ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-03 / 1. szám

emberi nyomorúságot, mely ugy áll előtte, mint a sötét éjszaka, melyben nincs semmi fény, semmi derengés. Pedig ha hitetlen is, ha hideg is a szive, szükségünk van kezei munkájára, a haza java kivan ja, hogy erejét kifejtse a közjó munkálásában. Nem szabad tehát egynek se kifáradnia. Nem szabad a véres sebektől, a nyögéstől, a nyomorúságtól meg­rettenie, mert elvesztenénk egy harcost a jótékonyság csatasorából. Mi lenne azonban akkor, ha a hitet­lenek ily nagy jelek láttára kilépnének a lelki fagyosság merevségéből, ha a hideg szivü hivöket felrázná, felgyújtaná az Isten hatalmas keze, mely most vérben, sebek rengetegében, sóhajok és panaszok vihará­ban mutatja meg hatalmát, irgalmát és igazságosságát ?! A hitnek, az Isten iránti szeretetnek kellene az uj évben elfoglalnia a gyönge lábakon járó dicsvágy, a jótékonyság me­zején orvvadászkodó hiúság helyét. Isteni értékeket kell tenni az emberi, a földi értékek helyébe. A közös veszedelem egy zsákba rázott mindnyájunkat. Nincs hely arra, hogy hat lépésnyi távolból kerülgessük az idegen elvi felfogások szagát. A zsidó bankár és keresz­tény főpásztor egy perselybe szórják ado­mányaikat, a kötözöhelyeken együtt dolgoz­nak a katholikus pap és a szabadgondol­kozó orvos, a lövészárkokban egymás mellett fekszik a hitbeli világnak, az elvi felfogásnak ellentétes serege és mindazoknak, akik elle­nünk törtek eddig, látniok kell, hogy őket készületlenül találta a mostani nagy vesze­delem ; láthatják, hogy az olvasó, a kereszt, az imakönyv igen jó társa, sőt elmaradha­tatlan bajtársa a szuronynak, a puskának. Mindenki láthatja, tudhatja, hogy mily gazdag az, mily erős és szerencsés, akinek a pusztulásban, a halálban is fényes remé­nyei és biztos támaszai vannak. Ezek mel­lett fekszenek, állnak, adakoznak, ápolnak azok, akik a békében, az örömben, a mu­latságban is csak ingó falábakon botorkálnak és életben-halálban mindent sötétnek látnak —- állandóan éjszakában botorkálnak. Nagyon járatlanok volnánk a lelkek vi­lágában, ha azt hinnők, hogy a mostani földindulás tömegesen hajthatná ellenfelein­ket a mi táborunkba. Azt nem hisszük. Annyit azonban remélünk, hogy silány já­alszol most édes jó Jézusom? Miért sujt ugy végig rajtunk atyai ostorod? Miért? miért? Maga is kitalálhatná pedig e sopánkodó lélek. Egy rövid visszapillantás a közel múltba, ki nem vette volna észre akár itt Esztergomban is, mikép kezdenek elidegenedni, szinte elpártolni sokan, sokan az Istentől. Mintha divatját multa volna meghódolni a teremtménynek a teremtője előtt. Miféle nyilatkozatok hangzottak el széltében-hosz­szában. A vallási kötelmeket mily mellékes dolog­nak tekintették százan, ezren. Ti ugy tudjátok, mint én. De még nálunk hagyján, de másutt egész nemzetek pártoltak el az Istentől. Ha ily vesze­delmes ragály mételyezi a népeket, országokat, vájjon nincs-e akkor szükség, nagy, igen nagy szükség a viharokra, hogy megtisztítsák a levegőt? Az Ur Jézus alszik s hagyja dúlni a viharo­kat, hadd lássa az ember s győződjék meg, hogy e földön biztonságát meg nem találja saját erejé­ben, sem az általa imádott anyagban, sem a szu­ronyokban, még a trónokban sem, hanem egyedül s egyesegyedül a lekicsinyelt, a mellőzött, meg­vetett — mert félreismert hatalmas Istenben. Alszik az Ur Jézus, mert az ilyen viharok nemesitők, magasztos erényekre sarkalják az em­bereket s egy-két havi megpróbáltatásunk után Kegyelmes Főpásztorunk karácsonyi szózatában már is vigasztalódva megállapítja a nép közele­dését az Istenhez s rámutat a lövészárkokra, hol a marcona harcosok kérges kezeikben szorongatják tékáik, földi értékeik világában is megérinti őket egy gyenge szellője azoknak az isteni értékeknek, amelyek a hivő lelkeket az ál­dozatkészségnek, az önmegtagadásnak cso­dás utjain vezetik s ugy vezetik, oly dicső tettek sorozatában, hogy nemcsak gáncsolni nem szabad őket, hanem még a méltó di­cséret hangnemét is nehéz velük szemben megtalálni. És ha az eddigi ellenfelekkel szemben ily nagy követelésekkel lépünk fel, ha ko­molya í kivánjuk a szabadgondolkodótól, a hitetlentől, a szabadkömivestöl, hogy ha elv­ben, elméletben nem is, legalább a látható példákban tiszteljék, becsüljék meg a keresz­tény szeretet hősi cselekedeteit, a mi test­véreinkkel, hideg testvéreinkkel szemben, akik velünk egy táborban élnek, milyen kí­vánságokkal lépjünk fel ?! A hazaszeretet hatalmas erö s ha fel­lobog, csodás tetteket hoz létre, kemény láncként fűzi egy egészszé az emberek millióit. Mégis van e szent érzésben valami ösztönszerüség, mely csakis a hit, az Isten által válik magasabb, ideálisabb értékké. A háború folyamán szenteltünk kegy­tárgyakat, hadi zászlókat, megszenteljük most az újév első napján a hazaszeretetet, amidőn bibornok hercegprímásunk felhivása szerint e napon Jézus szentséges Szivének felajánltuk föegyházmegyénket, hazánkat, szivünket, lelkünket, hogy segítsen bennün­ket a háború súlyos terheinek viselésében és tegye a hazaszeretetet lelkünknek soha nem lankadó, szent érzésévé. Ezen a napon, ebben a felajánlásban kellett egyesülnie minden magyarnak : buzgó­nak és az eddig hideg szivünek egyaránt, mert a még eljövendő bajokban és szen­vedésekben csak akkor nem fogunk meg­roskadni, ha az uj év lelkünkbe ülteti, meg­erősíti az Istenben való reményt s a földi értékek helyett égi értékekre támaszkodunk. R. Gondolatok a pénzről. Vannak emberek, kiknek életük legnagyobb része csak abban merül ki, hogy igyekeznek le­hetőleg minél több földi értéket maguknak meg­szerezni és pedig azért, mert ezekkel földi életük szükséges, jó, kellemes eszközeit maguknak meg­szerezhetik, így tehát vannak a földön eszközök, melyek közvetlenül vagy közvetve egyrészt az a szent olvasót s az imakönyvet, mint egyedüli segélyüket, vigasztalásukat. S ha ti most azt gondoljátok, hogy a fent részletezett üdvös hatást az eddigi bajaink elérték, akkor most már lássatok hozzá, hogy az Ur Jézus felébredjen. S ez a szándéka kegy. főpásztorunk­nak is, felébreszteni az Ur Jézust. Felhívást inté­zett az egész gondjaira bizott föegyházmegyéjéhez, hogy ma, újév napján 1,500.000 hivő, mert any­nyian vagyunk, buzgó, a legbuzgóbb, lelkünk mélyéből fakadó imával, megtérésünk, szeretetünk, hűségünk biztosítékaival ébresszük fel őt. , Felhívásában O Eminentiája egy bibliai képet tár elénk. Egyszer a feltámadása után megjelent az Ur Jézus az apostoloknak s igy köszöntötte azokat: „Békesség nektek" s egyidejűleg kezével szivére mutatott, nyilván azért, hogy az a rend­kívül nagy kincs, az életnek igazi megédesitője, a jólétnek föltétele, a békesség ott fakad s egyedül ott fakad az ő jóságos, könyörületes, atyai édes szivében. Midőn ily nemes módon utasit minket Ő Emi­nenciája az Űr Jézus sz. Szivéhez, eszembe jut­nak a harcosaink lövészárkai. Ezek ugyanis a katonák által földbe vájt üregek, ahová rejtőznek, hogy az ellenség golyói bennök kárt ne tehesse­senek. Éppen igy akar minket Ő Eminenciája az Úr Jézus atyai szivébe rejteni s ő maga is velünk oda menekül, mert hiszi s meg van róla győződve, hogy az Úr Jézus értünk lángoló Szive lesz a leg­biztosabb lövészárkunk e veszedelmesen komor emberi élet fönntartásával, másrészt az élet kelle­messé tételével szoros kapcsolatban vannak. Ez eszközök, bármily alakban is forduljanak elő, képezik általában azt, a mi az embernek földi „érték", mert ezen eszközök az előbbiek szerint valamit „ér"-nek az életet illetőleg. Világos, hogy az élet ilyen értelemben vett értékei, kellékei az ember legkezdetlegesebb álla­potától kezdve egész mostanáig az élet külöm­böző szükségletei s igényei szerint nagyon változ­tak és még változni is fognak. Ennek oka az, hogy az ember mindig más és más viszonyok közé kerül; már pedig a viszonyok határozzák meg, hogy mire, milyenre s mennyire van szük­sége az embernek. Egyesek a három kellék közül a „mennyire" nincsenek tekintettel s mérték nélkül gyűjtik a bármi néven nevezhető földi értékeket. Ez eljárás ellenkezik nemcsak a természettel, mint az az előbbiekből következtethető, hanem ellenkezik még a józan ésszel, sőt a határozottan kimondott isteni parancscsal is. De nézzük csak tárgyunkat. Az értékek ugyanazon időben mennyiségileg ugyanazok ma­radnak, vagyis ha tisztán abstrakte valami módon mennyiségileg mérjük az életszükségleteket, mint pedig az ezek kielégítésére szolgáló földi értéke­ket, fönnáll bizonyos egyenlet, mely szerint ugyan­azon mennyiségű értékek, ugyanazon időben ugyan­azon mennyiségű életszükségletek kielégítésére ké­pesek. Ámde az ember életkörülményeinek ala­kulása ugy hozta magával, hogy az élethez szük­séges értékeket, kellékeket az ember önmaga nem volt többé képes mind megszerezni, saját munkája által birtokba venni, de nem is lehetett többé alkalma, hogy egyénisége életének már megnöve­kedett s megváltozott igényeit teljesen csak ön­maga legyen képes előállítani, azért az emberbe a Teremtő által helyezett társas ösztön törvényén alapuló munkafelosztás segítségével az emberi társadalom egyedei földi értékeikeit egymásnak is képesek átadni, persze nem ellenszolgáltatás nél­kül; az egoismus, még pedig a helyes értelem­ben felfogott egoismus is megköveteli, hogy akár földi, akár földön tuli ellenértéket nyerjen értéke­ért az ember. Maradjunk jelen esetben csak a földi érté­keknél s nézzük mi módon cserélik ki ezeket kölcsönösen az emberek. v Az emberek a legrégibb időben a földi ér­tékeket magukat cserélték ki közösen és pedig ugy, hogy egy közösen megállapodott mérték hiányában megvizsgálták azt, hogy a kicserélendő földi értéket képviselő tárgy ugyanazon körülmé­nyek között mennyit „ér", vagyis mily mértékben elégíti ki a földi életszükségleteket, mennyiben van szüksége az életnek az illető tárgyra s végül mennyiben s mily körülmények között szerezhető az meg. Mindezek tekintetbe vételével történt meg a cserekereskedés. Mindenesetre azonban nem ugy kell a föntebbi tárgyalási módot érteni, mintha a cserélők minden egyes cserénél ilyen formulához tartották volna magukat, hanem ezzel csak azt állítjuk, hogy ez volt a kicserélési módnak helyes időkben. A csibék kánya közeledésére anyjuk szár­nyai alá menekülnek, hát minket az Úr Jézus az igazságtalan vérszomjas kányák ellen megoltal­mazni ne volna képes? Igen ám, de nyitva találjuk-e e Szivet ? Nyitva bizony, azt akár bonctani tudománnyal is bebizonyíthatom. Az Úr Jézus Szivét a katona akkor döfte át, midőn már halott volt, midőn már a természet össze nem forraszthatta. Szive tehát nyitva maradt és pedig nyitva — sz. Ágoston sze­rint — számunkra. Már csak vigyázzunk, nehogy aztán sz. Ágoston vádja érjen, ki mondja: „íme az ember, kinek oldalát átdöfték. Tiértetek nyílt meg az s ti betérni nem akartok." Nyitva, nyitva e jóságos Sziv. Ebbe rejtjük el magunkat, ebbe összes gondjainkat, aggodalma­inkat, bajainkat, küzdelmeinket, szeretteinket, kirá­lyunkat, édes hazánkat, mindenünket. Ennélfogva ma délután 5 órakor, aki csak mozdulni tud, jöj­jön a bazilikába. Itt fog minket a Kegyelmes Fő­pásztorunk ünnepélyesen felajánlani az Úr Jézus sz. Szivének. Az Űr Jézussal ma mindannyian fel­bonthatlan szövetséget kötünk. Részünkről örök­hüséget esküszünk neki. övéi vagyunk s mindvégig mellette kitartunk. Az Úr Jézus sz. Szive pedig övéit hatalmas pártfogása alá veszi s erre hatalma is van, de akarata is. 1796. évben a maroknyi tiroli népet Napo­leon hatalmas serege szorongatta. Hogy lehetne szembeszállni ekkora ellenséggel? A hatóság csak isteni erőben bizva, az egész; tirol nemzetet az

Next

/
Oldalképek
Tartalom