ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-05-10 / 19. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. május 10. 19. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁESADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Az Oltár egylet jubileumi kiállítása. Esztergom, 1914. május 9. Akik tegnap a vízivárosi zárda egyik emeleti termébe léptek, egy pillanatra önkéntelenül is állva maradtak a meglepődéstől. Leszegezte léptüket az a minden várakozást felülmúló látvány, mely a belépő elé tárult. Miseruhák a legmüvésziesebb kivitelből, súlyosan aranyozott oltárteritők, diszes vecsernyepalástok, szebbnél szebb hímzések, remek csipkemüvek, fénylő kelyhek, szobrok, képek, szőnyegek. Csupa szin, csupa izlés, csupa művészet. Itt egy karing, csipkéje mint a szökőkút áttetszőn lecsobogó vize, ott egy stóla, hímzése mintha reá volna lehelve, bárhová fordul a szem, mindenütt hízeleg, mindenütt mosolyog valami. És minden oly tiszta, oly friss, oly skatulyából kihúzott. Ugy érzi az ember, mintha valami takaros, fehér tejcsarnokban lenne, ahol minden olyan, mint a levegő. De van ott a kiállításon még más is. Vannak benn napsugarak is: az oltáregylet örömben uszó tagjai, Esztergom hölgyközönségének szinejava. Boldogan járnak-kelnek az asztalok között, egyik-másik még igazit egyet a kék selyem szalagokon és örülnek, mint ahogy az elkészült munkáknak szokás örülni. Mikor aztán igy látja őket az ember, kezd egyszerre csak kiemelkedni a kiállítás miliőjéből, a terem vonalai meggyengülnek, a ruhák homályba vesznek, az arcok eltűnnek és uj kép jelenik meg: Hajnali menet, hosszuruhás galileai asszonyok, vállukon kökorsókkal. Az ég alja még csak alig hasad, de ők már talpon vannak. Jönnek lassan, komolyan a sziklához, ahová helyezték Öt. Az evangélium igy mutatja be őket: „A hét első napján pedig, hajAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Kertész Janó. Irta: Gunda Jenő. A szt ... i kolostor gazdasági udvarán kocsi állott meg. A kocsiból a házfőnök szállott ki és úgy, bundában sietett föl a szobájába. Még alig tette be maga után az ajtót, amikor mögötte bizonytalan kopogás hallatszik és nyomban rá megjelenik az ajtóban egy ravaszul mosolygó, erősen ráncos arc. •— Kézit csókolok ídes, jó páter kvardián uracska, csakhogy meggyitte ... a Janó most már elmeheti . . . — Ejnye Janó! csak megvárja, amig legalább a bundámból kiszabadulok, aztán majd beszélhet! Mig az öreg ezekre a korholó szavakra megszégyenülve valamit dünnyögött, a házfőnök azon gondolkodott, mivel tarthatná vissza még néhány napra ezt a jó, öreg cselédet. Csak egy-két napra, mert jól tudta, hogy akár Dárius kincséért se maradna meg télre az öreg egy födél alatt. Sokáig bajlódott a gúnyával, csakhogy addig is valami eszébe jusson. Már jó idö óta minden ősszel végig kellett cselekednie ezt a csalogató, marasztaló müveletet, most úgylátszik már kifogyott az érvekből és ujat egyáltalában nem tud kitalálni. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. nalhasadtával eljöttek, hozván amiket készítettek, illatos fűszereket és keneteket: Portantes, quae paraverunt aromata et unguenta. Ennek a hajnali menetnek képe áll előttünk, mikor az oltáregylet kiállítását szemléljük. Ez a régi menet még most se záródott be. A nők, akik Krisztust életében is állandóan szolgálták, fölséges missiójuknak még most is élénk tudatában élnek és a láthatatlanul köztünk élő Jézust ugyanazzal a régi kedvességgel veszik körül: „ministrant" (Lk 8, 3., Mk 15, 41.) szolgálnak, ministrálnak neki, hozzák az aromákat s a kincses keneteket. Csak akik e színfalak mögé is benéztek, azok tudnák elmondani, mily önfeláldozó, hónapokig tartó, odaadó munkássággal készítették elő az Oltáregylet nemeslelkü tagjai, karöltve a zárda tisztelendő nővéreivel, a nagyszerű kiállítást. Mennyi szeretet vezette hímző- és horgolótűiket, mennyi lemondást fontak be a selyemfonalakkal. S most itt vannak, megjöttek, vállaikon a kőkorsókkal, az illatos aromákkal és finom kenetekkel. Hódolat és virágkoszoru nekik! Rendkívül fényes ünnepségek keretében folyt le tegnap, május 9.-én az oltáregyleti kiállítás. Nagy jelentőséget adott az ünnepélynek nemcsak az idei jubiláris év, melyben az esztergomi Oltáregylet fenállásának húszesztendős évfordulóját üli, hanem főleg dr. Csernoch János hercegprímásnak megjelenése. Délelőtt 11 órakor érkezett meg a hercegprímás udvari papjai kíséretében, akiken kivül még Siposs A. Félix segédkezett. A zárdai növendékek énekhangja mellett vonult fel a főpásztor a kiállítás helyére, ahová akkorára már diszes és előkelő közönség gyűlt egybe. G. I. Jelenvoltak. Az esztergomi oltáregyesület tagjait képező előkelő és diszes hölgyközönség. A váci oltáregylet képviseletében: Galcsek György kanonok Végre is a kertre gondolt. Ez mindig hatott. Megállt az öreg előtt és nagy komolyan szólt hozzá: — Hát elmegy Janó? Itt hágy újra minket? ... a kertet is? . . . Janó! a maga kertjét? ... Megvillant a szeme erre a szóra az öregnek és az arca olyan vonásokba öltözött, mint annak, aki arra gondol, hogy-valami féltett, nagy kincsét elveszítheti, valaki tőle elveheti. A házfőnök is észrevehette a hatást, mert most már hirtelenében folytatta: — A kertben még van ám munka! Az a kedves, jó körtefa ott a nagy út végén, jobbra... Minden nyáron csak tengődik, sínylődik, nem jó az a hely neki. Nem tud erőre kapni — tudja Janó — más helyre vágyik . . . naposabbra, szabadabbra . . . ugy-e elülteti? És a külső gyümölcsösnek növendék-fái, ej hogy elfeledte! ? Tavaly is megrágták a nyulak, ugye bekötözi? Es a . . . De ezt már nem hallotta az öreg. Ment le egyenesen a kertbe meglátni, hát csakugyan úgy van-e, hogy mindezt elfeledte? . . . És ott maradt még két napig. A szerető édes anya beteg fiacskájának fekvőhelyét nem igazítja meg oly gyöngéd szeretettel, mint amilyen figyelmes gonddal választotta és ásta meg Kertész Janó uj helyét a körtefának. A többi munkát is elvégezte. Mintha csak láthatatlan kezek segítették volna munkájában ; oly gyorsan a végére jutott. Harmadnap már kora reggel a házfőnök szobájában volt. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. és a váczi oltáregyesület több előkelő hölgy tagja. Dr. Rajner Lajos püspök, Meszleny Pál főispán, dr. Walter Gyula v. püspök, dr. Perényi Kálmán alispán, Vimmer Imre polgármester, Graeffel János, dr. Klinda Teofil, dr. Horváth Ferenc, Schiffer Ferenc, dr. Fehér Gyula, ár.Koperniczky Ferenc, dr. Machovich Gyula, Dedek-Crescens Lajos prel.-kanonokok, Magoss Sándor tb. kúriai bíró, Vaniss Dezső, Csupor István, Ruttrich Ferenc alezredes, báró Themer Richárd, de Pott kapitány, Keményfy K. Dániel, Mátéffy Viktor, Pongrácz Kázmér, Perger Lajos, Perényi Árpád, Molnár Szulpic dr., Seyler Károly, Eitner E. Ákos, Reviczky Aladár, Pauer Károly, Rolkó Béla, dr. Erödi Tihamér, Major Ödön, Frey Vilmos, Törők Mihály, Dvihally Géza, Szilárd Béla, Reviczky Gábor, Gamauf István és még nagyszámú érdeklődő közönség. Dr. Walter Gyula v. püspök, az Oltáregylet elnöke lépett most elő s az ünnep jelentőségét a következő beszéddel méltatta. Dr. Walter Gyula v. püspök beszéde. Főméltóságú Hercegprímás és Érsek Ur, Kegyelmes Urunk! Két évtizedre terjedő fennállásának kiemelkedő mozzanata az a nevezetes ünnep, amelyre az Oltáregyesület ma virradott. , Ritka szerencse és megtiszteltetés lön osztályrésze. Főméltóságod magas megjelenésével kegyeskedik kitüntetni és buzdító méltánylásában részesíteni azt a szerény törekvését és igyekezetét, amelynek feladatát és célját a jelen kiállítás létesítése képezte. A sűrűn látogatott egyesületi ájtatosságok, lelkigyakorlatok, áldozások nem merítették ki a tagok áhítatát és buzgalmát. Nem elégedtek meg azzal, hogy bensejük rejtekeiben féltékenyen őrizzék és ápolják az Oltáriszentségben lakozó isteni Megváltó imádását és szeretetét. Kevésnek tartották, hogy elhagyva gyakran az élet üzelmeinek kábitó zaját, földi trónjának zsámolyához menekültek és ott térdre omolva, feltárták világosság, erő és béke után sóvárgó lelkük minden gondo— Most már Janó igazán elmenni . . . — Csavargó, lump lenni — toldotta meg a házfőnök. — és disznó lenni, mert mindig csak borovicskut inni ... és berúgni — fejezte be Janó a kvárdián helyett a megható bucsuzásnak nem épen hízelgő szavait. És elment. Otthagyta a kertjét, amelyben már nem volt maradása. Kiverte belőle szívtelen, rabló könyörtelenséggel az ősz, a tél. Pedig neki a kert a lakása, a szállást adó tanyája. Ä kert, amellyel együtt ébredt, együtt nyugodott. A kert, ahol minden virág, minden bokor neki suttogott, ahol minden fűszálról tudott, ahol az ő tervező lelke szuverén úr volt. Ebből a virágos, gyümölcsös uradalmából marta őt ki az ősz, amely — mikor a virágot fagyos lehelletével letarolta, az ágakat goromba kézzel levelüktől megfosztotta — a Kertész Janó munkás két kezét is tétlenségre kárhoztatta. Ilyenkor Janó szomorkás arccal, tehetetlen vívódással járt-kelt a kertben. Megrettenve, ügyetlenül. Félt, jaj hogy egy sárgára vált, lehullott levélre rá ne tiporjon. Feje fölött pedig egyre kiméletlenebbül rázta a szél a fák csupasz ágait. És ö úgy látta, hogy azok segítségért rimánkodva feléje nyújtogatják meredező karjaikat és úgy érezte, hogy amikor összeérnek, összeütődnek csörögve, zörrenve azt kiáltják feléje: Menj! ne lásd a mi pusztulásunkat, ne nézd a mi halálunkat! És mikor a nagy almafának utolsó