ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-04 / 14. szám

Jézus a forgácshalmon üldögélve merengett magában. És ekkor nyilt ki szivében az az édes vágy, hogy szeretné már rég nem látott égi hazáját viszontlátni. Egyszerre csak buzgó imára kulcsolódtak össze rózsaszínű kacsói és forró fohász szállott föl mennyei Atyjához : — Oh Atyám! Engedd meglátnom rég nem látott hazámat! József nem volt képes halandó szemével a megjelent, vakitó fényességű angyalra pillantani. De Jézus örömmel mosolygott az ég vidám küldöttjére. És az angyal ezt zengte : — Azonnal mennyei hazádban léssz! Erre az angyal, mint valami fényes sugár, eltűnt, József áhitatosan leborult Jézus előtt és gyönyörűséggel megcsókolta az isteni gyermek sugárzó homlokát. Azután ismét folytatta napi munkáját. Mily nagy volt azonban a szentes ember csodálkozása, mikor azt látta, hogy a helyen: a hol Jézuska ül, liliom kezdett nőni, melynek kelyhe annyira kitágult, hogy a gyermek teljesen eltért benne. És ez a csodálatos virág azután olyan gyorsan emelkedett az ég felé, mint a gondolat. Mikor a kis Jézus az égig ért, már szeretettel várakozott reá a mennyország őre, Péter és örömmel nyitotta ki a nagy kaput. A következő percben Jézuska már mosolygó édes Atyja karjai között üdvözült. — Miért kívánkoztál ide édes egyetlen fiacskám? — kérdezte enyelegve a Mindentudó. — Azért Atyám, hogy viszontláthassam az én szent hazámat. — Tehát lássad. Nézz csak körül az égben. Hiszen már néhány év óta nem voltál nálam. Ekkor megzendültek a szeráfok karai és az angyalok imádva borultak le a boldog Jézuska előtt. Újra megszólal az Atyaúristen: — Menj csak Péter, fiammal! És a kis Jézus örömtől sugárzó arccal követte az alázatos Pétert. Útközben mindenütt letérdeltek az örökkévalóság lakói. Még a fák is meghajlították koronás fejüket. Remek táj előtt állott meg a gyermek Jézus megigézve. Az azúr ormu hegyekről gyémántfénynyel csörgedezett a kristálypatak a madárdaltól visszhangzó virágos völgybe. A pálmafákat aranyos napsugár csókolta. Káprázatos gyönyörűségek sorakoztak az isteni gyermek hazájában. Mintha az egész táj örömtől ragyogott volna, hogy ismét láthatja kis gazdáját. Mig az Üdvözítő a mennyország ragyogványaiban gyönyörködött, egyszerre csak egy egészen magánosan álló nádszálat pillant meg. — Mit jelentsen ez a nád itt ebben a környezetben, Péter? Péter megilletődve válaszolta : — Uram, az a nádszál lesz a földön a te kormánypálcád és mikor ezt a kezedbe adják, vele együtt ki fognak gúnyolni téged. Jézus komoran hagyta el a pálmák és cédrusok vidékét. Nemsokára egy olyan bokor elé vezette Péter Jézuskát, mely teli volt ujjnyi tüskékkel. Jézus meglepődve kérdezte: — Mit keres itt az a tövisbokor? Hiszen ez a tájék a rózsák, a szegfűk, a liliomnak és egyéb pompás virágok hazája? — Uram, ebből a tövisbokorból fogják azt a koszorút fonni, melyet a te szentséges fejedre raknak majdan korona gyanánt. Ez vérzi meg homlokodat. A bűnös nép boszút lihegő, kegyetlenséggel fogja fődre szorítani. És pokoli gyönyörűséggel nézi majd vérrel borult arcodat. Ekkor Jézus már szomorkodni kezdett. Péter vérző szívvel vezette tovább az Isten bárány kaját. Szabad térre érkeztek. Zajos munkát végeztek itt. Két nagy gerendát faragtak a munkások. A forgácsok messzire pattogtak. A fejszecsapások visszhangoztak az egész vidéken. A dolgozók szomorúan végezték munkájukat. Jézus ismét Péterhez fordult: — Mit jelent a szomorú emberek nehéz munkája? Ez a rettenetes zaj nem illik a mennyország boldog csöndjébe. Mit jelentsen tehát a szenvedő munkások dolga ? Szólj Péter, mit akarnak itt ezek az emberek? Hiszen az égben eddig csak örökös ünnepek voltak. Péter fölemelte búsan lehorgasztott fejét. Mily szívesen elhallgatta volna, hogy mit művelnek azok a kesergő munkások. Hanem az égben nem lehet hazudni és nem szabad semmit sem elhallgatni. Megszólal tehát őszintén: — Uram Jézus! Ezek az emberek azon a kereszten dolgoznak most, melyre majdan téged ott lent fölfeszítenek a bűnös emberek. Jézuska szeméből két könnycsepp gyöngyözött a földre, ahol azonnal két rózsabokor nyilt. Az Istenfia szomorúsága nőttön nőtt. Péter most olyan helyre kalauzolta, ahol messziről látható füstfelhő gomolygott a magasba és vaspörölyön dolgozó kalapácsok csörömpöltek. A kovácsok kormos arcát veritek barázdálta. Ezek is szótlanul és szomorúan dolgoztak. Jézus ismét Péterhez fordult: — Mit művelnek ezek itt Péter? Mire való ez a nagy buzgalom ? Pétert újra elfogta a nagy szomorúság. Anynyira elérzékenyedett, hogy palástja szegélyébe rejtette könnyeit. — Miért sirsz jó Péterem ? —• kérdezte szánakozva az Üdvözítő. — Oh Uram, a te kimondhatatlan kínszenvedésed miatt. És ha patakként hullanának könynyeim, mégsem bírnám kisírni lelkemből az öldöklő fájdalmat. Ha már eddig mindent megvallottam, Uram, hallgass meg most is. Tudom, hogy újra megszomoritalak. De kötelességem felelni, ha az igazságot követeled tőlem. Nézd Uram, ezek az emberek szögeket kovácsolnak. Azok fogják átfúrni a szentséges kezeidet és lábaidat. Azok pedig, kik a lándzsán dolgoznak, szintén érzik, hogy az a te szentséges szivedet fogja átjárni. És a te könyörületes szivedből, mely megsajnálta az egész emberiséget, a te drága megváltó véred fog kifolyni az örök élet vizével. Már most mindketten zokogtak. A kis Jézus Péter keblére borult, aki leborulva imádta a világ üdvözítőjét. Jézuska azután ruhájába rejtette fejét, hogy ne lássa többé azt, amit látott és ne hallja újra azt, amit már hallott. Szótalanul tértek azután vissza az Űr trónusa elé. Jézus keservesen zokogva, Atyja karjai közé menekülve szenvedett. — Mi lelt egyetlen fiam ? •— kérdé a Mindenható jóságos atyai szeretettel. — Oh Atyám, igen sokat láttam és amit csak láttam, az mind elszomorított engem. Látnom kellett azt a nádat, amelyet kormánypálca gyanánt adnak majd kezembe; láttam azt a tövisbokrot, melyből koszorút fonnak fejemre, láttam azt a keresztet, melyen ki fogom adni lelkemet, láttam azokat a szögeket, melyek átlyukasztják kezemet, lábamat és láttam azt a lándzsát is, mely átfogja döfni az én szivemet. Oh Atyám, sok keserűség és nagy fájdalom vár reám! Inkább nem megyek vissza többé a földre, ahol ilyen borzasztó kínok várnak reám, ahol kegyetlenül megkínoznak, ahol szivtelenül megölnek engem. Itt maradok inkább a mennyországban, ahol örök boldogság az én osztályrészem és ahol örök béke honol a szent virányokon. Oh Atyám, én itt maradok nálad! Az Atyaúristen a fejét mozgatta és fönséges hatalmával igy szólt: •— Egyetlen fiam, ne tedd azt, mert igy kell cselekedned Atyád akarata szerint! Azután a búsongó Péterre tekintve, némi nehezteléssel igy beszélt: — Oh Péter, te hűséges szolgám, miért mutattad meg mindezt az én egyetlen fiamnak, aki most olyan szomorú? Péter leborult és alázatosan megcsókolta az Úr lábait. Hiszen a jóságos öreg nem akarta elkeseríteni Jézuskát, de ha már kérdezte, felelnie kellett engedelmesen. Ekkor az Úr sugárzó arcával ismét fiacskájára tekintett: — Ugy-e egyetlen fiam, hogy tudod most már, milyen sok fájdalom vár reád a siralomvölgyében ? A bűnös emberiséget azonban csakis az én egyetlen magzatom válthatja meg. És te, édes fiam, Jézus, nem akarnád megmenteni az egész emberiséget? Azt akarod, h )gy örökre elkárhozzék az elvetemedett világ ? Nem, édes fiacskám! Neked a szegény bűnösöket meg kell szabaditanod! Akarnád-e fiam, a mennyország örök üdvösségét érdemetlenül élvezni? Oh én egyetlen magzatom, de szeretlek téged, de szeretem az embert is, akit a magam képére teremtettem. A kis Jézus ekkor annyira szivére vette Atyja hatalmas szavait, hogy újra zokogni kezdett, azután megkönnyebbülve igy szólott: •— Nem akarok édes Atyám a te szent akaratoddal ellenkezni! Meg akarom tehát váltani a bűnös világot a te szent irgalmad erejével. Jézus, a te egyetlen fiad, bármilyen és bármennyi szenvedés árán igenis meg fogja menteni az emberiséget. És én, szentséges Atyám, meg akarom érdemelni a mennyek országát is, ahová sok megtért hívet vezérelek. Igen. Atyám! én hűségesen engedelmeskedem és visszamegyek szent hivatásom teljesítésére. Add rám tehát szentséges atyai áldásodat, hogy küldetésemet beválthassam, hogy dicsőségesen hirdessem szentségedet. És most bocsáss vissza arra a földre, ahol sok szenvedés fog érni, ahol sok kínzás után megaláznak és megölnek; de szivem vérével megváltom a keresztfán a te bűnös teremtményeidet, mennybéli Atyám ! Az Űr ekkor nyugodtan megáldotta és boldogan megcsókolta szeretett fiát és két angyalt rendelt melléje, hogy hazavigyék. Péter még mindig siránkozva álldogált a mennyország kapuja előtt, de Jézuska igy vigasztalta : — Ne sirj, jó öregem, nemsokára látjuk egymást a földön, mint most az égben láttuk egymást. Uj világosság áradt József szegényes házára. Az istenfélő ács leborulva üdvözölte a visszaérkezett isteni gyermeket. Mikor pedig a túlvilági fény eltűnt, Jézus ismét a forgácson ült, József pedig a gerendát faragta. És mikor Jézuska a mennybéli munkásokra gondolt, akik olyan szótalanul dolgoztak, mint nevelő atyja, boldog mosollyal tekintett csöndes és áhítatos édesanyjára, aki az ebédet hozta. Neveljük népünket a pápa szeretetére I Az igazságérzet és az optimizmus arra kényszerit bennünket, hogy ne tekintsük a háborúnak csak átkát, hanem áldásos gyümölcseit is, mert már többször volt alkalmunk hallani a háború áldásos következményeiről, melyek mintha csak a háború vérözönében és könnyáradatában nőtt gyönyörű virágok lennének. Ilyen áldásos következmény a pápaság megbecsülése. Minden bizonnyal nagy figyelemmel tanulmányozzák ugyanis a pápának minden békeakcióját még azok is, akik mindezideig tekintetbe sem vették, teljesen ignorálták. Vezércikkeket irnak nálunk és a külföldön a pápa törekvéseiről és még a különben elvakult antiklerikális lapok is vezércikkekben fejezik ki méltatlankodásukat a pápaellenes „olasz antiklerikalizmus" miatt. Az illetékes kormányok, melyek között egyesek vagy régóta szakítottak Rómával, mások viszont egyáltalában összeköttetésben sem voltak a pápával, a legmelegebb hangú válaszszal felelnek a szentatyának azon indítványára, hogy a harcképtelen foglyokat kölcsönösen kicseréljék ; emellett nyilvánvaló, hogy ez a nagyon is kifejezésre jutó tisztelet nemcsak a pápai széken ülő ügyes diplomatának szól, hanem mindenekelőtt a tiara birtokosát, a pápát mint ilyent, illeti meg. És a pápaságnak eddigi hallatlan megbecsülése, a népek várakozó és reményt kifejező tekintete, mely Péter kősziklájára, mint a békének egyetlen hivatott megteremtőjére tapad, valami nagyszerű, valami inponálóan fenséges! A gyermekek visszatérése a népek és nemzetek atyjának házához roppant áldásos következménye a háborúnak. Még nagyon jól él emlékezetünkben, hogy minő semmitmondó és csekély értékű volt a pápaság különösen a legutóbbi időkben a nyilvános közvéleményben, bár a mult században majdnem kizárólag olyan férfiak állottak Krisztus látható egyházának élén, akiket a legnagyobb pápák közé kell sorolnunk; midőn ezek az eszményi férfiak a legsajátosabb, egyházi területükön intézkedéseket tettek, rendeleteket, törvényeket hoztak, mekkora műfelháborodás lett a következménye! Annyit beszéltek és irtak akkoriban, hogy a pápát nagyon sokhelyt félreértették, félremagyarázták, hogy nagyon sok katholikusban megcsappant, ha ugyan el nem hidegült, a pápa iránti szeretet. Most azonban egész másképp áll a dolog. Emellett azonban nem akarunk annak gyanújába jutni, mintha ezt a metamorfózist, ezt a jelenséget a gyáva félelem, a béke iránti megfontolatlan vágy aljas produktumának tekintenők! A szentírás és a tapasztalat bizonyítja a negyedik parancs elleni bűnök rettenetes bünte-