ESZTERGOM XX. évfolyam 1915
1915-04-18 / 16. szám
XX. évfolyam. Esztergom, 1915. április 18. 16. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Esztergom, 1915. április 17. — Nincs vigasztalásunk? A küzdelem hevében verejtéktől ázó s reszkető inú bajnokok megvigasztalódnak egymás kínjain s elégtételt éreznek magukban azon, hogy mindketten egyformán viselik a bajvívás keserveit, mielőtt a döntéshez jutnának. A bajnok nemzetek küzdelmében a katonák a csatatereken gondoskodnak róla, hogy a körülményekhez képest egyik ellenfél se érezze magát kellemesen s a kapott fájdalmas vágásért iparkodnak a kölcsönt mihamarább visszafizetni. Az országok polgári lakossága otthon küzd a megélhetés bajaival s az élelemszerzés nehézségei között kutató szemekkel vizsgálja a magyar, az osztrák és a német, hogy vájjon az orosz, a francia, az angol, no meg a szerb kevesebb kellemetlenséget kénytelen-e eltűrni a háború napjaiban. Nagyon bosszantó dolog egyedül szenvedni. De ha a szenvedésből egyenlően kijut mindkét félnek, az már nagy könnyebbség és vigasztalás. Az angol és a francia különös gondot fordítanak arra, hogy a mi i.nyagi gondjainkat a lehetőség szerint minél inkább fokozzák, viszont maguknak biztosítsák a szabad tenger előnyeit. Ezen tervük azonban szerencsére eddig nem sikerült oly mértékben, hogy zavartalan boldogságot biztosíthattak volna maguknak. A semleges államok ugyan elég rossz bizonyítványt állítottak ki maguknak az igazságosság iránti érzékről. Igen sok jel arra mutat, hogy sok olyan szívességet megtesznek az entente államainak, a melyektől az irántunk való viselkedésükben teljesen elzárkóznak. Igaz, hogy a németek tengeralattjárói gondoskodtak róla a közeli múltban és a jövőben is gondoskodni fognak arról, hogy a szabad tenger áldásait ne élvezhessék az ellenséges országok boldog zavartalanságban. A tengerentúli szállítAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az Istenáldás. — Adj Isten jó estét! Van-e valami jó vacsora, kis gazdaasszony? — köszöntött be a kajla bajuszú Puskás Vendel, egy felsőmagyarországi kis falu mezőcsősze, a konyhaajtóján. — Csak egy kicsi ebédmaradékunk van most, édesapám, mert nem értem rá semmit sem készíteni, — felelte a kérdezett, a kis Gizike, aki nem töltötte be a tizenegyedik évét sem, mégis, az iskolába járás mellett, végzi a mult éven elhunyt édesanyja helyett az összes házkörüli teendőket. — Tyűha, hogyan lehet az?! — csodálkozott Vendel, egy kis méltatlankodással. — Tán nem tudtad a leckét s a tanitó ur ott marasztalt büntetésül az iskolában? — Oh, tudtam én leckémet, hanem azért nem értem rá, mert az öreg cocánk óljába friss szalmát kellett tennem. Nekünk pedig nem volt szalmánk, azért a keresztapámtól kértem. Három kis malaccal meggyarapodott ugyanis a gazdaságunk, — mondta Gizike, boldog mosollyal. — Az biz' nem valami nagy gyarapodás. Igen okosan tettem tehát, hogy egy negyediket szereztem hozzájuk, — mondta Vendel, ravasz mosollyal, miközben valami zsákfélét emelt le válláról, melyből egy kis fehérszőrű, eleven malacot emelt elő. — Jézusom, hol vette ezt, édesapám? — kérdezte Gizike ijedten, rossz sejtelemmel. Szerkesztőség:: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. mányok élvezésébe keserű adagok vegyülnek napról-napra, amidőn hirül hozzák, hogy a vagyont érő hajók drága szállítmányaikkal együtt lesülyedtek a tengerek mélységes fenekére. Ebben hát vigasztalódhatunk, hogy a keserűség poharát ott tul is elég gyakran hajtogatják. Azután az importált árúk se sokkal fényesebben látják el az ellenséges államok szükségleteit, mint a mi szükségleteinket a készletben levő és saját termelésű terményeink. Mindezen tényállások tehát kellő vigasztalással szolgálhatnak mindazoknak, akik sóhajtozva nyelik a hatósági felügyelet alatt készült hadi kenyeret. A körülményekhez képest boldogoknak érezhetjük magukat, hogy magyaroknak születtünk s a kukoricaliszt keserűségei között felemelő édességeket élvezhetünk, amikor vitézeink győzelmei olyan jobb jövőbe nyitnak kedves kilátást, amelyben nekünk több kalács kínálkozik, mint kenyér az angolnak és a franciának. Kaján. Egy kis bátorítás kell. Mindenki tudja, aki a közügyek iránt érdeklődött és a világ folyását szűkebb látköréböl is szemmel tartotta, hogy a most duló világháborúnak fundamentumait évek hosszú során rakta le a népek versengése — sőt mondhatnánk — gyűlölködése. Mert hogy a szerbet már régtől fogva ki nem állhattuk, azt tagadhatatlan igazság. Bármely percben szívesen neki támadt volna minden magyar Szerbiának, csak a szövevényes európai helyzet inte v tt csendre és okosságra. A mi királyunk, mint a béke fejedelme állott Európa élén s bár régen tehette volna a folyton előálló kényszerhelyzet folytán, mégse ment bele a háborúba, söt a jelen— Találtam, — felelte Vendel kurtán s a konyha földjére helyezte a malacot. — Hiszen ilyent nem lehet csak ugy találni ! — veté ellen Gizike, mélyen megszomorodva. — Már pedig én találtam ezt a kis portékát. Mindjárt kiviszem a többi közé. Értem én a mesterségét, mit kell tenni, hogy elfogadja az anya disznó sajátjának az idegen malacot, — mondta Vendel, mialatt pipára gyújtott nagy pöfékeléssel. —• Bizonyosan ezt is olyan helyen találta, édesapám, ahol nem szabadott volna megtalálni! — szólt Gizike, szomorú, vádló hangon édesatyjához, akinek szörnyű, megrögzött természete, azaz bűne volt, a tolvajlás. Ami csak kezeügyébe került, azt elemelte. — Ott talál a szegény ember, ahol van. Varga Antiék disznója kilenc malaccal ajándékozta meg gazdáját, tehát még ez egy hijjával is kétszer annyi maradt nekik, mint most nekünk van, — védekezett Vendel. — Nincs az ilyen szerzeményen Istenáldás, édesapám. Iskolában is tanultuk és a keresztapám is mondta. Legjobb lesz, ha visszaviszi oda, a honnét hozta. — Hej, leányom szentem, nem sokat adok én az olyan prédikációs beszédre. Istenáldás ide, istenáldás oda, az az egy bizonyos valami, amit megfoghat az ember. Meglátod majdan, milyen szép és nagy disznó kerekedik ebből a kis szerzeményből, — mondta Puskás Vendel, gonosz megrögzöttséggel s kivitte a lopott malacot a többi közé az ólba. A kis lopott jószág különöskép növekedett, gyarapodott a többi között. Pár hó múlva elkeKéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. legi háború előtt is igy hűtötte le a tüzeskedöket: — Nem tudjátok, mi a háború! Bizonyos is, hogy nem tudtuk. Mindenki ugy gondolkozott, hogy a katonák elmennek a határra, azután olvassuk a diadalhireket, végre hazajönnek s a meleg kályha mellett télviz idején elsiratgathatjuk az elhunyt hősöket s elandalgunk a ki nem vesző magyar vitézségen. Nem tudtuk, mi a háború! Katonáink ugy szálltak a vasúti kocsiba, mintha egy pár napos kéjutazásról lett volna szó s nagyban ígérgették az anyókáknak és a fiatal menyecskéknek, hogy „muszkát esznek vacsorára." A mozdonyból a bodros füstkarikák röpködtek, a kocsikból pedig szállt a nóta: „Megforgatjuk helyetted is a rácot!" A katonák se tudták, mi a háború. No de megtanultuk azóta s mesékben gázoló, álmokban álmodó gyermekek helyett komolyan gondolkodó, a helyzettel számolni tudó felnőttekből áll nagyobbrészt a magyar nép. Mégis elkelne egy kis bátorítás! Hiszen nem volna oly rendkívüli az eset, ha az a szörnyen érzékeny, minden benyomást csodálatosan felfogó és még csodálatosabban sokszorozó néplélek egyensúlya megbillenne a sok meglepetés, váratlan fordulat, söt csalódás láttára. Most azután tessék gondolkozni, hogy miért nem billent meg az a lelki egyensúly. Az események szélviharában dühöngő orrülte társait a növésben. Gizike valahányszor ennivalót vitt a kis falánk állatoknak, mindig elszomorodva tekintett az idegen állatkára. Előtte ugyanis mindig csak idegen jószág maradt, nem tartotta övékének. — Szépen nőnek az állatkáim s mint látom, mindannyiuk közt legszebben a jövevény malac. Mintha azon volna a legnagyobb Istenáldás, — mondta Vendel gonosz lélekkel, miközben boldog megelégedéssel szemlélte állatjait. Gizike nem szólt most semmit, ellenben odabent a szobában, mikor egyedül volt, buzgón imádkozott, azon szent óhajjal, hogy térítse le a jó Isten édesapját a tolvajlás bűnös útjáról. Pár nap múlva a máskor oly fürge állatkák, a lopottat kivéve, búsan lógatták fejüket. Hiába kínálta őket Gizike bármi étekkel s hasztalan vitte nekik a saját reggelijéül szolgáló tejecskéjét is, orrocskájukat sem értették hozzá a beteg malacok. Harmadnap múlva kimúlt az egyik állatka s a következő napon pedig a másik kettő. Szegény Gizike, ugy megsiratta az elpusztult állatkákat, hogy zokogott is mikor édesapja, szörnyű boszankodással és káromlások közt, eltemette azokat a kertekalja végében. Aztán elrejtőzött ismét a szoba sarkába, imádkozott buzgó áhítattal s esdekelve kérte Istent, hogy ne büntesse őket. Addig kéri édesapját, mígnem teljesen fennhagy a tolvajlással. Egy hétre rá megtámadta a vész az öreg disznót. Hasztalan gyógyította Vendel, elpusztult az is. S csodálatoskép a lopott állat nem esett betegségbe, sőt inkább oly pompásan növekedett, hogy mindenki megbámulta, mikor Gizike reggelenkint kieresztette a sertésfalka köré.
