ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-04 / 14. szám

a feltámadás napjának kegyelme ihleti meg a lelkeket, feltámad a szunnyadni látszó emberiség, a köznapi életből kibontakozni törekvő vágya megtalálja önmagát, hitét, lelkét, szeretetét mindannak, amit Isten szeretni parancsol. Húsvét napján, midőn az egyház istenitiszteletének fényével fölhiv örvendeni e napnak, melyet az Űr szerzett nekünk, a lelki életre ébredt hivők ájtatos serege tölti be a templomokat. Ez a lelki ébredés ne legyen csak ünnepi ruha, melyet csakhamar félreteszünk; életszükséglete az a krisztusi életre törekvő léleknek, életeleme annak az életnek, melyre csak Istennel való összeköttetésben vagyunk képesek; a szőlővessző is csak addig hoz gyümölcsöt, mig a tökén marad. A hittel gondozott, imádsággal öntözött erényes élet az a dicsőséges élet, melynek nincsen hervadása, nincs lombhullása, mely a földi lét határain túl is érvényesül. Minden tél a halálnak, minden tavasz a feltámadásnak képe. A feltámadás reményének tavaszában élő ember számára is lesz feltámadás; Krisztus, ki szenvedésének érdemével lelkünkbe helyezte az örök élet csiráját, ö mondja nekünk: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki énbennem hiszen, ha szinte meghal is, élni fog." A világháború korszakot alkotó eseményeinek, megrenditö csapásainak, emésztő fájdalmainak, tanúságainak tengeréből újult lelki erőknek kell kiemelkedni, feltámadni. A halál hatalma megérinti a sziveket, százezerek halála millióknak lesz lelki feltámadására. E titáni harcok vérzivatarai a szellemi, erkölcsi világban tisztább légkört teremnek; melyben a béke után sóvárgó lelkek feltámadnak, termékeny, eszméket megvalósitó munkára, azért az igaz kultúráért, melyet nem fenyegetnek a háború rémei, melyben tisztultabb világnézet és közfelfogásnak, szigorúbb erölcsi érzésnek, testvéries szeretetnek lesz majd irányító vezérszerepe. A szenvedések és megpróbáltatások tisztító tüzét átélt emberiségnek nem szabad kételkedni ebben a jobb jövőben, hisz ha a sokszor gúnyolt erénynek, üldözött igazságnak sírjára nehezednék is a világnak minél a fölhajigált kenyérszeletkéket. Elfogyasztotta a kis gazdája összes kenyerét. Bezzeg szeretett volna utána a hűs árnyékban lustálkodni. De nem lehetett, mert egy pár makrancos természetű süldő minduntalan meg akart szökni. Azokat kell neki visszaterelgetni. Jancsi tehát a jó ebéd reményében vártavárta sóvárogva, hogy mikor csendül meg a faluban a déli harangszó, amely meghozza neki a legkedvesebb, vajmi ritkán látott eledelét. Ámde a harangszó csak nem csendült meg, noha a nap mintha már delet mutatott volna. Sőt a disznók is ösztönszerűen elhúzódtak a delelőre és ami a fő, Jancsi gyomra is erősen bizonykodott, hogy itt a dél, az ebéd ideje : jó volna, ha volna egy kis kenyér is. Könnyebben esnék a rétesre való várakozás . . . A kis bojtár mind merőbben figyelt, hallgatózott a falu irányában, de hasztalan, nem hallotta a megszokott mindennapi harangszót, amikor buzgón imádkozni is szokott. A gyomra mindinkább zúgolódott s vádolta oktalanságáért, hogy a kenyerét mind a Dongónak adta. Szegény feje, nem tudott eligazodni: elmult-e már a dél ideje, avagy ezután lesz? Inkább az utóbbit hitte s várta sóvárgó szívvel az édes harangszót az ebéddel. Azonközben a nap messze nyugatra fordult s mindinkább aláereszkedett, de a várva-várt csengőbongó harangszót nem hozta el hozzá a langymeleg déli szellő. Előbb felbukkant az öreg kanász szikár, botorkáló alakja a távolban, hozta bojtárjának a megkésett ebédett. No látod, fickó, milyen friss vagyok: harangozás előtt elhoztam számodra az ebédet! — kiáltott messziről mosolyogva a kis bojtárra. den kővé meredt gonoszsága, fel kell annak diadalmasan támadnia, ennek reményét táplálja bennünk a feltámadott Üdvözitö szava: „Bízzatok, én meggyőztem a világot.

K Perger Lajos. A magyarok húsvéti várakozása. Minden feltámadás a Golgota országútján visz keresztül; a vércseppek piros rózsabimbójából fakad ki; a töviskoronák árnyékából fénylik elő; a passiók ekéjével felhasított barázdákból hiyja elő az életet; Kálváriákat hagy maga után és sziklasirokat. A feltámadás erő és hatalom, mely bérceket hasit ketté, földeket remegtet meg, napot, holdat és csillagokat homályosít el, mert a maga fényével akar tündökölni. A feltámadás az élet zivatara, melyből villámok futnak szét az apathikus földtekére s recsegve-ropogva küldik riadójukat az álom és halál országába. A feltámadás zenéje harsog elő a csataterek puskacsöveiböl és ágyúinak torkából; a szurony és a kard villanásában csillog most, vezeti a töviskoronás népeket a Golgoták vértengerén keresztül a kölcsönös megbecsülés piedesztáljához. Soha nemzetek jobban nem egyesültek — kiki a maga érdekszphaerája szerint — mint a világháború nagy kohójában. Német, magyar, osztrák, török összeforrt a háború lángtengerében. Százados ellentétek, hagyományos ellenszenvek salakjai vetődtek ki a megtisztult barátság nemes ércétől. Világnézeti, faji, nyelvi separatiók gátjai omlottak össze a Kárpátok ölében is. A fekete-sárga színek együtt lengenek a piros-fehér-zölddel, a „Gotterhalte" akkordjaiba belezúg a Hymnus és a Szózat dallama. Ausztria gyermekei testvéri csókkal üdvözlik az Alföld fiait; az északi szláv, az erdélyi román, a tartózkodó horvát elfeledi nemzetisége problémáit; egy hazát ismernek a kárpátoki bércek közt és a magyar rónán. A magyarság fogalma kezdett törlődni a külföld emlékezetéből az osztrák és a nemzetiségi árnyalatok homályától. Csak a természetes életösztön váltott ki egy-egy villanó sugárt a régi dicsőség fénypompájából. Olympiai versenyek, eröműtani mérkőzések vivó, uszó, birkózó bajnokainak acélizmaiban tapsolta meg a világ a régi magyar nagyságot, de elfeledte azt a fiatal óriást, kinek karjaiban a világhódító ereje, szivében az uralomratermettség tüze, büszke lelkesedés és vakmerő bátorság ég, párosulva a legfenségebb emberi érzelmekkel, politikai érzékkel, érettséggel, politikai erővel és megfontolással. A most játszódó világdráma lendülete kellett ahhoz, hogy felvesse a magyarságot arra a — Bizonyosan el is mult már dél — szólt Jancsi fölcsillanó szemmel. — Hogyan volna az lehetséges, mikor még el sem harangozták a delet a faluban? ! — mondta Csőre Bindi csodálkozást színlelve. — Talán meghalt a harangozó bácsi, azért nem harangozhatott ma — mondta Jancsi, nem tudván más eshetőséget elképzelni, miközben sóváran pislantott a gazdája karján csüngő füleskosárra. — Hohó, öcskös, olyan egészséges az Anti harangozó barátom, mint a makk. Ép nálunk volt ma vendégségben s olyan hatalmas étvágya volt, hogy két tepsi rétest bekebelezett, neked semmit sem hagyott. A kis bojtár kerek arca megnyúlt erre s olyan szomorúság ritt le róla, mintha csak temetésre készült volna. — Ne sirj azért lurkó, hisz gondoskodtam rólad! Előre kicsentem a tepsiből számodra négy szelet rétest. Nesze, itt van a kosárban: lakmározzál kedvedre. Gyors a madár, gyors a szélvész, de nem volt esiga-biga a kis bojtár keze és szája sem. Pár perc alatt úgy nyoma veszett a jó túrósrétesnek, akárcsak annak a balga dongónak, amely a Dongó kutya orra előtt zümmögte a nótáját. — Ejnye fickó, mint látom nem volt jó a rétes, mert nem kívántad sokáig látni, hamar elkergetted szemed elől! — támadott az öreg kanász a kis bojtárra. — Jó volt bizony, éppen azért fogyott el hamar, mert igen ízlett — mondta Jancsi boldog mosollyal. — Váljék egészségedre, kis öcsém. Aztán mondd csak, mit szavazol? Holnap harangozás előtt, vagy utána legyen itt az ebéd? magasságra, mely őt világtörténelmi jogánál, fenséges traditióinál fogva megilleti, ahol már készen vártak rá világelismerésekkel egyenértékű hindenburgi méltánylások. S amit évtizedes politikai törekvések, nemzeti áldozatok, lovagias engedmények és gyarló félreértések nem tudtak érésre juttatni, azt egy csapásra kivetette a világforrongás chaoszjából a magyar életrevalóság kicsorduló ereje: az egységes magyar nemzetet, a hatalmas magyar államot. A magyar nemzeti politika legfőbb feladatának gordiusi csomóját kettévágta a vértengerből felmerülő feltámadás Nemtőjének kardja. Amit Magyarország földrajzi fekvése parancsolólag követel, itt küzd már a zászlók alatt — az egységes nemzet. A titáni küzdelem feszültségében lehullottak tagjairól a nemzetiségi széthúzás és elkülönülés vérszopó piócái; a nemzetiségi tagoltság helyét elfoglalta a vérben született nemzeti egység. A magyar az a gondviseléses nemzet, mely szive melegével szokta életrehivni azokat az eszméket, melyeket más népek csak vérük hullásával tudnak életképessé tenni a hazai földben. A jobbágyságot vértengereknek kellett elnyelni,a magyar jobbágy bilincseit a magyar lelkesedés lángja olvasztotta le. A nagy nemzeti kialakulások kérdéseire szerteszét a nagyvilágban forradalmak voltak a feleletek, a magyar nemzetre váró kérdések megoldásában ismét a világháború tüzétől lángralobbanó magyar lelkesedésnek jutott a főszerep. Magyar az érzés ma minden szívben nálunk, ha nem magyar szó is mondja azt el. Ma a magyar állam, nemzetiségeink százezreinek és millióinak végső boldogulásuk politikai és társadalmi megtestesítőjét jelenti, melyet konszolidálni, fejleszteni, erősíteni vér és élet árán is a legfőbb cél és kötelesség. A világháború sarkantyús csizmája tapossa ki Magyarország számára a fajbeli, műveltségbeli, érzésbeli és erkölcsi egység országutját. E sarkantyúk vérrózsákat ültetnek el és a Kálvária köveiből rakják össze az ország útját, de ez a feltámadás természetrajzához tartozik, s ez az ut vezet a nemzeti egység feltámadásához is. Zachratka József. A belső ellenségek. Mindinkább közeledik az a pillanat, amidőn a háborús rovat előtt egy még izgatóbb rovatot kell nyitnunk, hogy leírhassuk, hogy nyilvántarthassuk mindazon támadásokat, amelyeket a magyar nemzet élete, létérdeke ellen napról-napra erősbödő vakmerőséggel intéznek a tisztességtelen nyereségre pályázó emberek, az élelmiszer uzsorásai. Eleinte hajlandók voltunk elhinni, hogy csak egyesek lelkét ejtette meg a bűnre való alkalom s egyszerűen a megfélemlítés kedvéért tettünk közzé bizonyos eseteket, amidőn a vásárló közön— De harangoznak-e délben? — kérdezte Jancsi kétkedéssel. — Harangoznak, ahol szól a harang, de a mi falunk kis harangja megnémult tegnap este örökre, megrepedt két helyen is. Azt mondják az öreg asszonyok, hogy ez rossz jel, azt jelenti, hogy vége lesz a falunak. Az ellenség legyőzi a mi hadseregünket s elpusztítja az országot, mint hajdanta a tatárok. — Jaj, Istenem, kinek a disznóit őrizzük akkor? — sóhajtotta a kis bojtár könnybeborult szemmel. — Oktondi vagy fiam! Akkor senkiét sem őriznénk. A muszkáét épen nem. De nem lesz ugy: nem engedheti az Isten sem a magyar pusztulását. Az csak a vén asszonyok babonás beszéde. Azért repedt meg a harang, mert régi, vásott jószág volt. Lejárt az ideje. Örökké semmi sem tart. Uj harang kell helyette, de a zsugori nép azt mondja, hogy mig a háború tart, nem csináltatnak uj harangot, mert nem tudni, mi lesz? Kell a pénz másra. — Hát akkor mivel harangoznak? Hisz harangszó nélkül hogyan élünk ? Harang nélkül nem is falu a falu . . . — Igazad van fiam, az igaz magyar ember ugy kívánja a harangszót, mint a mindennapi kenyeret — mondta Csőre, egy ledöntött fa törzsére telepedve. Mi tűrés-tagadás, a kis bojtárnak nemcsak a teljes nyáron át, hanem azután is még sokáig kellett ebédjét a sóvárgó szivvel várt harangszó nélkül elfogyasztani, noha a szomszéd községben lakó tisztelendő úr gyakran átjött a kis faluba s nagy harcot folytatott az atyafiakkal, hogy minél előbb szerezzék be az uj harangot. Az élőknek is