ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-23 / 21. szám

ségeit és mélységeit és igy könnyen káprázatna eshettek a természettudomány eredményeitől. E bajon csak alapos hitoktatás segithet. Ez azonban nem uj eszköz. Ennek mindig meg kell lennie. Ugyancsak a természettudományok sok titokról ellebbentvén a fátyolt, a felületesen előadott hittudomány, az anthropomorf vallás az ember előtt elvesztette hitelét. De ezen sem úgy segítünk, hogy a valláson változtassunk, hanem ugy, hogy mélyítsük vallási fogalmainkat, hogy lépést tartsunk a tudományokkal. Sz. Pál „rationabile obsequiumot" emleget. Igenis okosabb, mélyebb vallásosságot kell terjesztenünk, de nem okosabb vallást annál, amelyet az örök bölcseség adott az emberi nemnek. Semmi sem avult el a kereszténységből. Kerüljük a bűnös kontárkodásnak a látszatát is. Különösen hadat kell üzennünk népünk formalismusa és túlsók anthropomorsismusa ellen. HÍREK. Tizenöt uj pap. Nem fogják elfelejteni, de nem is feledhetik, hogy a véráldozatok nagy esztendejében léptek az Ur oltára elé nagy elhatározásukkal, óriási jelentőségű lemondással az örökös feláldozásnak széttörhetetlen, testet-lelket lekötő láncaival. Minden évben sok ifjú ember megteszi ezt a nagy lépést, amelyet ők tizenöten most megtettek. Olyan utat választottak, amelyen már sok ezerén járnak. Mindezen körülmények mégse vonnak le egy hajszálnyit se az ö lelkük elhatározásának értékéből. A világ nem értette meg sohasem, most sem érti meg: mit mond ez az örök jelentőségű lépés. A szülök a lelki közösség révén sejtenek valamit abból, ami gyermeküknek lelkében végbe megy. A testvéreket meglegyinti annak a világnak szele, mely a papi ruha suhogása nyomán támad. Azután jön a világ, az emberek nagy tengere, a mely egészen máshová néz, mint a papságra készülő ifjú. Egy idegük se közös, gondolataik, vágyaik, értékelésük nemcsak különbözik, hanem ellenséges csatarendben áll egymással szemben. Tizenöt ifjú ember! Ugy néz rájuk a tömeg, mintha bányába, sötét földalatti tárnákba indulnának, omlásra készülő rétegek alá, a veszedelmek éjszakájába. Pedig nem oda mennek. Szántóföldekre indulnak: szántani, vetni, aratni: virágok közé: liliomokat ápolni. A kalászos szántóföld, a mezők virágos kertje bizony olykor-olykor küzdelmes harcmezővé válik. Sebesültek jajgatnak, halottak hevernek rajta. De hiszen nem egy ragyogó ünnepre, nem egy mennyegző hangulatú primiciára lettek papokká, hanem egy egész életre, a melynek napjai nem mindig békés fehér ruhában merülnek föl az örökkévalóság tengeréből, hanem sokszor vértől csepegő ruhát, majd ismét fekete gyászleplet viselnek. Az apostolkodás szántóföldjein nem mindenkinek jut puha földü, termékeny parcella. Vannak gazzal, dudvával telenőtt parcellák is. Az ekevasa nemcsak kövekbe, hanem konokon álló sziklákba is ütközik. Az akarat hatalma ezeket is megtöri, elporlasztja. , * Uri ruhás, vidéki festőies népviseletü rokonok nézik bámuló szemekkel a bíborban, fényes kísérettel, orgona és énekhangok között bevonuló főpásztort. Majd összevillannak a szemek megértő pillantással: — ött megy a fiunk, a mi testvérünk! Odateszi kezeit a főpásztor kezei közé. Örök hűséget, engedelmességet fogad az uj pap püspökének. Lehajlik arcához az aranyos süvegü fej, megkapja a békecsókját, legördül hátán a miseruha és a testben, lélekben, ruhában készen áll az áldozópap. Mehet a lelkek közé fenséges hatalmával dolgozni, fáradni, építeni, javítani, sokakat felemelni, másoknak és magának az örökkévalóságot megszerezni. R. Tarkaság. Mettan partján. Csendes, kicsiny folyócska a kékvizü Mettau. Gondtalan csattogással folydogál virágos rétek, mezők, örökzöld fenyvesek ölén s magas, most már omladozó várfalak aljában. Olykor-olykor olyan lesz mint valami pákosztos gyerek. Elkezd rakoncátlankodni. Szelid homlokát barna indulat festi be s kitör lankás, füzfás partjáról a zöldelő vetésekre, a fenyvesek csendes berkeire. Ilyenkor veszedelmes is. Mettau felett hajdanta erős vár küzködik az enyészet ellen. Az idő vasfoga azonban mindent megemészt. Rettegett, erős falairól hullani kezd a vakolat, téglái megereszkednek, mintha haldoklás perceit élnék. A folyócska valamikor nevezetes hadászati támpont lehetett. Erre engednek következtetni legalább is a mesterségesen kacskaringós vonalban húzódó elzsilipezett várárkok, melyekbe háború idején a folyócska vizét be lehetett vezetni. De ma már a negyvenkettes mozsarak idejében, az erősség se nyújt védelmét. Nem főképen Németország ellen, melynek ellensúlyozására épülhetett az erősség is. Az erősség falait ma már orosz foglyok bontogatják. Hangos csákányütések nyomán megrengenek a sok energiával és még több áldozattal épített téglafalak, melyek erős mészhabarcsokkal vannak egymáshoz fűzve. A hajdani, sok diadalmas időket látott várerősség életcélja lejárt már. Legutolsó szereplése a történelem véres lapjain, a magyar szabadságharc utáni gyászos időkkel esik össze. A tehetetlen osztrák düh sok ezer vitéz magyar hőst juttatott ennek a várnak nyirkos kazamatáiba, honnét sokak meg se láthatták a ragyogó magyar csillagokat ismét. Ott haltak nehéz rabságban a földalatti ürgelyukakban, hová még a napsugár se mer bemerészkedni. A vár alatt csupa ilyen folyosók, börtönök, nélkülözhetetlen lakások sorakoznak sürü egymásutánban. Néhol a vizes, pókhálós földalatti börtönök falairól még most is lecsüngnek a vastag vaskarikák. Néha-néha a vár udvarok széliben alacsony halmok emelkednek, melyek alatt ki tudja, hány magyar vértanúnak nyugvót kereső csontjai porlanak. Istenem! Hogy megváltozott a világ! Az ádáz osztrák gyűlölet elpárolgott a veszedelem idejében. Erős támaszt keres a vitéz magyar nemzetben, melynek legjobbjait nemrégiben még sötét tömlöcbe hurcolta. Legendás daliákat rabszolgaságra vetett. S most a feledés fátyola borul a szenvedés múltjára. Kéz kezet fogva élet halál tusát viv a vérengző medvékkel, az álcás viperákkal, a gyáva szalamandrákkal. Ilyen a magyar sziv. S ennek párjára a kerek világon sehol se akadunk. Nem álnokoskodik, nem orgyilkoskodik. Nem űz kétszínű politikát, az ellenséggel nem cimborál. Nem adja meg magát gálád módra az ellenségünk kezébe. Nincs rá példa, hogy akár egy magyar ezredet is megfosztott volna a legfőbb Hadúr a legdrágább kincsétől, az ezred zászlajától. Amiért cserbe hagyta felkent urát, akinek esküt tett, hogy hü marad hozzá mindhalálig. Végig suhan a langyos esti szellő a vár gyöpös tetején. Illatos ibolyaszagot, virágos fák lehelletét hozza felénk. Az elfáradt nap vérpiros takarót terít a távoli fehér hegyek ormaira. Rügyfakasztó tavasz van pedig. A fenyőfákkal tele ültetett, zöld gyöpös vároldal valamelyik zugában megszólal a kakuk. Hangos rikoltozását viszhangmódjára utánozzák a magasba emelkedő falak. Távolról az orosz foglyok táboraiból idehozza a szellő a takarodó hangjait. Ugy hangzik, mintha a kanász tülkölne. A sötét kazamaták lőréseiből nehéz sóhajtások hallatszanak. Mintha a rabok lelkéből szakadoznának. Talán a hősök visszajáró lelkei siratják tehetetlenségüket. Egészek, ujak, hősök szeretnének lenni újból. A veszedelem rémes pillanatairól talán ők is tudomást szereztek. Villogó karddal kezükben rohanni szeretnének a tengersokaságu ellenségre. Esteli harangszó csendes zenéje töri meg a sóhajok artikulálatlan hanghullámait. Aztán az is elcsendesül. Szunnyadó álomba merül a sötétlő vár is. Csupán néha-néha halk suttogással röpdös tova valami kósza, elkésett madár a csobogó Mettau partján ... Ferjr. Magyarország Nagyasszonyához. — Mutatvány Pém Lászlónak „A barázdákból* c. most megjelent verskötéből. — Egek lilioma, Szenvedők oltalma, Magyarország Anyja, Királynéja Hozzád kiált hazánk, Segíts meg szűz Anyánk Árva nemzetedet, Óh Mária. Mint föveny tengeren, Annyi ránk az ellen, Magyarország Anyja, Királynéja, Száz sebből vérezünk, Mindnyájan elveszünk, Ha te nem segítesz. Óh Mária. Tekints országunkra, Siess oltalmunkra Magyarország Anyja, Királynéja, Elveszne országod, Ha te nem vetsz gátat Az ellenség ellen, Óh Mária. Piros tarló, mező A hősök vérétől, Magyarország Anyja, Királynéja, Kiöntnek a vizek Az árvák könnyétől, Akik hozzád sírnak, Óh Mária. Ajánld fel hazánkat Isteni Fiadnak, Magyarország Anyja, Királynéja, Hozzon szebb jövendőt A szegény magyarra, Légy anyánk örökre, Óh Mária. Levelek a harctérről. IX. Anyám, édes mindenem ! Pap volt nálam ... Alig mult el egy órája hogy itt járt. Eliz hívta. .. Istenem, édes Istenem ... ne vedd... ne kérlek ... még élni akarok, még élni szeretnék. .. Adj erőt, vedd el a zsibbadást merev testemből. Óh mamám, mamám... A pap azt mondta, hogy ne féljek úgy s ne remegjek, majd felemelte a fejemet s olyan szépen beszélt az örök életről, a virágnyitó örök tavaszról, lelkem, szomjas lelkem meg úgy kelt, mint a gyökérmetszett virág a hűvös vizben. Megnyugodtam. Lelkem megtelt, s olyan szent vágy fogott el a mennyei élet után. Sőt amikor megáldoztam, lelkem összezsugorodott mint a mymoza, amikor megérintik. Mindenről megfeledkeztem, egyedül Ő volt, 0 állt, simult hozzám s mondta: fiam, én nem hagylak el soha. Én nem távozom tőled, szeress s légy továbbra is hű gyermekem ... Én boldogan köszöntem meg kegyességét s lehunyt szemekkel nyugodtam tovább. Kint szél jajongott s megzörgette az ablakomat. Magamhoz tértem — s most újra félek, újra remegek. Oh milyen gyarló, hitetlen gyermek is vagyok én, mily nehezen tudok bízni. De hiába szeretem ezt a földet, melyen még alig éltem néhány virágnyilást, s mely még nem éreztette velem az élet derűs csókját, nem a salaknélküli boldogságot. Korlátok kötöttek le, szűk, festett iskolapadok. S most, amikor lelkem már szárnyakat kapott s kalitom ajtaja kitárult, meg kell, oh — mit is irok — meg kell gyógyulnom. Igen anyám, vissza kell térnem hozzád. Sebem már behegedt, még csak belül fáj s fojtogat, de majd ez is csak elmúlik s én megint, oh megint kackiás ruhájú katona, karcsú hadnagy leszek. Rejött Eliz, lábujhegyen lejtett hozzám, azt hive, hogy alszom. Nem mozdultam. Könnyes volt a szeme, láttam. Oh kedves lény, áldjon meg jó szivedért a jóságos ég. Ha már egyszer nem leszek, hogy megköszönhetném neked ... Megigazította a takarómat, majd olyan csendben, ahogy jött, távozott. Egyedül maradtam, de tekintetemmel követtem őt s láttam, éreztem a falakon át, hogy imádkozni megy értem, a mindenek Urához ... Eliz ... Eliz ... Jól gyanítottam a múltkor, valóban az ő házuk volt az, amelyben oly édesen éjszakáztunk. Odahagyták a háború kitörésekor, féltek a garázda oroszoktól s igy Eliz ebben a zárdában húzódott meg, mig atyja Récsbe ment rokonaihoz. Elképzelheted a csodálkozást, melyet szavaim s a levelek felkeltettek benne. De nem vette zokon, hogy a leveleit nálam látta, sőt szégyenlősen mosolygott, majd boldog remény hangján susogta, hogy azok írójával, illetve vőlegényével, ha vége lesz ennek a háborúnak, majd egybe is kelnek. — Neki boldogságot hoztak a szavak, bennem meg megölték a reményt, hosszú, végtelen gyilokkal. .. úgy, nem tudom ugyan mért, de oly nagyon megfájdult mindenem, mintha csak sebem belül újra felszakadt volna. Anyám, irj minél előbb, sokat és ne sirj, ne búsulj, hisz' Ilonkád megmarad neked. Ölel szenvedő fiad Grvisay, máj. 5. Aladár.