ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-08-01 / 31. szám

egy balkáni diplomata igy jellemzi: „Ha a Dardanellákat ebben a hónapban (július !) el nem foglalják a szövetségesek, akkor sohasem foglalják el. A törököknek jelenleg annyi muníciójuk van, hogy visszaverhetik a szövetségesek támadásait. Augusztusban már annyi muníciójuk lesz, hogy nagyarányú offenzívát kezdhetnek." A kimerülésig'.folytatják a dühös szövetségesek a harcot, nem tudván mit cselekszenek s kinek kaparják ki a sokszor emlegetett gesztenyét a parázsból. Ackermann Kálmán. Hadi zászlószög. Az a titáni küzdelem, melyet Ausztria-Magyarország hűséges és nagy szövetségesével, Németországgal karöltve közel egy esztendeje — mondhatni —• a félvilággal folytat, annyi babért font már a diadalmas szövetséges fegyverekre, hogy az már ma is méltán bámulatba ejti e világháborúban érdekelt és nem érdekelt népeket egyaránt. S ha majd fölkel a történelem napja s megvilágítja mindazt, amit ma szorongó ellenfeleink keserű és irigy hallgatással a homályba iparkodnak temetni, —• soha dicsteljesebb napokat még nem fűzött Clio a világtörténelembe. S amikor kérdezzük, hogy mi az oka annak, hogy zászlóinkat győzelemröl-győzelemre viszik katonáink, erre csak két feleletünk lehet. Az egyik az, hogy hadseregünk minden egyes tagja a legelső vezetőtől a legutolsó katonáig tudja, hogy igazságos ügyért fogott fegyvert. Ez a tudat fokozza lelki és test erejét, ez acélozza meg kardját s e miatt sepri el maga előtt a részben haszonlesésből, részben öntudat nélkül harcba vitt ellenfeleinek százezreit és millióit. De van még egy másik tudatos érzése, amely nem értékelendő kevesebbre amannál. Tudja, hogy mialatt hős katonáink a harcterek véráztatta földjén száguldottak diadalról diadalra, itthon az apák és testvérek, a nemzet egész fegyvertelen zöme, szintén diadalmasan megvivta a csatáját. Megvívta keze munkájával, takarékossága gyümölcseivel és amit elsősorban kellene említeni, lángoló hazaszeretetének áldozatkészségével. Tudja, hogy bármily veszedelem érje öt a harcmezőn, az itthonmaradottak nem feledkeznek meg gondoskodni róla s hozzátartozóiról. Az országos hadsegélyzö bizottság jelvényosztálya újból a hazafias magyar társadalomhoz fordul, hogy a jótékonyság gyakorlásának egy ujabb forrását nyissuk meg. Egy művészi kivitelű, bronzból készült Hadi Zászlószöget hozunk ugyanis forgalomba, amely diszes tokkal együtt darabonkint 15 koronába kerül. Azok a néma zászlók, melyek nem harctereken lobognak, hanem itthon maradva szimbolizálják az egyes erkölcsi testületeket, egyleteket, társulatokat, jogi személyeket stb., nem lehetnek a tudós tanárhoz, hogy előadását meghallgassa. Akadt még egy másik pártfogója is dr. Weinhart tanár személyében, aki Pétert a számtan, mértan és földrajzban oktatta. Igy folyt ez a komoly munka öt éven át, mialatt Anich Péterből számottevő csillagász lett. Tudásának egyik tiszteletreméltó tanuja az az óriási égi gömb, melyet szintén az innsbrucki múzeum őriz kegyelettel. Anich ezen oly pontos szakmunkát végzett, hogy felülmulta összes elődjeit, akik e téren valaha dolgoztak. Mert ez az égi gömb nemcsak óriási méreteivel tűnik ki, hanem azzal a belső óraszerkezettel is, mely az egyes csillagzatokat a csillagászati évnek megfelelő helyzetbe hozta. A tudós itt kezet fogott az ügyes esztergályossal. Egyben mégis elszámította magát a mester: csak mikor elkészült munkájával, vette észre Anich, hogy az óriási gömb nem fér ki a szerény műhely szűk ajtaján. Ki kellett tehát törnie az ajtót, mert a mestermü nem maradhatott elrejtve. Mikor dr. Weinhart meglátta, igy szólt: „Ez a legtökéletesebb csillagászati gépezet, melyet valaha láttam, méltó arra, hogy a császárnénak dolgozószobájában foglaljon helyet. Gondom lesz reá, hogy Felséges Asszonyunk tudomást szerezzen alattvalójának mesterművéről." Weinhart be is váltotta szavát és Mária Terézia különös kegyekkel halmozta el Anich Pétert élete végéig. De méltó is volt rá. Sikerei nem tették őt kevéllyé. Természetes egyszerűségében tovább dolgozott szerény otthonában. 1759ben elkészült egy másik mesterműve: egy ugyancsak óriási méretű földgömb, melyen hegy-völgy, el anélkül, hogy egy egységes jelvénnyel a most folyamatban levő nagy korszak emlékét meg ne örökitsék. Nem maradhat el e jelzés az egyházi zászlókról sem, amelyek a mennyei dicsőséget hirdetik, — hirdessék egyúttal vitéz hadseregeink földi dicsőségét is. Hirdessék az igaz ügy diadalát, melyért küzdünk, díszelegjen ott e szög minden zászlón az igazság győzelmének emlékére, megörökítésére annak, hogy Magyarország fennmaradásáért és egy ujabb, dicsteljesebb s talán boldogabb ezredév megalapozásáért folyik a küzdelem : In Memóriám 1914—1915. — mint e Hadi Zászlószög jeligéje mondja. De nem fogják elmulasztani e jótékonysági vállalkozásunk támogatását bizonyára a hatóságok, vármegyék, városok, községek, iskolák és közintézetek stb., stb. sem, melyek mindegyikének van legalább egy-egy zászlaja, mely ott lobog megfelelő helyén már most is, mikor megjön a messze harcterekről a dicső diadalnak híre és kigyulladnak az örömtüzek a legkisebb kunyhótól a királyi palotákig. Sőt hogy azok se szoruljanak le a jótékonyság ez ujabb teréről, kik zászlókkal nem rendelkeznek (asztaltársaságok, bankok, pénzintézetek, magánosok stb.), gondoskodott az Országos Hadsegélyzö Bizottság arról is, hogy a Hadi Zászlószög passe-partout-ba, vagy márványba illesztve, a falon, mint dísztárgy, esetleg elnöki asztalon, mint levélnyomó, külön megrendelésre szintén forgalomba hozattassék. Az Országos Hadsegélyzö Bizottság Jelvényosztálya nem fog ismerni fáradságot, hogy a hazafias közönség szivéhez és a társadalom minden rejtekéhez hozzáférkőzzék, — meg vagyunk róla győződve, hogy viszont az itthonmaradottak lelkes és áldozatkész serege hű marad önmagához s nem zárja el nemes szivét e vállalkozásunk előtt, főleg akkor, midőn ez alkalommal egyesületekhez és más alakulatokhoz fordulunk, amelyeknek a hozandó áldozat bizonyára könnyebb, mint az eddig már amugyis erősen igénybe vett magánszemélyeknek. Legyen szabad még azt a kérelmet is intéznünk az összes egyesületekhez és társulatokhoz, hogy a Hadi Zászlószöget a mai nagy idők emlékére és mindenkinek épülésére egy hazafias ünnepély keretében zászlójukba beleilleszteni s az ünnepély napjáról osztályunkat értesíteni kegyeskedjenek. Vitéz katonáink megérdemlik, sőt elvárhatják tőlünk, hogy a bennük élő erkölcsi erőket ezzel is fokozzuk, mert mint gróf Andrássy Gyula mondotta: „a világháborút erkölcsi tényezők fogják eldönteni és az fog győzni, aki ügyének igazságában és győzelmében erösebben és tovább tud hinni, aki erösebben tud akarni és többet tud I szenvedni." És minthogy a magyar sziv eddig sem mutatkozott kevesebbnek a magyar karnál s minthogy e viharból Szent István koronájának tündöklő sugártenger-folyó, forrás-vizesés bámulatos minuciozitással volt megrajzolva. Amellett szorgalmasan dolgozgatott Tirol térképén. Ennek alapján bízta őt meg Mária Terézia az egész Tirol hivatalos térképének elkészítésével, mert udvari tudósai biztosították a császárnét, hogy senkisem alkalmasabb és hivatottabb erre, mint Anich Péter. A kitüntető megbízatás kiszólította Pétert csendes otthonából. Be kellett járnia Tirol földjét, mindent felmérnie, hogy térképe mindenben megbízható legyen. Anich, mondhatni, túllelkiismeretesen végezte a dolgát. Megmászta az égbenyúló hegyeket, leszállt a mély völgyekbe, ahol még ember előtte alig is járt. Sokszor kellett jégmezőkön meghálnia, sőt egyszer egy lavina is magával ragadta és csak Isten kegyelme óvta őt meg a hiztos haláltól. Ez az emberfeletti munka aláásta egészségét. De betegségénél is fájdalmasabb volt neki az a sok gyanúsítás, mellyel saját földiéi illették, mintha ellenség pénzéért csinálná mindezt, hogy a hazája elleni támadásra segítse őket. Művét nem is fejezhette be végleg. Jó barátja, Hueber Balázs, aki addig is jobb keze volt a nehéz munkában, volt oly szerencsés mesterének művére a koronát rátenni. Az elhaló paraszttudós utolsó öröme a minden jóért és szépért nemesen lelkesülő Mária Terézia császárnő kegye volt: a tudósokat és művészeket megillető rendjellel tüntette ki őt és évi kétszáz forintot utalt ki számára, az akkori időben elég tekintélyes összeget. 1766-ban szept. 1-én fejezte be munkás életét Anich Péter. Vágya teljesedett: felszállhatott oda, zásban kell kikerülnie, minden kövén csillogjon ott nemzeti érvényesülésünk és haladásunk fénye, vérünkkel tegyük pirosabbá rubinijait, a jótékonyság nemes tüzével pedig tegyük ragyogóbbá aranyát. Eme biztos tudatban bocsátjuk ki felhívásunkat, csatoljuk ahhoz a megrendelési lapokat és kérjük a nagyközönséget, hogy ügyünket eddigi meleg szeretetével és áldozatkészségével felkarolni kegyeskedjék. Budapest, 1915. július 1. Dr. Hoványi Géza országgy. képviselő, oszt. vezető. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — III. — dec. 13. Kezdem nem érteni az egész dolgot. Ma reggel ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy társaimat akikkel együtt fogságba estem, dzsitiás kozákok viszik tovább. Kinyitottam az ablakot, s a lelkemet szerettem volna utánuk küldeni. Meghallották bucsu kiáltásomat — s felém fordultak. — Megyünk Szani, megyünk, megáldjon az Ég — felelték szomorúan s lassan eltünedeztek a sarkon. Mintha csak testvéreim lettek volna, ugy megfájdult a szivem. Istenem, hát egyedül kellett maradnom, szivem oly nagyon, oly izgatottan dobogott. Nem, mintha félnék, nem, hisz ezer halállal néztem szembe, hanem tán az elszakítás fáj, a nem várt meglepetés. Szomorú hangulat, ugylátszik az is hat a kedélyemre, kint lassú lomhasággal ereszkedik a szürke köd s mindinkább láthatatlanná teszi a girbe-görbe utcasort, vakolatlan tornyos házaival. — Milyen jó, hogy legalább ez a naplóm megmaradt, evvel elbeszélgethetek, ennek őszintén elmondhatok mindent, senki sem fogja olvasni, senkit sem fog érdekelni, csak tán engem, ha szerencsésen kiúszom a révre, s békés otthonomban, télen a kandalló mellett unalmamat fogom vele űzni. Elmúlt életek, elszáradt babérok, kusza emlékek ködfátyolai közt. Még anyám mondta, mikor élt, hogy irjak naplót, s most szótfogadok neki, hátha örül s mosolyog ott fent a csillagos égben. Szegény jó anyám már vagy tíz éve, hogy elköltözött. Beteg testű, sápadt arcu asszony volt, csak a szeme az volt élő, lélekkel teljes, világos-kék, mint a hajnali ég, haja éjfekete, puhán fodros. Egyedüli gyermeke voltam, álmainak öröksége, boldogságának kedves gyümölcse. Atyám halála után én maradtam meg egyedül neki; még kis ember bimbócska voltam, két éves s néhány hónapos. S ezóta hervadt. Olyan lett mint a gyökerében megahová tekintete mindig irányult, ahová lelke mindig vágyódott. Oberperfusz kis templomában van eltemetve. Sírköve elmondja, hogy mi volt ő életében: „Landmann und Drechsler, Astronom, Geograph, Geometer, Schönschreiber und Mechaniker, ausgezeichnet in allen diesen Künsten." (F. Zöhrer: Schatzkästlein fürs Christenhaus. Klagenfurt. 1899. 10 1.) Anich Péter története nem egyedülálló élettörténet. A tudomány és művészet nagyjai közt nagyon sok a szegény kunyhó szülöttje. Isten igazságos a talentumok szétosztásában. Nem a rangot és nem az ősi származást nézi, hanem a halhatatlan lelket. A múzsák nemcsak diszes bölcsők fölé hajlanak, hogy homlokukon csókolják a benne alvó kisdedet, hanem sűrűn betérnek a szegények házaiba és gazdag ajándékokkal, ritka adományokkal kárpótolják kis védenceiket mindazért, amit alacsony származásuk és szegénységük megvont tőlük. A mag, isteni tehetségek, csudás képességek magva el van hintve. Csak legyen, aki azt észreveszi és csírázásában napsugaras, ózonos, éltető légkörbe állítsa. De sajnos ! sok nemes mag nem bir virágba fakadni! Köves talajban, dohos pincelakásokban, ahová sohasem hatol napsugár, nincs virágillatos vegetáció. S ahol az ínség és nélkülözés még a testi életet is elsorvasztja, ott a szellem is elhal. Boldog, aki gáta^; vethet ily sorvadásnak, aki megakadályozhat ily halált! Most, mikor Böcklin kaszás lovasa tapos végig a vén Európán s lovával annyi sok ezer hősnek