ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-07-04 / 27. szám

Vagyis, ha ezek a nemzetek nem lépik túl azt a sövényt, melyet maga a jóságos Teremtő vont az emberiségnek, melynek egyes részeit úgy hívják, hogy „szeresd felebarátodat mint tennenmagadat", „ne orozz", „másét ne kivánd" stb. — sohse szakadt az emberiségre ez a pusztulás, jaj és nyomor. A világtörténelem tesz tanúságot mellette : mikor valamely nemzet eltávolodott az Istentől — nyomban ott volt az Úristen sújtó keze. E sújtó kéz a jelenlegi világháborúban a diadalmasan előnyomuló egyesült szövetséges hadak, a kik egy százszoros túlerővel szemben képviselik az igazságos Istennek büntető kezét. Kéz, amely addig sújtani fog — mig a keresztény művelődés, békés fejlődés legutolsó ellensége is porig alázva, térden fogja könyörögni az — irgalmat! Az embernek legnagyobb ellensége maga az ember! Hogy az egész társadalom megújhodjon, újjászülessen, újjáébredjen — arra csak egy orvosság van: Vissza a keresztény világnézlettel a társadalomba! — a mely különben is a még mindig félreértett keresztény szocializmusnak dióhéjbani rövid, de mindent felölelő programmja. S akkor nem lesz többé az embernek legnagyobb ellensége az — ember . . . Ki intézkedj ék a piac ügyében? Megfognak az utcán bennünket s alázatos arccal, nyájas kézszorítás kiséretében kérnek: — Uram, tegyenek valamit, hogy a piac rendbe jöjjön ! írják meg az újságban, hogy ... hogy... Azután jön a tanácsoknak, a javaslatoknak, a panaszoknak, a kifakadásoknak, az átkoknak, a dühöngéseknek áradata, melyet végig kell élveznünk, pedig a panaszos ur már kiabál, szónokol, dörög, üvölt, kezeivel kalimpáz, hadonász, szeli a suhogó levegőt orrunk alatt, képem mellett, szivem tájékán, felem fölött. Annyira, hogy a boltosok kiállanak az ajtójukba s alaptalan megelégedéssel konstatálják: — Ez aztán megadja a magáét annak az újságírónak. Pedig, ha egy-kettőt lépnének s körülöttünk csoportosulnának, mint a tejfölért menő cselédleányka, az uj cipőt villogtató suszterinas, a hivatalos órát bliccelő tisztviselő, a levegőt kereső nyugdíjas, akkor hallhatnák, hogy nem személyes ügyről, nem kettőnek ellenkező érdekeiről, hanem egy egész városnak ügyéről van szó, — olyan város ügyéről, amely még tejet akar inni, tésztájába tojást akar keverni, söt néha-néha gyümölcsöt is megenne torkosságának kisértéses óráiban. — Dehát kérem, miért nem hívják össze a városi képviselő urak a közgyűlést! — Rendkívüli közgyűlés kell! Igen ám! A virilista képviselőknek terem mindenük. Azok nem törődnek a piaccal. A választottak nem léphetnek fel a termelő és árusító nép ellen, mert akkor oda a népszerűség. A polgármester talán már a beszédről is leszokott, mert ha szólni, sőt intézkedni mer, kikap ellenségeitől s párthiveitől egyaránt. A rendre vigyázó többi tisztviselő hallani se akar a piac rendszabályozásáról s ha mégis a fülükbe kürtölünk, lehárítanak nyakukról ily szavakkal: — Hagyják a piacot, hiszen már nincs azon semmi. Az asszonyok a tejjel, tojással otthon maradnak s azt mondják: „Majd eljön a házhoz, akinek kell!" Erre is volna kadencia! A vevőközönség tegye fel magában, hogy egy hónapig nem azt eszik, amit megkíván, hanem amihez hozzájuthat. Egy „városi ur*, kinek felpanaszoltuk a közönség háborgását, igy nyilatkozott: — Esztergomban nincs drágaság, nincs nehéz helyzet, mert bármennyit kérnek is egy libáért, azt megadják. A falusi asszonyok látják, hogy van pénz bőven, tehát annyit kérnek az áruért, amennyi eszükbe jut. Az egyik fő eszköz a drágaság ellen tehát a fogyasztó közönség ellenállása volna. Ki kell irtani azokat, akik azzal dicsekszenek, hogy ők 20 koronás friss libát ettek. (Ez irtást persze csak erkölcsileg kell érteni.) Ha sokáig nem fogadjuk el a tulcsigázott árakat, akkor a termelők, önként le fogják szállítani azokat, hiszen ők azért termelnek, hogy pénzt kapjanak. Libát, csibét csak akkor eszik a falusi nép, ha baleset folytán életüket vesztették a baromfiak. Azután a város tárgyalásba bocsátkozhatna a vármegyével s együttesen bizonyára tehetnének valamit. — Győrmegye alispánja igy nyilatkozott a piaci árak iránt hozzá kérdést intéző újságíróknak : A várostól hozzám semmiféle hivatalos megkeresés nem érkezett még. Ilyen határozatról csak a sajtóból értesültem. Ami a kérdésben való álláspontom illeti, kijelenthetem, hogy — amennyiben hivatalos megkeresést kapok a várostól — szívesen teszem megbeszélés tárgyává az ügyet, meghívom rá a városi vezetőséget és a járások főszolgabiráit és előre is ígérhetem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a város közönsége érdekében, ha az a megyei termelök érdekeit nem sérti és ha az együttesen elhatározott intézkedések az élelmiszeruzsorát kizárják. Feltételem azonban az, hogy a viszonteladók, akik a piacon erőszakosan vásárolják meg a falusi nép portékáját és akiknek a kezében átlag egy koronával megy fel az élelmiszer egységára, ezek a nyerészkedők el legyenek tiltva a piacokról. A mi alispánunk is mindent megtenne, hogy a városon segítsen. Csak szólna hozzá valaki. Kaján. HIREK. Képek. Hallom Európát, amint kesereg: „Mi volt ehhez a xerxesi sereg ? ! Mi volt ehhez a Danaidák harca És Hannibálnak alpesi kudarca ? ! Mi volt ehhez a hún király csatája, Hol majdnem Róma esett rabigába ? ! A tatárok pusztító vad hordái, Richard s Gottfried szentföldi nagy csatái ?! Mi volt ehhez a nagy Hunyad küzdelme, Capistran harca, Nándorvár eleste, S a háború, mely harminc évig tartott, Wallenstein és a dicső kuruc harcok ?! Mindez mi volt ahhoz, mi ma történik ?! Hisz máma majdnem minden népem vérzik, A hős germán, a gall, a britt, a szlávok, Látom vérezni a kis magyarságot, Amelynél nincsen hősiesbb sereg . . ,* Hallom Európát, amint kesereg. Klió képei lassan elmosódnak S a lelkemben tovább nem rajzolódnak. Köröttem nyári alkony, bűvös, néma . . . „Ave Maria, gratia plena ..." Igy szólal meg kis kápolna harangja, Hangját a langyos szellő tovakapja. Felejtem a sok régi, véres harcot, S látok egy édes, áhitatos arcot Távol hazámban, kis leányszobába', Amint kezét kulcsolja hő imára. Imája énértem is száll a mennybe . . . S egy boldog, boldog könny csillog szemembe'! Pilsen. Lenz Ferenc. Karcolat. Egy nő levele a nőkről. Édes Margitom, legutolsó levelem óta ugye hogy megfordult a világ? Emberek küzdenek emberek ellen s az ő vérük öntözi a kemény földet. Mennyien haltak meg már ismerőseink közül s mennyi az ismeretlenek száma ? Nincs egy család sem, kinek rokona, vagy legalább jó ismerőse ne volna veszélyben, hisz soha sem tudjuk melyik pillanatban éri valamelyiket egy golyó. Örülhetünk ha még nehéz, vagy könnyű sebbel jönnek haza hőseink. S mégis, kedves Margitom, mit tapasztalok — egy igen szomorú dolgot. Leirom Neked, mert tudom, a Te gondolkozásod is olyan, mint az enyém s nem fogsz maradinak mondani érte. A múltkor elmentem az úgynevezett elegáns misére s ha hiszed, ha nem, alig tudtam imádkozni. Nem azért, mert sok hölgy, férfi volt a misén, nem, de — talán kissé furcsán is fog hangzani — az egyik ok az volt, hogy büszke voltam önmagámra. Most azt gondolod magadban, bizonyára egy fess, divatos ruha volt rajtam, amely kivált a többi közül. Ó nem, sőt ellenkezőleg, rajtam egy divatját mult szük szoknya s egy könnyű kis fehér blúz volt. Azért mondom divatját multa, mert dacára annak, hogy ily komoly időket élünk, senki sem beszél másról a hölgyek közül, mint: most voltam a szabónőnél s csináltattam egy divatos bő szoknyát, meg van ugyan még a tavalyi s elég szép is, de tudod, már nem divatos stb. — De visszatérve az előbbire, volt még egy oly ok, amiért ismételten mondom, nem tudtam imádkozni. De hogy is lehetne, mikor a mély csendet minduntalan egy selyem ruha suhogása zavarja meg. Mert mondhatom édes Margitom, annyi selyemruhát, mint most — háborús időben — még nem láttál. Minden hölgyön, kivétel nélkül a társadalmi állásra, divatosnak nevezett bő selyem ruhát látsz. Hát tudnál Te imádkozni ilyen misén? Akaratlanul is feltekintesz s búsan gondolod magadban: Istenem, még a háború sem tudja a gondolkodásmódot megváltoztatni ? Akárhányan vannak ezek közül a nagyon divatos ruhába öltözött hölgyek közül, akiknek talán épen akkor van a férjük a legnagyobb csatában s élet-halál között lebeg és csak a jó Istennek a kegyelme menti talán meg. Hisz ezek a hölgyek nem is tudnak talán egy-két pillanatot sem oly odaadóan a jó Istennek szentelni, mert folyton azon jár az eszük, hogy: jaj, összegyűrik a ruhámat s milyen ruha van a másikon. Én legalább nem gondolom, hogy van egy hölgy is, akit ne érdekelne a másik ruhája. Ezáltal azért én nem azt akarom mondani, hogy talán a hölgyek rendetlen, régi, ócska ruhákban járjanak. Nem. Lehet valaki igen fess, igen elegáns, sőt elegánsabb egy egyszerű, csinos kis ruhában s emellett nem vészit egy cseppet sem értékéből, csak emelkedik. Mondd édes Margitom, mit fognak ezek a hölgyek hordani akkor, amikor dicsőséggel vége lesz a háborúnak, mert ennél nagyobb fényűzéssel alig öltözködhetnek. Bizony-bizony, ha körülnézel az utcán, sehol sem látod, hogy mily komoly időket élünk s hogy kedveseink távol tőlünk, a halál torkában vannak, Te persze ott falun nem ilyen képeket látsz s fogalmad sincs a városi fényűzésről, de jobb is, legalább mélyebben átérzed e nagy idők komolyságát. Ugy szeretnék együtt elbeszélgetni veled élményeimről s csendes megfigyeléseimről, melyek nagyon elszomorítók. — Vájjon mi fogja megváltoztatni asszonyaink gondolkozását, ha még az egy évig tartó háború sem volt képes erre ? Csókol a te öreg Máriád. W. K. Háborús nóták. Lengő-szálló . . . Lengő-szálló felhő fodra Lelkem viszi hozzád, Ha fölötted esővé lesz, Tartsd alája orcád. Minden csöppjét úgy erezzed, Mintha csókom volna És záporként az orcádra Ezrével omolna. A harc tüzén az én lelkem Ottan lobog véled, Ha ránk mosolyg, veled érzem Én a dicsőséget. Az életem élő fohász: Az Isten úgy áldjon, Hogy dicsőség szárnya lengjen Boldog szép hazánkon. Húzzad cigány . . . Húzzad cigány, most is úgy, mint régen, Szomorúan, — ború van az égen, Sötét ború, le-lecsap villáma, Vészfergeteg életünket rázza. Node soká nem szól a bús nóta, Kiderül még, vígabb lesz a kóta, A villám, a vészfergeteg elszáll S nem lesz itt más vidám muzsikánál. Akkor az'tán a hegedűd hangja Szemünkbe az örömkönnyűt csalja, Most te is sírsz, cigány, velünk együtt, Akkor vigan húzod a nyirettyűt. Ha majd mégis sír hegedűd fája, Ha majd mégis belezokog gyászba : Ráborulva a mi lelkeinkre, Elhunyt hősök lelke zokog benne. Minké Béla.