ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-04 / 14. szám

ség szörnyű adót volt kénytelen fizetni a lelketlen árusoknak azért, mert enni és élni akartak. Most azonban rendszerré vált a nép kínzása s az öszszes budapesti és vidéki lapok telve vannak panaszokkal, egyre-másra közlik, leleplezik a csúfos eseteket s energikus hangon követelik a bűnösök megbüntetését. Az már kétségtelen tény, hogy nemzetünk légköre, erkölcsi világa erősen meg van fertőztetve. Tudtuk, hogy a mi üzleti világunk nemcsak itthon, hanem a külföld előtt is nagyon kétes világításban tündököl. Sok üzleti botrány lett ismeretessé, amelyeket a magyar nép és a külföldi üzletvilág kárára követtek el jellemtelen egyének, mégis azt reméltük, hogy a nagy veszedelem, a viharos idők, a háborús szélvészek jótékony tisztulást eredményeznek ezen a téren is. Hinni akartuk, hogy mindenkit elfog az adakozás láza, versenyezni fognak a pénzvilágnak kis és nagy emberei a nagylelkűségnek hősi cselekedeteiben. E reményünkben, e hitünkben azonban csúnyán csalatkoztunk, mert a kapzsiság, a nyereségvágy tovább fokozódott — egész a hazaárulásig. Azon a ponton már a háború első napjaiban messze tul voltunk, amikor az önzésben megtapadt lelkekben is fel szokott villani a megértésnek, a közjó megbecsülésének érzése. A népet csaló ügynökök, a váltókkal manipuláló zugbankárok, a terményekben garázdálkodó gyalogsátánok világában nem történtek váratlan fordulatok, egyik se bánta meg régi bűneit, egyik se rakta le aranyát, bankos tárcáját a haza oltárára. Ha fordulás történt, az csak abban állt, hogy számitó arcukat a harcterek felé fordították, inert ujabb vadászterület nyilt meg számukra s jól körülnéztek, nehogy ők is ugy kerüljenek e térre, mint a többi halandó, akik hazájukért, nemzetükért, a szabadságért életüket és vérüket készek feláldozni. Jól körülnéztek a haszon emberei s a véradó elöl is sikeresen elfutottak, ugy gondolkozván, hogy mit ér az embernek a dicsőség, ha a hasznot más vágja zsebre. A dicső halálnál többre becsülik a gyors meggazdagodást, amelyre a magyar viszonyok között bő alkalom nyílik mindenkinek, aki a becsülettel és a lelkiismerettel jó előre leszámolt. Belső erkölcsi értékek hiányában, a társadalmi akciónak kellett volna a féktelen üzletembereket észretériteni. De hiszen mindenki el volt foglalva a maga bajával. Ki törte volna az eszét azon az első visszaélések felmerülésekor, hogy erre vagy arra az üzletemberre józanító hatással volna-e, ha a kaszinóból, a társaskörből kigolyóznák? Mindenki siratta fiát, rokonát, testvérét, tehát sokat megbocsátottak a bűnösöknek is. Azokban is embert láttak, akik már előre kigondolt tervekkel törtettek a közönség anyagi érdekei ellen s akik önzésükkel ragadozókká váltak a siránkozó és búsuló emberek között. A lélektani búvárok számára érdekes kép, amidőn a falusi földmives elviszi a boltosnak elolvasni a harctéren vérző fia levelét s az érzékeny olvasmány után megveszi a 40 filléres liszt kilóját 1 koronáért, a 36 filléres petróleum literjéért szintén fizet 1 koronát. S amidőn a jámbor mindezt végig teszi, végig türi, még azzal a tudattal távozik, hogy a „jó nemzetes ur" jót tett vele, mert felolvasta a hős levelét és ha drágán is, de mégis juttatott neki a lisztből és a petróleumból. A társadalomnak már minden tiltakozó eszköze kimerült. Panaszkodtak már elegen a rendőri hatóságoknál a túlhajtott árak ellen, de a kiskereskedők a számlákkal megerősített fedezékekből védekeztek a karhatalom ellen. S kikerülték a törvény által kiszabott fogságot és pénzbüntetést. A maximális árakat felcsufoló számlák mutatták, hogy ott fent a nagykereskedőknél, a malmosoknál keresendő a bajnak minden forrása, de nagyon nehéz még csak feltekinteni is arra a megközelíthetetlenül magas pozícióra, amelyen nálunk a nagytőkével rendelkező emberek ülnek. Hogy indítson hajtóvadászatot egy vidéki közigazgatási közeg az ilyen nagyhatalom ellen ?! Tudjuk, hogy ennek is meg van a maga utja, de esetleg hosszú lehet és a végén mégse az jön ki belőle, aminek ki kellett volna jönnie. A társadalom már csak bojkottálni tudna, ha egyes cikkekkel szemben egyáltalában lehetséges volna erre az álláspontra helyezkednie. A magas húsárak ugyan azt eredményezhetik, hogy az emberek jórészben vegetáriánusokká lesznek, de már ez a taktika csődöt mond a világítás terén, mert gyertyára,'petróleumra elkerülhetetlenül szükség van. Azt is el lehet érni, hogy a hus megbüdösödik a hentesboltokban és a mészárszékekben, de viszont az a veszedelem fenyeget, hogy a mindent pótló burgonya is az uzsorások kezébe kerül. A kukoricát már jóformán összevásárolták a nemzet hiénái s a többi élelmiszer sincs megvédve harácsolásuk elől. Mindezek után bevalljuk tehetetlenségünket és a hatalmasok felé fordítjuk várakozó tekintetünket. Mert erős a meggyőződésünk, hogy ha a muszkáknak nem dobnak bennünket áldozatul, azt sem fogják megengedni a haza vezérei, hogy a nemzet soraiból kikerült hiénák, a belső ellenségek végezzenek ki bennünket lassú éhhalállal. R. B. A „Nemzeti iskola.

44 Magyarországban az alkotmányos élet helyreállta után a felekezetnélküli népoktatásügy agreszsziv irányzatot először a Schneider István pécsi községi iskolai igazgató, később városi iskolatanácsos által szerkesztett „Néptanoda" s azzal párhuzamban a Rill József szerkesztésében megjelenő „Paedagogiai Szemle" képviselték. Azt követte a Földes Géza székesfővárosi közs. iskolai igazgatótanító által megindított „Nemzeti iskola". Emez amannak méltó tanítványa volt. A tanítók javainak elöbbrevitele és függetlenségük kivívása szolgálatában egyik törekvésük volt az is, hogy a népoktatásügy az egész vonalon államosittassék és annak irányzása, sőt annak kormányzása is bizonyos mérvben a tanítóság hatáskörébe utaltassék. Azok a népnevelési s népoktatási szellemi áramlatok, melyekben egyfelől a racionalizmus, másfelől az antimilitarizmus és a nemzetköziség jut kifejezésre, a magyarországi tanítók közül kiváltkép azokat hódította meg, akik a társadalom gyökeres átalakítására törekvő internacionális progreszsziv és agresszív radikális szocializmus szolgálatába szegődvén, a népoktatás és nevelés ügyét oly eszmei érdekközösségnek is- tartván, annak kormányzatát is teljhatalmú kormányzatuk alá akarják vonni, hogy függőségük más befolyásoktól teljesen izoláltassék. A hierarchia szervezet ugyan nem hiányoznék közöttük, de menten minden oly függőségtől, amely a magukén kivül egy más akaratot is elismerjen. Ezek mint ilyenek alakították meg a „Szabadgondolkozó tanítók egyesületét", amelynek minél szélesebb körben való propagandálása végett 1907. évben Zigány Zoltán szerkesztése alatt megindították az „Ujkorszak" cimü hetenként egyszer megjelenő tanügyi lapot, amely később politikai tartalmúvá vált és pedig részben akként, hogy kiváltképen a székesfővárosi iskolák tantestületeit mintegy kényszeritették alapító tagjává lenni a lapnak, hogy a törvény által előirt kaució biztosittassék. Ezenfelül a lap a magyarországi szabadkőműves páholyok részéről állítólag még ötvenezer korona szubvencióban is részesült. Mint tudvalevő, a szabadgondolkozó egyesület az állami és erkölcsi jogrendbe ütköző működése miatt feloszoltatott, ámde lapja az „Ujkorszak", amelynek államosító követelése mellett a minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárása is helyet foglal, továbbra is akadálytalanul megjelent. Egyszer csak, hogy-hogy és nem, a felekezeti tendenciának az iskolákból való kizárásának követelése lekerült a lap homlokzatáról, ami azonban egy cseppet sem változott bevallott irányzatának követésén, mert a szerkesztésben Zigány Zoltán helyét a vallásoktatás leggyűlölőbb ellenzője, Somogyi Béla vette át. A „Nemzeti iskola" valamivel mérsékeltebb irányzatot képviselt, mig az „Ujkorszak" megjelenése előttünk ezideig még ismeretlen okból a nagy háború kezdetén be nem lön szüntetve, amikor is a boldogságos Szűz becsmérlése miatt áthelyezett és a legutóbbi időkben a békésiek ismeretes indítványa érdekében a kultuszminiszterrel is szembeszállt és ezzel a „Szövetség" elnöki székére is gravitáló Hada József teljes gőzzel az „Ujkorszak" nyomdokába lépett és az érdemes Józsa Mihály jelenleg a kolozsvári tanítók háza igazgatójának szükségük van rá, halottjaikat pedig épen nem kisérhetik ki harangszó nélkül az utolsó útjukra. — Nem beteg most senki a faluban : nincs kilátás jó ideig halottra — védekeztek az atyafiak. — Várjunk még egy kicsit, hogy mi lesz a háborúval? Hátha a muszkáknak csináltatnánk uj harangot . . . Megjöttek azonban a hűs őszi szelek s pergették le az erdő fáiról a hervadt leveleket, de harangszót még mindig nem hoztak ki a faluból a kis bojtár fülébe, szivébe. — Haj, Bindi bácsi, mily szomorú világ ez! Egy vigasztalónk volt, aki mindennap üzenetet hozott a laluból: hogy jó az Isten, mi ránk is gondol, vigyáz, most azt is megvonták tőlünk a népek. Nem is érdemlik meg, hogy őrizzük az állatjaikat — mondta Jancsi keserű kifakadással. — Az szent igaz, hogy nem érdemlik meg, de hát ha már úgy rendelte Isten ő szent felsége, hogy pásztor emberek is legyenek a világon, azért csak őrizgetünk tovább is. Mert tudd meg azt és légy büszke rá, hogy az Úristen előtt első a pásztor ember. Lám eléggé bebizonyította, hogy a kis Jézus Krisztus urunknak örvendetes születését először is a pásztorok között hirdette ki mennybéli angyalaival — magj^arázta az öreg kanász büszke önérzettel. A hervadt, száraz falevelek mind a kopár földet boriták mar s a puszta, csupasz ágak dértől fehéren, csillogón hajladoztak a süvöltő szélben, mikor a kis bojtár egyik késő őszi reggelen bámulva nézte kint a Váradi-domboldalon, hogy a Varga Istókné másfél éves kocája oly hatalmas téglalapot túrt ki az omladozó földből, hogy a mai korban olyat sehol sem csinálnak. A téglalapot követte más is: olyas korsóféle, milyenek régi képeken láthatók, amely amint kijutott a lejtős domboldalra, gurult le a völgy felé s gurulása közben, csodák csodájára, pénz hullt ki belőle. Nosza utána iramodott Jancsi a guruló kincses korsónak s amint elfogta, sugárzó örömmel vitte a sertésfalka túlsó végében álló gazdájához. — Nézze Bindi bácsi, mennyi pénzt találtam ! Lesz most nekünk is harangunk, arra adom mind. Csőre Bindi meglepetve, kapzsian, gonosz önzéstől megszálltán nyúlt az ősi korsóhoz s már szólni akart, hogy ö is jussát tartja a kincs egyrészéhez, de amint meglátta a korsó felületén levő régi világból való, erősen megbarnult, bronzból készült pénzdarabokat, amilyeneket ő is számtalanokat talált már és el is dobott pásztorkodása ideje alatt, gúnyos mosollyal mondta : — No csak add mind az uj harangra. Segítsd ki a zsugori községet. Sőt megengedem, hogy elszaladhatsz vele a faluba. Azt beszélték tegnap este, hogy ma ismét eljön a tisztelendő úr: gyűlést tart az uj harang beszerzése tárgyában. Bizonyosan az iskola tantermében gyűléseznek. Add át ott a kincsedet. De hamar vissza jöjj! — Oh, be jó ember az én gazdám ! — rikoltotta Jancsi boldogan. Iramodott azonnal a faluba s lihegve rontott be az iskolaterembe, ahol már fél órája buzdította a lelkipásztor az egybegyűlt atyafiakat. — Tessék, tisztelendő úr, harangot hoztam ... I vagyis csak az árát, egy korsó pénzt. Az erdőn találtam. Azzal a kis bojtár asztalra helyezi a korsót. Szenvedélyes régiségkutató volt a tisztelendő s annál inkább nagy örömmel, csodálattal kapta kézbe a súlyos, római korból maradt ritka becses ősi portékát. Majdan pedig kiborította a korsó tartalmát az asztalra, melynek fenekéből arany pénz is került elő. •— Mily sok s értékes kincs ez itt! — csapta össze két kezét a tisztelendő s boldogságban uszó szeme a kis bojtárt kereste, de az nem volt már ott, vissza iramodott az erdő szélére. — No, lássák, milyen az igazi áldozatkész vallásos lélek! Minden vagyonát, kincsét odaadta az a szegény árva gyermek a szent célra, amire kigyelmetek pár K-t sem akarnak áldozni! — szólt a tisztelendő mély lelki megindulással az ámuló atyafiakhoz. A ritka szép és nemes példa meghatotta az atyafiakat, egyhangúlag ezer K-t szavaztak meg az uj harangra. S egy hó múlva már helyén állt az uj harang, azaz nem is egy, hanem kettő: egy kisebb és egy nagyobb, mely utóbbi a kis bojtár ajándékából .került ki. Szükség is volt már a harangra. Szomorú hirek érkeztek messze távolból a faluba. Kis Pálék kapták az első szomorú értesítést, hogy a a délceg legényfiuk meghalt a harctéren kapott sebe miatt a hires Bécs városának egyik kórházában. BizoJ nyos, hogy szólt a Kis Peti temetésén valamelyik bécsi harang, de hát mégis csak vigasztalóbb az, ha az otthoni, édes szülőfalui harang is elsiratja... A dermesztő déli szelek gyakran vitték ki az erdő szélére a kis falu harangjainak hőst sirató, szivigható harangjait s ilyenkor az- öreg kanász busán szólt a kis bojtárjához : — Hallod, Jancsi? Szól megint a harangod! Ismét kevesebben vagyunk eggyel a faluban s annyival is kevesebb a magyar . . . Persze, hogy hallotta a kis bojtár is, hisz sipkáját lekapta már a fejéről s buzgón, áhítattal imádkozott a falu felé fordulva.