ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-27 / 26. szám

erősítette a feltört vállakat. „Oly nagy a jó, amelyet reménylek, hogy érte minden baj kedves nekem" — zengi a középkor előénekese, assisi-i szent Ferenc. Akkor „sub specie aeternitatis" mozgott az élet s a szemek ugy voltak beigazítva, mint a matróz szemei, aki megszokta a beláthatatlan tenger méreteit. — Olvassuk csak el a Krisztus követése III-ik könyvének 48-ik fejezetét: „de die aeternitatis et hujus vitae angustiis". E lapokról csak ugy özönlik az a hűvös, másvilági légáram, amely akkor oly hatalmasan feszitette a vitorlákat és árasztott „a siralom völgyére" nagy életkedvet és duzzadó reménységet. Az újkori bölcselkedök elzárkóztak a végtelenség szemléletétől s csak a homokba rajzolták köreiket. S mi volt az ö magyarázatuk az életről? Pascal azt mondja, hogy aki nem áll viszonyban az Istennel, kinek nem nyilt meg Krisztus által egy magasabb élet, aki mindent csak a földre alapit, az nem birja a valóságot elviselni, annak azt föltétlenül szépiteni és kendőzni kell, az szükségképen illúziókba fogja magát ringatni, hogy a valóságos ember nyomorát ne lássa. Ez történt a pozitivista szellemi iránnyal is. Mivel eldeszkázták maguk felett az eget, délibábos színekkel kellett bevonniok a földet. Mily fantasztikusan ir például Comte is a humanitás kultuszáról, vagy mily ultravörös színekkel van megfestve a spenceri szociológusok fata morgánája ! Az eszmék világának reálista megfigyelői kezdték is már észrevenni, hogy az ember s a társadalom evolúciójára vonatkozó ujabb elméletek nem egyebek, mint utópiák, képzelgések és illúziók. Ezeknek a szivárványos szisztémáknak világába, amelyek oly ékesen tudtak jövendölni testvériségről, boldogulásról, földi menyországról, most aztán belevágta két titáni kar a világháború 42-es mozsarát. Mintha rengeteg sziklatömbök szakadtak volna le virágos rétre, ugy pusztult el egy szempillantás alatt minden pozitivista álomkép. Ettől a földtől vártok ti valamit, amely a huszadik században is még ilyen vulkánikus ? Ennek az embernek tüneményes haladásában biztok, mely a kultúra delelőpontján ily ijesztően mutatja ki le nem reszelt szemfogait? Hisz ott vagyunk, ahol voltunk, a barlanglakók és ősemberek között! A kézre ugyan keztyüt húztak, de a karmok még ott vannak. A kőbaitából manlicher lett, de minden egyéb a régiben maradt. Ha a földhöz tapadt gondolkodásból nem veszett ki még a valóság iránti érzék utolsó szeme, akkor ők most nem tehetnek egyebet, mint anyja Ölében, de mikor kis bátyja, a Laci, feltörő kacajjal arcába szórt néhány vízcseppet, újra vizbe nyúlt s visszaadta az öreg Pétör felé menekült Lacinak a kölcsönt. Azon azután mindketten nevettek. Csak akkor hagyták abba a kölcsönös locsolgatást, mikor Pétör a nádtarló között felfedezte a megzavart vizi csibe tojásos fészkét. — Ott la egy fészek két tojással — biccentett egyet a fejével, miközben füstölgő pipája nagy ivben a fészek irányában billent. A két gyermek kerekre nyilt szemmel csodálkozott a felfödözött fészken. De csak egy pillanatig. A másik percben már egyszerre lelkendezve unszolták Pétört: — Evezzen oda, evezzen oda ! — De'jszen ott akadunk a nádon, mint az egér a fogóban. Befelé csak elmegyünk, de visszának ember legyen, aki kivergődik. A gyerekek nem értették az öreg aggályoskodását s annál jobban kérlelték: — Menjünk a fészekhez! Evezzen hamar! Végre engedett az öreg mikor oly esengve kérik az aranyosak, hogyan volna szive megtagadni kívánságukat. Különben is a fészek alig fél csónak távolságnyira úszik a nádtarló között. Onnan csak kihozza a csónakot. Egy-két erös evezőcsapással neki lendítette a csónakot a nádnak. Még néhányat lökött rajta s a csónak orra már a fészek mellett volt. A két gyermek egyszerre ott termett s a Lacinak sikerült a fészekből kikaparni a még meleg két tojást Nagy hirtelenségében majd hogy vizbe nem fordult anyjának nagy ijedelmére. kiábrándulnak filozófiájukból és kitörlik szemükből a káprázatot. Viz partján ültek és gyönyörködtek szépen úszkáló papirhajójukban. Mikor pedig hullám jött s nagy erővei a parthoz csapott, a hajócska szétmállott, mivelhogy papírból volt készítve. A rekkenő hőséget követő zivatar lehűti az embert. Igy fog a közeljövő embere is lehűlni a földre alapított kulturevoluciós eszmék világából és vizes, ázott hajjal, de nyugodt szemekkel fog belenézni a világos, tiszta égaljba, mely a zivatarra felhasadt: az örökkévalóságba. — Ha a cél súlypontját a világháború így kilóditotta a földről, hol lehet az máshol, mint az égben! Ha ez a föld mindig csak tövist, bojtorjánt terem, hol várjuk a rózsát és gyümölcsöt, ha nem a másvilágon? Nem lehet, nem lehet sokat várni ettől a bolygótól. Nagyon belevette magát a kigyószag a barna földbe. „E világon szorongatásunk vagyon." Mit csalódjunk századszor, mikor kilencvenkilencszer már csalódtunk! Máshol, máshol kell az emberiség városának lennie, más egekre vannak kitűzve a mi csillagaink. Oh örökkévalóság végtelen tengere! a te partjaidhoz futamodunk mi, a világháború üldözöttjei. Mikor a te messzeségeid tárulnak elénk s halljuk távoli hullámok csobogását, felsir belőlünk a vándormadár lelke s visszatér belénk az élet örök szerelme. „Uj egeket és uj földet várunk az Ő ígérete szerint." (II. Pét. 3, 13.) Ez a kettő természetesen együtt jár. Minél élénkebben támad elő bennünk a hazajáró lélek ösztöne, annál elszántabban fogunk nekilátni a földi életnek is. Aki ugy néz az örökkévalóságba, hogy kézzel-lábbal kikívánkozik a földről, az menjen el buddhistának. A „credo vitám aeternam" — egész más valami. Épen az, aki megérezte magában azt az idővel és elmúlással dacoló lelket, abban lesz meg a legnagyobb erő a földi lét nagyszabású alakítására. Aki hiszi, hogy örök időkre szóló energiát rejt Magában, az tud majd igazán impozánsan végigjárni a földön és megmutatja majd azt az életet, amelynek alakító elvét bensejében hordja. S bár a föld kemény s az anyag lomha, bár ezeknek a mi zónánknak életfeltételei épen nem kedvezőek a tökéletes alak megvalósítására, azért mégis küzdeni fog ezen a sárból való bolygón is és megállja a helyét ott, ahová állították és ugy, ahogy lelkétől csak kitelik. íme hová lehet kilátni a széttört ágyukerekek közül! DP. Gamauf István. •— Nekem is adj egyet, Laci — nyújtogatta kis kezét Ilonka. Örömtől csillogó szemmel alig osztozkodtak meg a meleg tojásokon, mikor a különben félénk vizi csibe fájdalmas jaj-rikácsolással egészen a csónak fölé vetette magát. Tiltakozott fészkének megrablása ellen. Kétségbeeső fájdalmának tehetetlen panaszával riadozott a kis halastó felett. A csónakban ülők meglepetve néztek a siránkozó madár után. Azután egymásra esett tekintetük. Szemükben valami ismeretlen hatalom előtt meghódoló csodálkozás ült. A gyermekek mint tettenért tolvajok méregették félénk szemmel a kezükben levő tojásokat. Valami ösztönszerüség azt súgta nekik, hogy nem jól cselekedtek, mert ime sír a madár. — Tegyük szépen vissza a tojásokat, kis bogaraim — szólt gyermekeihez a szőke asszony s elvéve a gyermekektől a tojásokat, visszatette a tojásokat, visszatette őket a fészekbe. A gyermekeken látszott, mennyire szeretnék kezükben szorongatni a szép tojásokat, sóvárogva tekintettek a fészek felé, de az is jóleső érzéssel töltötte el őket, hogy jóvá tették hibájukat. — Igy ni! — szólt a szép szőke asszony magához vonva fiacskáit. — Hogy megörül a kis madár, ha újra feltalálja tojásait. — Ugy-e, mama, a madár nagyon szereti fészkét és tojásait? — Simult édes anyjához a Laci. — Persze, kis fiam. Mindenki szereti a fészkét. S mindenki szomorú, ha feldúlják meleg fészkét. Szózat. Irta: Rákosi Jenő. Az Európát dúló világháború borzalmasan gazdag képsorozatai felett egy asszonyi alak lebeg, mintha e háború tüzein kereszülmenve emelkednék tőlünk egy jobb világba. De bánatos szeme itt csügg az elhagyott földön a maga szegény árváin, akiknek anyja és százezer más árván, akinek patronája volt életében. Hohenberg Zsófia hercegasszony volt a Zsófia Gyermekszanatórium védőasszonya és most árván maradt tőle a szanatórium maga is. Mert hiszen azért, amiért e rettentő háborúban a magyar vitézek halálmegvetéssel küzdenek : az ő vére hullott el elsőnek azért a nagy és szent célért. Azt hittük, hogy a béke munkáiban várja őt egy nagy históriai küldetés nemzetek boldogítása körül, mert lám aki a szerelem csodás és titokzatos lobogója alatt formálta a maga és fenséges férje életét, rakta meg családi fészkét és készült a feladatra, hogy egy koronás főnek legyen gondenyhitő menedéke és biztató angyala: azt váratlanul egy durva kéz kegyetlenebb történeti küldetésbe taszította át könyörtelenül. Ö volt a gondviseléstől kiszemelve arra, hogy holttestén át lépjen közibénk a háború réme, amelynek véres feladata, hogy igazságot tegyen népek, nemzetek, országok és fejedelmek között. És most, amikor hadaink páratlan kitartása és vitézsége folytán ennek az igazságnak közeledő lépteit mintha már hallanók: gondolatunk odaszáll a fejedelmi asszonyhoz, árvák anyjához, árvák patrónájához és idézzük elszállt alakját, hogy felmutassuk fogékony szivek előtt. Mert emléket szántunk neki, hozzá méltó emléket, nem kőbe, hanem szivekbe, hálás gyermekszivekbe vésve. Testi élete meghalt egy világkatasztrófa zord előjátékában; lelke éljen elmulhatatlanul a jótékonyságban, a segítségben, a szeretetben, a hálában. Hohenberg Zsófia nevére gyermekvédelmi alapot kívánunk létesíteni s ebben fordulunk a a magyar nemzet gyermekeihez, hogy segítsenek meg bennünket. Aki valaha boldog volt anyaságától, aki mint gyermek volt boldog édesanyja mellett; aki mint árva valaha könnyet ejtett és érezte felebarátja simogató kezét, avagy aki meglátta vigasztalás nélkül az árvaság keserves ábrázatát : a boldog boldogságának okáért; aki boldogtalan, az azért, mert tudja mit jelent árvának, betegnek, szegénynek, boldogtalannak lenni: mindenki a saját jó szivéért és Hohenberg Zsófiának boldogsága teljében átlőtt anyai szivéért jöjjön és segítsen adományával nemes és szent célunkban. A háborúban elfolyt vér, a békében elfolyandó könyözön keserveit akarjuk enyhíteni és egy mártírasszony tragikus halálának emlékébe kapcsoljuk a jó cselekedetet, melyre társul kérjük a magyar társadalom szivét, lelkét, eszét és becsületes két kezét, Isten és az árvák nevében. A kis gyermekek abból nem sokat értettek, de amikor édes anj'juk szép szemében két fényes könnycsepp csillant meg, megrettenve bújtak összébb két puha karjában. — Mama, miért sírsz ? — fordult pityergősre a kis Ilonka pici szája. A szép asszony kebléből nehéz sóhaj szakadt fői. — Magam sem tudom, kicsikém. Néha oly szomorú vagyok. S hévvel vonta magához kicsikéi orcáit s csókjaival halmozta el selymes pillájú, megrémült szemüket. Pétör ezalatt a csónakot szabad vízre vonta a nádtarlóról s a szőke asszony kívánságára a révbe evezett vissza. Pipáját idegesen szívogatta szájának hol a jobb, hol a bal oldalára tologatta. Majd bele-bele harapott a szopókába, ami annak a jele, hogy valamit egyáltalán nem ért. Nem fért a fejébe, hogy tud könnyeket hullatni egy gazdag földbirtokos felesége, kinek mindene megvan, amit szeme, szája kíván, van derék ura, szép aranyos gyermekei — csókolni való mindakettő — gyönyörű kastélya, a grófé se különb. Dehát ilyenek az asszonyok. Az ő Magdája se különb. A gyermekek amint a partra ugrottak, hamarosan megfeledkeztek arról a borúról, amely röviddel azelőtt még ott borongott szemükben s fehér kis komiokukat beárnyékolta. Gondtalanul hancúroztak a szomorúságtól meglepett édes anyjuk körül. A tavaszi égbolt mosolygós napsugara szivükbe lopta magát s kis puha orcáik szép pírban égtek az édes jókedvtől.