyos körzetben? Azt hiszem, hogy erre vállalkoznának is. Ha megkapnák a megbízást, ugy azt, amit azonfelül, mint rendjük tagjai másfelé is tesznek, kétszeresen értékelnék a hivek. Van a plébániai működésnek még egy más fontos oldala is és ez az ifjúság nevelése, hitoktatása. Ez elsősorban a lelkészek kötelessége, a mit ezek már nem birnak elvégezni, az háramlik csak a hitoktatókra. A hány segédlelkész van a plébános mellett, annyi heti 12—14 órát látnak el azok az iskolában. Persze, hogy ez fáradságos, testet-lelket kimerítő munka, de hát ha nincsenek elegen a világi papok, nem volna-e nagylelkű, felséges dolog ebből a munkából a rendes lelkipásztorkodás cimén részt kérni ? Ne feledjük, hogy ha ma a fővárosban hitéletről beszélni lehet, azt elsősorban a gyermekek hitben való oktatásának, a hitoktatóknak lehet köszönni, kik akadémiai és egyetemi képzettségük ellenére megható szeretettel és melegséggel foglalkoztak a jövendő generáció hazafias és egyházias kiképzésén. Mindezt azért mondottam el, hogy a főváros katholikus közönségének érdekében felhívjam az illetékes körök és a főváros közönségének figyelmét arra, hogy minden tervbe vett templom, melynek építésére a főváros és az ország közönségének hozzájárulása vétetik igénybe, plébániai templom legyen akár világi, akár szerzetes papok kezén, olyan szerzetesekén, kik pastorációval foglalkoznak. Ily értelemben melegen üdvözlöm a Nemzeti Fogadalmi templom eszméjét és kívánom mielőbbi megvalósulását. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XIII, Már tán egy hete, hogy nem írtam naplót. Ma is csak azért fogtam hozzá, mert a mindennapiság unalmas világába egy szikra esett, abból a fényes, boldog világból, amelybe a sokat szenvedett lelkek szoktak egy lélekzetnyi időre esni, hogy aztán ismét felocsúdva, újra a köny áztatta ködös, nyirkos lelki világ irtásain csússzanak tovább, epedő reménység csalfa szemüvegén lesve a jövő egy ily, rájuk nézve szélcsap pillanatát. Szendreyt értem és Ottiliát, e két sokat szenvedett lélek összhangzó harmóniáját. Szendrey végtelenül boldog kis kuckó szobájában, ahol életét tölti s gyógyítgatja beteg karját — elrejtve, titokban. Ottilia meg mint egy anyamadár, minden lehetségest megtesz, hogy csak meggyógyítsa s valamikép is biztonságba helyezze kedvesét. Ma reggel, legnagyobb meglepődésemre, a kerület róm. kath. lelkészét hívták meg s anélkül, hogy előttem csak egy szóval is emiitették volna az ügyet, megtartották az esküvőt. — Mint tanú szerepeltem. A pap gyönyörű beszéddel koronázta meg a — Kiére illene ha nem Ferenc Jóska másodszor felesküdött legújabb katonájára ! — mondta Paksa gazda büszkén mellére ütve öklével. — Ferenc Jóska vitéz katonáját szívesen felpántlikázom. Ha az vagy, rózsám, ide a kalappal ihol a pántlika ! — mondta Ágnes menyecske s lekapta férje-ura fejéről a kalapot s felszallagozva tette vissza a helyére. A vendéglő ivójában javában szólt a muzsika. Az öreg újoncok fülébe húzta a cigány: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! . . .*' — Gyere, Turi Ágnes, járjuk el mi is a lassút mondta Paksa gazda hites társának s aztán nem nemcsak a lassút, hanem a gyors kopogóst is eljárták, akárcsak a rég történt első sorozás alkalmával. Késő estére járt az idő, mikor haza érkezett a megifjodott házaspár. Éva néni, az öreg édes anya hangos zokogással borult a fia nyakába: — Oh, édes jó Istenem, miért kellett ezt mégérnem ? ! . . . — Ne búsuljon édes anyám, nem kerülök én a háborúba ! elmegy helyettem a Jóska fiam! — szólt Paksa Béni vigasztalólag az öreg édes anyjához s aztán a siheder korban levő, tizenöt éves fiához fordult: — Ugy-e fiam, elmégy helyettem? — El biz én édes apám! — mondotta Jóska gyermek fölcsillanó szemmel. Az öreg Éva néni sírását mintha csak elfújta volna erre a szellő: