ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-09-12 / 37. szám

ESZTERGOM 1915. szeptember 12. nemzet kimagasló sírdombján. De bukása Kelet és Nyugatnak a jövendő ezredévek sziklatömbjeivel kirakott összekötő ösvényét nem torlasztja el Keletnek Nyugat felé készülődő legifjabb generációi elöl, akik sárga arcukat mindig mohóbb vággyal fordítják új hazájuk felé, hová annyi nemzetöseik elzarándokoltak már, hogy meghozzák a maguk áldozatukat Nyugat kultúrájának oltárán. Űj és új népvándorlásokat szül az ezredéves idők vajúdó méhe. Vájjon az akkor haldokló nyugati népek görcsös szorításából akkor is kardéllel kell kihasitani és bombával kirobbantani a Kelet ifjú óriásainak a nyugati kultúra fáklyáját?! Avagy a Jordán folyó Krisztus homlokáról lecsorgó keresztvizének Vörös tengerén kelnek át Kelet küldöttjei a Nyugat partjára?! Jobbjukban nem gyilkos tört, baljukban nem robbanó bombákat hoznak majd, hanem a szeretet keresztjét és a béke olajágát! Ekkor Kelet és Nyugat ellentétes relatiója nem a világháborúk pusztítását, hanem a világbéke alkotását fogja kisugározni. Zachratka József. Meddig birjuk a háborút? Él széles e világon és sajnos a mi hazánkban is sok kishitű ember, akik könnyen a kétségbeesésre hajlanak. Akik folyton aggódnak és felhajtják a kérdést: meddig birjuk még a háborút ? Már egy éve dörög az ágyú. Hullanak katonáink. A jó Isten tudja mikor lesz vége ennek a vad zivatarnak. Mennyi ember kell még! Mennyi vér fog még folyni! Mennyi puska és ágyú és mennyi pénz! Nem a mi utolsó milliónk fogy-e el legelőször?; Igaz, hogy nagy mérőre tétettünk. De azért nincs ok a kishitűségre. Tavaly ilyenkor, mikor még a tücskök muzsikáltak a mezőn, mikor a kicsépelt gabonát hordtuk a csűrbe, sokan a most lefolyt évet is kibirhatatlannak suttogták. Akkor karácsony volt a végterminus. És most szeptemberben vagyunk. Újra megnyiltak a tudomány, művelődés és nevelődós csarnokai. És ime még ugyancsak birjuk. Annyira birjuk, hogy minden nap hoz egy kis, de nem is olyan nagyon kis erőt, dicsőséget. Annyira birjuk, hogy a nagy orosz gőzhenger, amely már a mult évben igenkor Szatmáron át Budapesten akart uj szenet felvenni és Bécsben, meg Berlinben vagy Isten tudja hol akart lenni, hazafelé hengerel s oly hihetetlen gyorsasággal siet hazafelé, persze a jó magyar és porosz széntől hajtva, hogy meg nem áll sem Ivangorodnál és Varsónál, sem Lublinnál és Brest-Litowsknál, sem Nowogeorgievsknél és Kovnónál, hanem ezeket a jó és fontos pontokat most lehengereli és siet, siet Moszkva felé s csak a legfőbb Hadúr tudja, hol fog megállani. Meddig birjuk? Még soká, nagyon soká. A dicsőségig. Emberünk még sok van. Minden város tele van még emberekkel. Csak nézzünk be a kávéházakba, a mulatóhelyekre, a korcsmákba és meggyőződhetünk, hogy mennyi ember, tagbaszakadt férfiak vannak még, akik mind elmehetnének a háborúba, ha szorulna. Aztán te is kedves olvasó még itthon vagy; meg én is; még sok ezer te és sok ezer én, akik mind elmegyünk, ha szükség lesz reánk. Kevés a puskánk ? Amiatt ne fájjon senkinek a feje. Mire megyünk és mire mennünk kell, a vállainkon fog lógni! Ágyúink ? Hála Istennek, bőviben vagyunk vele; annyit vettünk el az orosztól, hogy már azokkal lehetne az oroszt visszakergetni. Kevés a muníció? Ne higyje el senki, hiszen éjjel-nappal gyártják s nem is csak egy gyárban. Nem a mi muníciónk fogyott ám el. Hát a pénz dolgában? Oh, még neked is van. Nekem is van még. Másnak is van. A szomszédnak is, az államnak, a hadseregszállitóknál meg pláne sok is van. Tehát ebben sincs baj. Amire a katonának szüksége van, az ellenség verésére, abban nincs hiány. A magyar katona, akár honvéd, akár közös, derekasan szokta a dolgát végezni. Csak türelem kell, bizalom kell! Egy kis szenvedéstől, munkától, nélkülözéstől nem szabad félni. A jó Isten segítségét kell kérnünk, az biztos. Ö legyen mellettünk, jöhet akkor bárki is ellenünk. A háborút birjuk, ha mindenki erejéhez képest a haza javára közreműködik. A győzelem a mienk ! ^ Konp4d> Csataképek. Egy tábori lelkész szerepe az északi harctéren és a Kárpátokban. A magyar égboltozat két halványulni kezdő csillaga ragyogott fel a háborús küzdelmekben. Mint szikrázó meteorok, ugy suhantak végig az emberi közönytől és hitetlenségtől megfertőzött levegőn. Ez a két izzó csillag a magyar égbolto— Gyere el, fiam! Olyan jó dolgod lesz, nálunk, mint egy király fiúnak. Annyi almát ehetsz, amennyi csak beléd fér. Aztán jó dolog az, ha valaki a német szót is érti, — biztatta az atyafi Gergőt. — Elmegyek! — mondta, Gergő elszántan s fölcsillanó szemmel. Mindjárt fölkapaszkodott a szekérbe, gondolván, hogy azonnal hozzá lát az alma fogyasztáshoz. — Hohó, fiam, még nem megyünk haza felé! Előbb még bejárok egy pár falut. S ha az almákon túladtam, akkor haza felé fordítjuk a rudat. Nyugodt lehetsz, érted jövök. Addig is, hogy legyen fogaidat miben vásitani, tartsd a kalapodat, teszek bele valamit! — mondta a jó német bácsi s ugy tele rakta Gergő vásott kalapját almával, hogy a kalap, akarom mondani, Erzse asszony bánta meg. A vásott jószág karimája levált felsőrészétől a sok alma súlya alatt s az almák szerte gurultak a földön, ami ugyan nem volt nagy baj, mert felszedték a földről. Nagyobb baj az lett, hogy Erzse asszonynak uj kalapot kellett a német szóra készülő fia számára venni. Harmadnapra csakugyan megjött a német atyafi Gergőért. Az özvegy útra készítette, meg is siratta egyetlen fiát. Tarisznyájába hat darab rokka kerék nagyságú pogácsát készített. Hátha nehezen szokja meg majd a német anyja főzöttjét! Ámde Gergőnek nem lehetett panasza az uj édes anyjára. Tejbe-vajba fürösztötte a jámbor Méci asszony s a legszebb almákat kereste elő a csere fia számára. Folyton becézte, csak az volt a baj, hogy nem tudott jó ideig vele beszélni, mert egy szót sem tudott magyarul. Bent is maradtak volna a hazai nagy pogácsák a tarisznyában, ha Gergőnek magának kellett volna mind elfogyasztani. Ott volt azonban öt kis német testvér. Megajándékozta mindegyiket egyegy pogácsával, akik közül a legidősebbiket: a tizenegy éves Franci gyermeket elvitte édes apja cserébe Erzse asszonyhoz a magyar faluba. Csizáné asszony is nagy szeretettel gondozta, dédelgette a kis Franciját, azaz Ferike fiát. Első sorban ugyanis megmagyarositotta Ferikére a nevét s aztán egyébként is, még pedig oly eredménnyel, hogy másfél év múlva, mikor azért jött el hazájából az almás szekér, hogy őt végleg haza szállítsa, a szülők legnagyobb meglepetésre azt tapasztalták, hogy teljesen elfelejtette a német szót. Édes anyja nem is tudott volna vele beszélni, ha nem tanította volna meg őt Gergő némileg a magyar szóra. — Ugy-e, nem hiába adták hozzám gyermeküket cserébe, becsületes magyar gyermeket neveltem belőle ! — mondta Erzse asszony büszkeséggel a német atyafiaknak. Aztán piros pozsgás, német koszton hizlalt, mosolygós szemű fiához szólt. — Hát, fiam, mit tanultál te a németeknél? Gergő pufók arca erre még jobban kigömbölyödött a mosolygástól s ravaszul hunyorítva mondta: — Azt tanultam, hogy: mindenütt jó, de legjobb itthon ! . . . Nem tudom, tanult-e Gergő még más valamit is a német cserehelyen, de annyi bizonyos, hogy a német szó nem fogott rajta, ellenben a kis német testvérkék és a Méci néni megtanultak tőle magyarul. zaton: a vallásossság és hazaszeretet, amelyek az istenfélelem és a nemzeti érzés csodás lángolásától kapták erejüket. A hazaszeretet érzése ösztökéli a katonát a küzdelemre s a vallásosság az, amely erkölcsi hatalmat és vigasztalást ad. Oh vájjon hány lázverte ajak lehelte utolsó csókját a feszületre, hány haldokló léleknek lett édes megnyugvása a hit szava. Ezeknek az érzéseknek az apostolai, az Úr szolgái a nagy harcok közben is járják a halál országát. Fegyverük az eleven hit. Lehajolnak a sebesült haldokló testéhez, elhozzák nekik a béke és szeretet Istenének malasztját. A tábori lelkészek megteszik szent kötelességüket. Ilyen kiváló és hivatásának magaslatán álló tábori lelkésszel volt egy budapesti lap tudósítójának alkalma beszélni. A tábori lelkész az északi hadiszintéren teljesített magasztos kötelességet és érdekes részleteket beszélt el tapasztalataiból. — Harctéri szereplésem alkalmával megrázó és megindító jelenetek egész sorozatát éltem át. Ezeket mind elmondani nem lehetséges és ezért csak egy pár képet fogok kikapni a nagy küzdelmek káoszából. A komarnói harcok alatt történt. Nagy volt az erőfeszítés mind a két részről, ugy, hogy 3 nap alatt 600 sebesült katonát kellett elhelyezni. Alkalmas helyeket kerestünk és erre a legmegfelelőbbnek láttuk a vasúti állomás épületét. Ide hoztuk tehát a sebesült katonákat. Egész éjjel schrapnellek világítottak. A nagy hideg amely át- meg átjárta az épületet, megborzongatta a szegény sebesülteket. De nem lehetett ezen segíteni. Megható volt látni, mint csillannak meg a szemek az örömtől a látásomra. Mikor a feszületet az ajkukhoz tettem, alig tudtam később onnan elvenni. Az arcokban a kínnak ráncai elsimultak, a kezek enyhe ivben kulcsolódtak imára és az ajkakról oly fenségesen és egyszerűen szállott el a könyörgés: — Segits meg Istenem ! Nagyon érezhető volt a hideg, a kényelmetlenség még jobban fokozta a sebesültek szenvedését, de azért egyetlenegy panaszos szó sem hagyta el ajkaikat. Mind a kinok és szenvedések e poklában is türelmesek voltak. Mindnyájan összetett kezekkel és imás ajakkal könyörögtek. Sebesültek a templomban. A kárpáti harcok alkalmával egy nagyobb sebesültszállitmányt Sztropkóra hoztunk. Itt nem találtunk megfelelő és kényelmes helyre. A legjobban megfelelt még a templom.' Idehelyeztük a sebesülteket. A templomból az összes padokat kivittük, a padlót telehintettük szalmával, s erre helyeztük a sebesülteket. Mintegy 700 sebesült volt itt. Mindegyik sebesültnek volt valami kívánsága. Egyiket gyóntatni kellett, mert nagyon rosszul volt a másiknak levelet kellett irni, a harmadiknak levélpapír, ceruza kellett. Mind-mind e kívánságokat teljesítenem kellett. Bámulatos, milyen nyugodtan és hősiesen tudnak ezek a magyar katonák meghalni. Volt egy nagyon intelligens szakaszvezető, fővárosi kertész. Egy srapnellszilánk érte a karját és ö is itt feküdt a templomban. Nagyon meghatották a lelkét szavaim és gyakran mondta, hogy hálából majd virágcsokrokat fog küldeni nekem, csak jusson vissza Pestre. Egy este azonban infekciót kapott a sebe és reggel már hívott, hogy gyóntassam meg. Meggyónt, szépen elbúcsúzott tőlem, átadott egy fényképet azzal a megbízással, hogy juttassam el a feleségének és minden panasz nélkül alig egy pár perc múlva lehunyta örökre a szemét. Általában mindig ezt a hősies magatartást tapasztaltam a sebesültek halálos perceiben. Temetés a csatatéren. Hivatásom teljesítése közben volt alkalmam a legmegrenditöbb és legszomorúbb aktusnál is szerepelni, a közös temetéseknél. A halottak mind békésen pihennek. Némelyik még mindig a fegyverét fogja. A másik arcán ott van még a harci mámor biborpirja. Összegyűjtjük őket. Rendesen a lakosság segit e munkánkban. Valahonnan szerzünk egy kocsit és erre tesszük lassan a halottakat. Milyen ártatlanok és csendesek most ezek a szegény emberek.