ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-25 / 17. szám

békét. Az ellenséges külföldnek szinte leesett az álla fájdalmas csodálkozásában, hogy a monarchia széthullása sehogy sem akar megkezdődni s az ellenzék, mely a karhatalommal szemben Európa közvéleményére apellált, a zavargásra alkalmas időben elfeledi összes sérelmeit, amelyek a párt személyeit és az általános alkotmányos meggyőződést érték. A háború legelső sebesültjének ágya fölött keresztül nyúltunk s megragadtuk egymás kezét, amelyeket a kortesi időkben ökölbe szoritva rázogattunk a jó ügy érdekében. Tudja meg az országház is, hogy ez a békülő kézfogás nemcsak azt jelenti, miszerint a vidéki politikai ellentétek elsimultak. Hanem igenis azt jelenti, hogy a választott törvényhozóknak is egyeknek kell lenniök az égő hazaszeretetben, a törhetetlen magyarságban és semmi olyas törvényjavaslatnak nem szabad világot látnia e napokban, amelyeknek más célzatuk is lehetne, mint a haza érdeke s a nemzet jövőjének biztositása. Az ellenzék ne keresse a kákán a csomót, de viszont a többség se állítsa lehetetlen helyzet elé parlamenti ellenfeleit, mikor minden egyenetlenkedésnek mérgező hatása van a közvéleményre s zavarja a diplomáciai egyensúlyt, mert úgyis tudja mindenki, hogy az ellenséges három hatalom éberen figyeli politikai életünknek minden mozzanatát. A törvényhozástól most azt várjuk, hogy adjon meg mindent-mindent annak a hadseregnek, amely hazánkért küzködik, értünk vérzik, de viszont sújtson le hatalmas öklével mindazokra, akik ettől a hadseregtől csak egy szalmaszálat is elvesznek, elvonnak, ellopnak. Fojtsa meg a tolvaj szellemet, amely hol itt, hol amott felüti ronda ábrázatát s tanitsa meg keztyübe dudálni mindazokat, akik sötét szárnyaikkal a visszaélést, a korrupciót takargatják. Nem vizsgálatot, végtelenbe vesző nyomozásokat várunk, hanem a gonoszoknak statáriális megbüntetését, kigyomlálását. Igenis várunk valamit! Sokat, nagyot, igen nagyot várunk: értse meg valahára a magyar a magyart! Ne vessünk egymásra görbe szemeket, mert ezalatt, mig Áki az ajtón kopogtatott, belépett. Ugyanakkor az ablak alatt hegedűszó zendült föl. Estéli, ablakalatti muzsika volt. Két gyönyörű szál cigánylegény húzta. Bizony nem valami régi nótát, hanem a mostani divatos dallamot, amit a pesti utcákon hallani. A cigánylegények, a teknővágók szívesen elhúzzák igy szombaton este akárkinek az uj nótákat. Hát még Jancsinak, az erdőkerülőnek, ingyért is. Mert hisz az ő kezelése alá esik — a tölgyfa. A muzsika zengett az ablak alatt. Marika lesütött szemmel, szó nélkül hallgatta. Minthogy ez a zene neki szólt, az ő kedvéért huzattá Jancsi, ezt nem lehett már letagadni. — No, poharakat! — mondotta a lányának Vörös István, mikor a szobába lépett egy üveg világos piros borral. Marika ekkor mozdult csak meg. Leürítette az asztalt. De nem elég ügyesen, hogy Jancsi meg ne nézze a kézimunkákat. Odasanditott a félszemével, mialatt Vörös István urammal beszélgetett. De még el kisérte félszemének tekintete egész addig, mig a szekrénybe el nem helyezték előle. Az apró üvegpoharakba töltött Vörös István legelőbb is a cigányoknak. A legények meg is elégedtek, húztak még egy tust, azután elmentek. Sötét volt az este, de azért szokatlanul fényes kivilágitásu volt a puszta ez alkalommal. Harmadik házban is égett a lámpa. Már pedig Kovács nénémasszonynak még a tyúkjai is előbb térnek nyugalomra, mint a többi házhoz tartozók. A fia miatt égett a lámpa. farkasszemet nézünk, a sáskahad látatlanul pusztit, harácsol s koldusbotra juttatja a nemzetet. R. „A háború lelke." Vakmerőségnek tartanám erről a nagyszabású könyvről Ítéletet mondani: csak ismertetni akarom, hogy akik még nem olvasták, megvásárolják és elolvassák . . . Azt Prohászka püspök is elismeri, hogy óriási nagy gazdasági bajok gyötrik a népeket; mialatt a szellemi világban nyomorult macskazug-élet tengődik, ahol nem hevit, nem vonz sem hit, sem tudomány. Innen az általános elégületlenség. Igy háború idején a pesszimisták, akik ötölnek-hatolnak s az intellektuellek, kik kritizálnak s kifogásolnak, szétrebbenve megbúzzák magukat, mint az ijedt tücskök, mikor az eke széthasogatja az őszi tarló rögeit. . Megértjük-e a háború szükséges voltát? Nem. A háború olyan sötétség, melyben elhomályosul búbánatban szemünk s megáll s megdermed tehetetlenül eszünk; nem ért belőle semmit! Sajnálatos az az eltörpülés, mely a vigasztalan fájdalomban lesz úrrá a szivén épp azoknak eleste és távozta fölött, kik önmaguknál lettek nagyobbak, mikor az egyéni élet érdekeit, a szeretetet s boldogságot is föláldozták hazájuk s nemzetük jóléteért. Tehát ne siránkozzunk ! Ne legyünk repedtharang-szavu ünneprontók! Igaz, voltak sokan, kiket szerelmük az oltárhoz vezetett, hogy eggyé legyenek s azután azon a bokrétás, fehérvirágos esküvői kocsin kihajtottak az állomásra s a férj a harctérre utazott . . . s többé vissza sem jött, vagy volt, aki visszajött s lábát, kezét leoperálták s mint emberroncsot kapta őt vissza fiatal mátkája! Itt van azután a sok letört existencia s az a sok testben, egészségben, terveiben s reményeiben letört ember, akinek a lelkén sötétlik most a hasadás. De ez mind nem jogcim a zúgolódásra. E nagy nyomások alatt álló álló lelkekben kincses értékek alakulnak, mint ahogy nagy nyomás alatt állhattak hajdanában azok a homokmezők, melyekből most gyémántokat s azok a sárosi agyagpartok, melyekből szivárványos fényű opálokat ásnak ki... . A mélyen lesújtott nőhöz vezessük be a fájdalmas Anyát gyámolul s vigaszul; mert ő az „élet, édesség és reménység." Érdekes és tanulságos ebben a szép munkában ellenségeink jellemzése: az orosz rabszolgaszellem, a francia hisztéria, az angol alávalóság s a szerb vadság, mely küzködik joggal és igazsággal. Ezekkel szemben győznünk kell, mint ahogyan győz a tölgy akkor is mikor megroppan, mert földbe mélyedt gyökereiből akkor is élet fakad, ha a törzs derékban tört is ketté. A háború folyamán sok sziv lett hivő és Az jött haza, Mihály, a városból, hol már hónapok óta dolgozott. — Én vagyok, édes anyám! — szólt csendesen bekocogva az ablakon. — Mi hozott haza ? — riadt föl az asszony, de azért csak ugy szólt ki: — Hát meggyüttél egyetlen magzatom ! — s sietett ajtót nyitni. — Meg — felelte a fiu. — Éhes vagy ? — Az vagyok. A csöppnyi öregasszony hirtelen került-fordult. Lámpát gyújtott, tüzet rakott. Tojásokat kotorászott elő a szakajtóból. Mikorra a rántottát elkészítette, megtudta a fiától, hogy kétszáz korona megtakarított pénzt hozott magával. Ennyi pénzt, ennyi tengernyi pénzt az ő aranyos jó fia takarította össze. Tulajdonképen az anyai büszkeség halmozta ily nagy értékké ezt a kis pénzt. Mert tudnivaló, hogy Kovács nénémasszonynak több száz forintja van a takarékban. Dehát hogy a fia idegenben kereste és nem herdálta el, mint a legtöbb pajtása, ez boldogította. — Szétnézek — mondotta Mihály evés után. Az anyja nem tartóztatta, neki is mehetnékje volt. Majd szétrepesztette a szivét az anyai büszkeség. Legközelebbi szomszédjai Mákék voltak. Mákné a lányával sötétben szokott elbeszélgetni éjfélig is. Az öregasszony ide tipegett át. Mihály már nagyobb utat tett. Keresztül a tarlókon a kukoricásnak tartott célja felé, ez volt a legrövidebb ut. Mihálynak a feje se látszott ki a magas kukoricásból. Majd meg ledőlt szárak recsegtekimádkozó. A német császár is niOndja: „Millionen tragen euch in betenden Herzen." A hit szelleme nem nevelhet bennünket passzivitásra, hanem aktivitásra, nem lemondásra és csüggedésre, hanem kötelességteljesitésre s bizalomra nevel. Melitont, a sebastei vértanút, saját édesanyja dobta harminckilenc társának máglyája tüzébe. A lélek igazi békéjét nem kereshetjük itten; itt csak a béke vágya lehet bennünk; ez pedig az Isten országának vágya, annak az országnak, mely nem e világból való. Krisztus azért jött a földre, hogy az emberállatból ember, hogy az emberből krisztusi ember — továbbá, hogy a nemzet-szörnyekből emberséges világ s az emberséges világbői Isten országa legyen! Mi test szerint itthon maradtunk, de lélek szerint mi is küzdünk, bár senkit meg nem ölünk; küzdünk, lelkesülünk, dolgozunk, takarékoskodunk, imádkozunk . . . Nézzük ezt a sok fekete ruhát itt magunk körül; mikor ott messze egy-egy szürke köd (csukaszürke mondur) szétfoszlik, itt minálunk egy-egy ilyen feketeség összeverődik. A gondviselés a magyar nemzetet évezred óta a keresztény kultúra bástyájává rendelte s ékül verte a déli s északi szlávság közé. Most ime, itt a próba, teherpróbája az éknek, tűzpróbája a nemzet erejének s áldozatkészségének. A magyar nem is harcol zsarnoki ösztönök szolgálatában s a lelkesedés ritmusát nem ütik hátára kancsukával. A 101. és 102. lapokat nem ismertetem: olvassa el mindenki! A nektár izét is hasztalan fösteném, azt Ízlelni kell! Az se rossz, hogy az 1899. hágai békekonferencia II. Miklós cár fölszólitására történt . . . Risum teneatis!... Ha vannak folyton fakadó, de ugyancsak folyton hervadó ^theories and wishes", akkor mindenekelőtt az örök béke gondolata is ilyen. A háborúban mindenekelőtt Isten büntetését látom bűneimért, azután pedig megalázom magamat bűnösségem s nagy rovásom öntudatában s buzgón iparkodom a bajt s szenvedést is hasznomra fordítani ... A világháború kérdőre vonja az embert, hogy van-e ócska vasnál, rozsdás gépnél, rothadó fánál, szakadó szálnál, fakuló szövetnél, rongyos gobelinnél, hervadó szépségnél még egyebe is. A 141. lapon kezdődő szép imát is olvasni kell! Lelkünknek Istentkeresö vágya, mint a denevérszárny a sötétben, úgy visz a bajok éjjelében feléje, hogy nála megtaláljuk nyugalmunkat, egyensúlyunkat, vigaszunkat. S az éjszaka is mennyország, ha Istent váró, Istent kereső lélek van benne. Stb. Stb. Prohászka püspök könyvét olvasgatván, gyémánt mezőkön járunk; tehát rukkoljunk elő a 4 koronákkal! Tolle et lege! Deák Antal. ropogtak a lábai alatt. Egerek futottak riadtan előtte ide s tova. Nem törődött mindezzel, sietett előre, látta, hogy Máriék ablakában világosság van. Sejtette, hogy Vörös Istvánék nem újságot olvasnak lámpafény mellett. Bodri is elejbe került hamarjában. Szokása volt a kukoricás körül őgyelegni. Idevárta a többi házőrző pajtást. Mihályt, mint régi ismerőst üdvözölte. Csóválta a farkát, hozzá-hozzá dörgölőzött és kisérte vagyis előre ment, mint aki betessékeli a vendéget a házba. Mihálynak első tekintete a kivilágított ablakba esett, ott látta a szobában a nyugodalmas társaságot borozgatás közben. Beleszédült a feje a látványba. Fölemelte az öklét, hogy ugy ront rájuk. De Bodri a lábához dörgölte borzas fejét, hogy húzta volna már az ajtó felé, hát azon rúgott egy nagyott. A kutya fájdalmasan nyekkent, de nem sértődött meg. Fájdalma csillapultával megint hűségesen kisérte ki Mihályt a tanyáról. Ki most nem a kukoricásnak vette útját, hanem a kis hid felé, mely a patakon át az erdőnek vezet. — No máma emberhalál lesz, — dörmögte többszörösen Mihály és fölnézett az égre, mintha segítségét kérné a szigorú égnek. Szerette volna, ha legalább a hold ezüst feje bújnék elő, hogy lássa a világításban az ember árnyékát. De bizony l csak sávos felhővonalak jelezték a holdnak hollétét. Ö maga rejtve maradt. — Még hogy Jancsi! — gondolta Mihály indulatosan. Épen Jancsi, ki valahol a tótok között juhokat őrzött, mikor ő már Marikának jó pajtása volt, ő legyen helyette választott! Tán a cifra ruhája miatt, vagy azért a hazugságért,