ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-07-18 / 29. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. július 18 29. szám. ESZTERGO POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztőség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1915. július 17. — Beszélgetés az Imperatorrai. A hamburgi „Fremdenblatt" érdekes beszélgetést közöl, melyet mult hó végén folytatott II. Vilmos német császár Ganghofer-vel, a lap tudósítójával a keleti főhadiszálláson. Az Imperator — irja a laptudósító — hirtelen felém fordult és arcán újra a mély, férfias komolyság ült, mint aminőt a [brzeskó-i pályaudvarról való elutazása alkalmával észleltem rajta. „Ganghofer! — monda — mit szói Olaszország eljárásához?!" — s mig beszélt, hangja fátyolozott lett, bár komoly hangnyomatékkal ejtett ki minden szótagot. Bár vissza tudnám adni e különös hangnyomatékot ! A kérdés maga nem szorult feleletre. Csupán egy fájdalmas emlék felidézése volt az a császár lelkében; legbensőbb meggyőződésének kifejezése a „lehetetlen" felett, minek nem lett volna szabad megtörténnie — s ami mégis megtörtént! Emlékszem jól: május 8-án a brzeskó-i pályaudvaron a császár még azon szilárd meggyőződésének adott kifejezést: „ha az olasz nép egy részét a háborúra izgatók félre is vezetik — az olasz királyban bizhatunk!" És most e kérdésnél az Imperator mély gondolatú tekintete oly megrázólag hatott rám, hogy szemem nedves lett s önkéntelenül ajkamba haraptam. Csak kis vártatva jutottam szóhoz : „Felség ! Amint történt, úgy jobb! Ránk nézve és még inkább a monarchiára nézve is! Becsületes házban tiszta, szabad asztal a legbecsesebb bútordarab!" A császár helyeslőleg bólintott, alakja, fellélegezve, kiegyenesedett, szemében újra felragyogott jellegzetes, derűs nyugalma — de erős jobb keze szinte kökeménységgel ökölbe szorult. És midőn igy felegyenesedve, ily nyugodtan és erőteljes bizalommal magam előtt láttam — élő bizonyságává vált a központi hatalmak végleges sikerének s ama mondásom igazságának, melyet Itália esküszegésének napján leírtam: Az erős, ha a hitványak elhagyják, erősebb lesz, mint volt! Es végül, bucsuzásul az Imperator még egy szót súgott fülembe, mi lángbetüs próféciaként világított örömtől ijedt lelkembe. Ma még nem szabad nyilvánosságra hoznom a császár utolsó szavait, bár tudom, hogy szövetséges népeink milliói számára enyhítő ital, a jövőbe vetett remény feneketlen kútja s az összetartás uj acélabroncsa volna. Csakhogy fontos okokból a császár utolsó szavait csak a teljesedés napján publikálhatom. E nap el fog következni — már nincs messze! ! Az est leszállt. A szünet nélküli ágyúdörgés és viszhangjai közt járt-kelt a császár egyik ütegtől a másikig. Románia gabonája. Az egy év alatt szerzett háborús tapasztalatok ékesen bizonyítják, hogy a semleges államok csak a külszín szépítése végett helyezkednek a nemesen hangzó elvi álláspontokra, valósággal azonban arra törekednek, hogy a felzavarodott Európa helyzetét a saját javukra minél gyümölcsözőbben használják föl s maguknak olyan anyagi előnyöket biztosítsanak, amelyek az államnak s a népnek gazdagságát és jólétét szinte elérhetetlen magasságra emelik. Idegen népek idegen szivvel nézik a küzdő államok szörnyű tusáját s nem is lehet tőlük rossz néven venni, hogy az érzelmi szempontokat felrúgva, egyedül a hasznosság szempontjától teszik függővé akcióba lépésük irányát. A balkáni államok fajilag teljesen idegenek hozzánk, mig bizony az ellenünk harcoló nemzetekhez letagadhatatlan rokoni kötelékek fűzik őket. S ha mindennek dacára is politizálnak s üzletszerűen mérlegelik az eshetőségeket, komolyan meg kell fontolnunk követeléseik teljesíthetőségét, nehogy a négyesszövetség által felkínált nagyobb előnyök megvesztegessék megfontoló képességüket s igy faji hajlandóságaikból és érzelmeikből is tökét kovácsolhassanak ellenünk. Az angol és az orosz diplomácia mesterkedései eddig csődöt mondottak s Románia még mindig a várakozás álláspontján áll s élénk figyelemmel kiséri a harctéri eseményeket és eredményeket. Az uj termés betakarítása folytán Romániában ujabb gondok merültek fel, amenynyiben most már nem az képezi a közvélemény fögondját, hogy az ország határain kivül mily nagy területi gyarapodásokat érjen el a nemzet, hanem hogy a birtokában levő terményeket mily uton és módon értékesítse előbb, mintsem a közgazdaságot nagyobb károk érnék. Romániának ugyanis a mult évről nagy gabonakészletei maradtak föl, mert a Dardanellák elzárása és a monarchia hadiállapota folytán nem tudták a terményeket a külföldi piacokra szállítani. Söt, amint akkoriban a bécsiek elpanaszolták, nem is akarták terményeiket komolyan értékesíteni külföldön, amennyiben megfizethetetlen árakat kértek értük. A folyó évi termésüket azonban az elAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Otthon és ott. Elpihent a falu, homály borult rája . . . Cseng-bong a kis harang esteli imája . . . Szabóné fiával az ágy előtt térdel .. . Imádkoznak buzgón, összekulcsolt kézzel. Ébred a csatatér s a bus félhomályba Belebőg az ágyuk szörnyű muzsikája. Népfelkelő Szabó födözékben térdel, Tölt, céloz remegést nem ismerő kézzel. Köszönjük jó Isten, hogy vigyáztál ránk ma, Miránk s a hazáért küzdő jó apánkra. Ma éjjel is védjen, kérünk erős karod! Boldogan ébredünk, ha te ugy akarod. Szabó is felsóhajt. Hát eddig csak élek, . S talán jó] megvannak otthon is szegények. Ne ! te bolond muszka! Minek másztál elő ? ! Nem tudtad, hogy „sützer" Szabó népfölkelő. És amint az angyal énekelte régen, Éljen minden ember nagy, szent békességben, Szűnjék meg folyása a pirosló vérnek; Legyünk mindannyian igazi testvérek. Perdül a dob ! Hurrá ! Szuronyt szegezz ! Rajta ! Szabó a puskáját két marokba kapja . . . Százezernyi fegyver halált, tüzet okád . . . Omlik a piros vér . . . Üsd, vágd, nem az apád! Feküdjünk le fiam, künn a csatatéren, Azóta apád is aluszik már szépen. Talán azt álmodja, hogy velünk beszélget, Kívánjunk nyugalmas jó'cakát szegénynek. Népfelkelő Szabó egy utolsót kiált: Treffer volt, az apád ... jó éccakát világ ! Isten veled fiam, hites feleségem . . . Népfelkelő Szabó aluszik már szépen. „Vedd magadhoz Uram azoknak a lelkét, Akik a hazáért halálukat lelték. Óh adj uram örök nyugodalmat nekik, Örök világosság fényeskedjék nekik!" Szabó János lelke félve száll az égbe, Aggasztja rettentőn sok-sok nehéz vétke. Szent Péter mosolyog. Jöjj, szabad belépned, A fiad épen most imádkozott érted. F. Gy. Virágnyelven. Nagy tüzes fátyolok ereszkedtek a hegyek mögé és ugy izzott az alkonyég mint egy piros, fiatal álom. — Szereti? — kérdezte halkan az elvált asszony. A férfi mellette állt a vendéglő üveg terraszán. Komoly, sápadt arcába fájdalmas vonás vésődött, ahogy a piros felhőket és magas csúcsokat nézte. Mintha a saját fiatalsága izzana, lobogna, égne ott, mint rég elfeledett szépséges áiom. Akkor az asszonyra tapadt férfias szomorú pillantása. Nem a férfiszerelem hevével, hanem a kincsvesztők fájó lemondásával. Nézte a sötét háttérbe szinte beleolvadó finom fehér alakját, a lángoló két szemét és arisztokratikus halvány profilját. Azután hazarepült a gondolata a lapos tetejű falusi házra, gágogó libákra, homokban hancúrozó gyerekekre, a piros képű, hangos beszédű feleségére és — és nem tudott felelni az asszony kérdésére. Az pedig megértette finom érzékével a fiatal álmok visszasíró emlékét a férfi szívben. Remegő fehér ujjaival egy piros rózsát húzott ki a vázából. Végig simogatta bársonyos levelét és halkan suttogva beszélt, mintha a felhőknek mesélne : — Lássa, én ilyennek képzeltem a házasságot mint ez a rózsa. Kecsesnek, finomnak, arisztokratikusnak. Disztingváltan zártnak és mégis égő pirosnak. A férfi is a rózsára nézett. — Én is igy képzeltem — sóhajtott azután. Az asszony csillagszeme kigyulladt: — Ugy-e ? ... A szobánkban csupa karcsú, filigrán bútor állna. Csillogó, keskeny vázákba ilyen rózsákat dugnék. A kerevet mögött pálmák fonódnának össze, mint szerelmes sátor. Az ablak