ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-22 / 12. szám

1. „A munka nemesit. — 2. Atyám nem ösmer társadalmi osztálykülönbséget, legyen az patrícius — vagy egy szegény plebejusnak legkisebbje — minden ember egyenlő Ő nála." És — akár hiszik, akár nem Bakunin-, Most-, Lassale-, Mars urak, az mit sem változtat a dolgon — de ebben a percben ledőlt a válaszfal, mely eddig a „munkaadó és munkás" között fönállott és a munkásság megkapta a társadalomban azt a pozíciót — amely öt joggal megilleti . . . Nos és ki volt a múltban, ki a jelenben, ki lesz a jövőben a munkásságnak igazi, önzetlen, hűséges jóbarátja, tanácsadója, felemelője, vezetője, irányitója — mint megint csak a katolikus Egyház s a hecckáplánok, a csuhások, a feketék . . . Ott, hol a Krisztusi kultúra gyökeret vert: ott a munkás ázsiója is emelkedett! ! ! Üssék föl a katolikus Egyház, üssék fel a világtörténelem lapjait: — nézzék meg jól és véssék emlékezetükbe, mit tett a katolikus Egyház az évszázadok folyamán a kézművesekért! De erről hallgatnak a hullafosztogatók, a népnyomor hyénái, az éhség sakáljai, mert a fölvilágosodottság elsöpörné a nyomorból kipréselt évi 20,000 koronás fizetésű parazitákat . . . Katolikus iparosok, kézművesek! Március 19, szent József napja a — Ti ünnepetek! Felszabaditástok ünnepe! Hálátok a kereszt bátor megváltásában nyilvánuljon, mint öntudatos férfiakhoz illik! HÍREK. Háború a vágóhíd körül. Esztergom város közönsége békésen fontolgatta eddig, hogy az építendő vágóhidat célszerűség, méltányosság és a törvény követeléseinek szempontjából hová kellene helyezni. A közelmúltban egy küldöttség járult a miniszter elé s a vágóhíd helyét az esztergomi pályaudvar közelében akarta kijelöltetni. A miniszter hajlott a küldöttség kérésére s leiratban utasította a várost, hogy a vágóhíd ügyét az ujabban felmerült érdekek szempontjából vegye tárgyalás alá. — Ezek azon tényállások, amelyek körül a heves elvi harcok hullámai tornyosulnak. Szentgyörgymező közönsége ambicionálja, hogy az építendő modern vágóhíd ezen városrész határában létesüljön, mert megunta az eddigi visszás állapotot, amely abban áll, hogy viseli a városi terheket, de mindeddig a városi gyöngyétet előnyeiből — a villanyvillágitáson kivül — semmiképen sem részesült. Szentgyörgymező kívánságát a törvény is támogatja, amennyiben a folyóvizek partján lévő városokban a vágóhídnak a város alsó részén kell állania, ahonnan a folyóvíz elsöpri az üzemi piszkot anélkül, hogy a város melletti partokat és a vizet beszennyezné és bacillusokkal telítené. Továbbá ugy érvelnek, hogy ha már semmi más vívmányt nem kapnak, legalább ezen intézmény legyen az Övék, amely bár sok kellemetlenséget is okozhat, mégis emeli a városrész forgalmát. Bizonyos időközökben húsvágó és husvizsgálati tanfolyam van a vágóhídon s a tanfolyam hallgatói Szentgyörgymezőn fogadnak lakást és ott kosztolnak. Azután a vágóhídi üzem folytán fellendülő élettől várják a telkek és házak árának, becsének emelkedését és arra számítanak, hogy a vágóhíd irányában történő kocsi és gyalogos közlekedés révén kénytelen lesz a város az utcák kikövezésére és gyalogjárók létesítésére gondolni. Egyszóval Szentgyörgymezö megunta már a hosszú stagnálást, nem hajlandó tovább is falusi rendetlenségben tengetni napjait, amikor a tóbbi városrészek fényben és kultúrában bővelkednek. Mivel most más létesítendő intézmény nincs napirenden, nem igen lehet válogatnia, tehát a vágóhidat kívánja teljes komolysággal és az esetleges kellemetlenségek tömegét hajlandó eltűrni egy kevéske kis előny fejében, mert ebben is a szebb jövő hajnalhasadását látja, ha a vigasztalan múltra tekint vissza. A husiparosok és a vágóhíd ügyében érdekelt szakközegek azonban nem respektálják, nem méltányolják Szentgyörgymező kívánságát. Nem hatja meg őket, hogy ez a városrész haladni akar és részt kér a mai kor kultúrájából, sőt azt hangoztatják, hogy bármily áldozat árán is uj tervet kell készíteni s a vágóhidat az esztergomi vasút állomása mellett kell felépíteni. A hangoztatott bármily áldozat egyelőre 50,000 korona költségtöbbletben jelentkezik, ezen ujabb terhet azonban a város közönsége nem lesz hajlandó amúgy is üres pénztárára ráborítani, kiváltképen ha tekintetbe vesszük, hogy Szentgyörgymező egész komolyan megharagszik a vágóhíd elvesztése esetén s városi képviselete utján magját fogja képezni oly ellenzéki pártnak, amely a jövőben felmerülő városi ügyeknél borsot fog törni a város vezetőségének orra alá. A kilátásba helyezett 50,000 korona nagyon gyöngíti a husiparosok hadállását, bár ők is hangzatos érvekkel támogatják törekvéseiket. Mondják, hogy a vágóhíd egyáltalán nem fertőzné a Duna vizét, amennyiben a vért, mint drága festőanyagot, mind felfognák ipari célokra, valamint a többi szerves anyagok is hasonló célra gyűjtetnének össze. A mi piszok a csatornán keresztül mégis a Dunába jutna, az már nem igen fokozná a kanálisok fertőző és piszkoló munkáját. Ha a vágóhíd Szentgyörgymezön lesz — mondják — az állatokat több mint három kilométernyi távolságra kell vezettetni és fuvaroztatni, amely körülmény emeli a hus drágaságát. Továbbá egy kőbányai sertésvész idején zárt vaggonokban szabad sertéseket vidékre^ szállítani, ha a vasúti kocsi egyenesen a vágóhidra visszi az állatokat. Ezt az állomás mellett kitérő sínpárral el lehet érni. Felhozzák még érvül azt a dísztelenséget és veszedelmet, amely a vágóhidra szánt állatoknak a városon keresztül való hajtása folytán áll elő. Tagadhatatlan, hogy a husiparosok kívánsága méltánylandó alapokon áll és az állomás mellett építendő vágóhíd a forgalom könnyebb lebonyolítása szempontjából modernebb is volna. Mégis a kilátásba helyezett 50,000 korona költségtöbblet dacára csakis azon esetben lehetne mellőzni a Szentgyörgymező jogos kívánságát, ha a husiparosok lényegesen leszállítanák a hus árát és az árak leszállítására érvényesen köteleznék magukat, hogy a közönség ezen az uton kapná meg a kedvükért vállalt teher kárpótlását. Mert az bizony nem járná, hogy a husiparosok a fuvarköltséget megtakarítanák, a közönség pedig esetleg még drágábban venné a hust, mint eddig, dacára annak, hogy 50,000 koronát a kedvükért nagylelkűen kidobott. Kaján. Krónika. „A város tanácsa kiszámította, hogy ha a város régi tartozását Összesíteni akarja és ehhez hozzá adja a legsürgősebben szükséges beruházások költségeit, úgy mintegy 6 millió koronára volna szüksége." Hat millió koronácska Kellene, Ezt a sok pénzt szegény város Hol vegye ? A miniszter összeborzad, Hallva ezt S a városok mentésébe Be se kezd! Miniszter Úr! Alázattal Instáljuk, Csak a mi hat milliónkat Kívánjuk. Soha többé egy fillér sem Kell nekünk, Csak most egyszer már a vízből Kint legyünk. Megkezdtük már a spórolást E hóban, Nem emelkedünk már a pótAdóban. Ha most ez a hat milliónk Megvolna, Esztergomnál külömb város Nem volna. Úgy spórolunk már ezután, Higyje el, Hogy a világ minket bámul És figyel. S a miniszter úr hall rólunk Annyi jót, Hogy jutalmul még ád vagy hat Milliót! (—.) Március tizenötödike. (Saját tudósítónktól,) Magasztos, lélekemelő ünnep keretében áldozott Esztergom város hazafias közönsége az elmúlt vasárnap a héroszi nagy idők és nagy emberek emlékezetének. Régi, méltó nagy híréhez és hagyományos lelkesedéséhez híven rótta le a kegyelet adóját a város. Reggel istentisztelet a belvárosi templomban, hazafias ünnepélyek az iskolákban és egyesületekben, délután honvédek sírjának megkoszorúzása, végül este pedig ünnepi lakoma a Polgári Egyesületben. Ezek voltak a nagy, fenséges nap kiváló eseményei, melyekről részletesen a következőkben számolunk be: .Seggei. Borongós, a régi nagy naphoz hasonló reggelre virradt a város. A házakon nemzeti zászlókat lengetett a márciusi szellő, az emberek keblén ott ékeskedett a nemzeti kokárda. Ez a két hangos beszédű motívum hirdette szerte szét, hogy ünnepre virradt a város. Kilenckor a belvárosi templomban ünnepi istentisztelet volt, melyet Mátéffy Viktor plébános celebrált fényes papi segédlettel. A sz. misén úgy a vármegye, mint a város tisztikara testületileg vett részt. Délután. Már alig hogy két órára fordult az idő, emberek nyüzsgő sokasága lepte el a Széchenyiteret. Az intézetek és egyesületek zászlaik alatt gyülekeztek, főgimnázium, főreáliskola, tanitóképzőintézet lelkes ifjúsága tanáraik vezetése mellett, a városi tisztikar és képviselők nagy számban csatlakoztak a menethez. Fél három után, mint valami visszatartózhatatlan lávatömeg indult meg az ezrekre rúgó sokaság. A honvédtemetőben. Elől a rezesbanda, amely hazafias nótákkal fűszerezte az amúgyis lelkes hangulatot. Majd az ifjúság és egyesületek, köztük a „függetlenségi és 48-as kör," amely a mai gyászos politikai helyzetre való tekintettel, zászlaját gyász fátyollal vonta be. Úgyszintén a honvédemlékre szánt hatalmas koszorút is. A menet után kocsikon követték a zarándokokat a még életben levő agg honvédek, kik jóleső, örömtől sugárzó arccal ujongtak az új nemzedék temperamentumos hangulatán, fél négy is elmúlt már, mire a felemelő ünnepély a nyugvó oroszlános emlékszobor előtt kezdetét vette. Az ünnepély a Himnusz eléneklésével kezdődött, melynek végeztével Magos Lajos főgimn. VIII. o. t. a magyar ifjúság tüzes és kiolthatatlan honszerelmét ecsetelte fen költ szavakkal. A tüzes szavú ifjúság után Gábriel István IV. éves tanitónövendék Ábrányinak „Március jövel! ..." c. remek ódáját szavalta el hatásos lendülettel. Majd pedig a tanítóképző növendékei adták elő a gyönyörű énekszámot Nemesszeghy István zenetanár dirigálásával. Az énekszámot Kövesi István főreálisk. VII. o. t. szavalata követte, aki bensőséges érzéssel szavalta el Szabolcska Mihálynak „A hazaszeretetről" c. hatásos versét általános tetszés mellett. Az ünnepély kimagasló pontja Prikkel Marián dr. főgimnáziumi bencés-tanár magasan szárnyaló szónoklata képezte, aki Esztergom város közönsége nevében adózott hálás, magasztos szavakban a nyugvó hősök emlékének. Finoman árnyaló, klasszikus beszéde tele volt lángoló érzésekkel, sírva fakadó hazafiúi bánattal a mai „kalmár" lelkű utódok kemény ostorozásával. Majd pedig igy folytatta: És ha még idegenből jött volna fejünkre ez a borzasztó csapás: ez a dermesztő álomkórság ! Nem! Önnön fajunkban támadt ostorunk! Önnön vérünkből támadtak lelketlen kufárok, kik a hazafiasság szeplőtelen templomát vásár színhelyévé tették. Saját fajunkból akadtak ravasz kalmárok, kik legszentebb nemzeti javainkat bűnösen elalkudták ! Ott tartunk ma már, T. Ü. K., hogy Magyarországon szinte bűn számba megy a függetlenségi vágy erősebb kitörése, bünszámba a nemzetiségünkhöz való rendületlen ragaszkodás, bűnszámba még a legtisztább honszeretet is. S mindez nem idegen elnyomók, hanem saját nemzetbeli zsarnokaink előtt! Ott tartunk, T. Ü. K. hogy természetes nemzeti vágyainkat s törekvéseinket hiu ábrándoknak, dőre nagyralátásnak hirdetik fennen s maró gúnnyal saját fajtestvéreink! Ott tartunk, hogy a 10 milliós magyar nemzet hízelegni, udvarolni kezd az országban lakó s 48-ban életére tört háládatlan nemzetiségnek; s mig nagyapáink még teljes önérzettel azt követelték, hogy „süvegelje meg a magyart mind a horvát, mind az oláh, mind a tót", addig mi unokák már alázatosan magunk süvegeljük a horvátokat, oláhokat sőt nemsokára tán még a tótokat is! . . . Hát biz ez a mi időnk nagyon szomorú idő, T. Ü. K. A legszomorúbb pedig az, hogy bajainkat ép szabadság napján kell felpanaszolnunk, azon az ünnepen, mely eddig a nemzeti remények és vágyak megújulásának derűs napja volt. Ám mit tehetünk mi róla, ha a reménylö öröm helyett