ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-12-27 / 52. szám

— Te Imre, én már nem birok tovább. A borjú huz a földre. Fáradt vagyok. A nagyobbik sajnálkozva néz rá s vigasztalva szól: — Ne félj Jancsi, bátorság, hisz megáld az ég! —• Nem is félek, dehogy, távolról sem, de hiába no, nem birom tovább. Minden lépésemnél nehezebb a lábam s jobban hiv az álom. Imre nem felelt. Az éj hangtalanul uralkodott körülöttük s csak valami gyenge kuruttyolás féle kétes hangok szóltak a füzes felöl, a Velkipatak imbolygó hullámaiból. — Imre, nem birok tovább — nyög fel ismét a kisebbik s fáradtan rogy le a patak menti puha, apró homokra. Imre még egy biztató szót szólt, de az már nem hallotta, mintha csak meghalt volna, ugy feküdt a lábai előtt. Szépen letakarta őt köpenyével, hogy meg ne fázzék, s erre egyedül ment tovább, a kis idegen falu felé, ahová kémlelés végett kirendelték őket. Jancsi és Imre két jó barát volt. Kis koruktól kezdve ismerték egymást. Házukat is csak kis íéckerités választotta el egymástól. Együtt jártak iskolába, együtt lettek katonák s ime most csupa véletlenből, együtt küldték ki őket kémszemlére. Imre ahogy otthagyta barátját, sietősebb léptekkel haladt előre célja felé. Még éjfélre tán vissza is jöhet, gondolta magában és minden tilalom ellenére rágyújtott a pipájára. Jó órája ment már, amikor távoli kutyavonítás ütötte meg a fülét. Ugyan mi ez? Gondolta magában, minden megállás nélkül tovább sietve. Nemsokára istállószag is elsuhant mellette, amelyből gyanította, hogy nem messze járhat a házaktól, sőt itt-ott gyenge fény is ötlött a szemébe. Puskáját leemelte s kezében fogva sietett előrébb. Az első házhoz érve, feszülten figyel s szétnéz a sötétben, nem lát-e valahol őrt, de az biz nem mutatkozik, aludni látszik itt is minden. Alig lép azonban az első utcába, hogy a kerítések mentén tovább kúsznék befelé, amikor egy kutya megérezve őt, csodamód csaholni kezd. Ijedve ugrik az utca másik oldalára. De alig ér oda, amikor a sötétben már is feltűnt egy közeledő alak. Egy fa mögé kúszik s nesztelenül lapul az oldalához. Az alak jön, mindig közelebb, végre odaér a fához. Imre lélekzetét visszafojtva néz rá s látja, hogy lapos tányérsapka takarja a fejét. Tehát orosz katona. Ahogy néhány lépésre elhalad, hirtelen mögéje ugrik s bajonétos fegyverével keresztül szúrja őt. Az felnyekken, aztán lezuhan a földre. Imre nyakon kapja és kicipeli a patak partjára, ahol ruháját lehetve, magára veszi az oroszét. — Ez elsült, mondja elégült hangon s puskáját kezébe véve, újra visszaindul a falu felé. Most már nem fél. Ha emberekkel találkozik, nem buj a sötétbe, hanem szinte nekik megy. — Az ördög vigyen el, te borjú, hát nem látsz — dühöngtek sorban a szembe kerülők, de hiába, neki mindegy, hisz ugy sem ért egy betűt sem a fejére kent epitetonokból. Már a falu közepén jár. A templom előtt ágyuk álltak s körülöttük szalmán katonák aludtak. Amennyire csak lehet, mindent megfigyel s a siker szülte szenvedély szinte vakmerővé teszi. Itt a templom mellett ugyanis egy hosszú földszintes ház ablakaiból fényesség sugárzik ki. — Itt vezérek lesznek — gondolja magában s lassú őrhöz illő lépésekkel lépeget el az ablakok előtt, miközben mindegyikbe benéz. Az arra járó őr rá mordult: — Hé, mit mászol itt, nem tudod, hogy itt tilos a járás. Nézd azért hogy tovább jösz! Imre bár nem értett a szavakból egy kukkot sem, mégis megérezte, hogy jobb lesz elkotródnia s néhány pillanat múlva el is tűnt a sötétben. Nagy kerülővel, hátulról- a kerten keresztül megközelítette a házat. Nem mozgott semmi. Nesztelenség ült mindanütt. Imre még egy ideig még lesett, hogy nem jön-e valaki, aztán hirtelen lehajolt. Egy sercenés hallatszott, majd piros láng csapott fel itt — egy pillanat múlva meg ott odébb a padlás lépcsők alatt. A láng nőni kezdett s egy kis idő múlva lángra lobbant az egész ház. Ö ahogy csak birta, ugy szedte nyakába lábait, hogy minél hamarább tul legyen a veszedelmen. Visszanézett, az ég piros volt mögötte. Trombiták felharsogtak, az utcák álmos alakokkal népesültek meg, s félelmes nyugtalanság futott át a falun. Majd egyszerre egetverő dörgés zajgott föl s tüzszikrákkal telt meg az ég. Felrobbant a löporraktár. Imre ekkor már kint volt a mezőkön. Futott amint csak a tüdeje birta. De azt sem tudta merre, hová, Jó messze járt már, mikor megállt. A szive oly erősen vert, hogy szinte lélekzete is megállt. Vájjon jó helyen vagyok-e, gondolja magában. De a sötétség nem tájékoztatja. Hallgat. Vizcsobogást hall. — Hála Istennek — nyögi s odaballag feléje. Lehajol és iszik. Majd a barátja jön az eszébe, meg a ráváró dicsőség. S ez az utóbbi ismét erőt önt belé s fut-fut Wiszlica felé. Már érzi, hogy közel jár a táborukhoz, de az téveszti, hogy barátját nem találja. — Istenem, hisz itt hagytam valahol s most nincs sehol. Csak nem gurult bele a vizbe. Megy-megy, majd fut tovább a sötétben, felejtve minden dicsőséget, amely rá vár. Barátja sorsa nagyon nyugtalanítja őt. — Halt! — hallatszik egyszerre előtte s egy szurony fényes hegye meredezik felé. — Istenem, szegény gyerek hol lehet, cikázik át még egyszer az agyán, aztán mintegy felejtve őt, büszkén vágja oda a jelszót: — Rózsaszál. Az őr ugyan leereszti a fegyvert, de az orosz katona még sem tud benne bizalmat kelteni. — Halt!—mondja még egyszer — kivagy? — De Andris, ne kiabálj annyit. Pethő Imre vagyok, csak ismersz ? — Hüj az áldóját, dehát mibe bújtál be? — Mit kérded, hisz látod, — kiabálja vissza már vagy husz lépésről. Az ezredes ébren fogadta őt. Imre minden bevezetés nélkül beszélt, beszélt, hogy az izzadtság csak ugy csöpögött le a homlokáról. Mikor kész lett, az ezredes megszorította a kezét s örömmel rámosolygott. — Meglesz a jutalmad fiam, meglesz! — Dehát a társad hová lett ? Pethőben megremegett valami s hirtelen nem tudta, hogy mit szóljon. — Nos? •— Az ezredes urnák alásan jelentem, hogy elváltunk egymástól, mert kétfelől akartuk szemügyre venni az ellenséges tábort. Hogy most hol van, nem tudom. Az ezredes megcsóválta a fejét s gondolkodva kiballagott a sátorból. Félóra múlva már glédában álltak a kipihent vitézek. A keleti égen meghasadtak a felhők s a nap véresen dugta ki a fejét rajta, mintha csak valakivel birkózott volna ott túlnan a föld mögött. Velki-patak mellett mentek már a seregek. Az ágyuk, a fegyverek s a lovak patkói tompán zörögtek fel. Egyszerre csak nyugtalanság fut át a katonák között. Mi az ? Az ut porából álmos, mélázó arccal kel föl Jancsi. Az ezredes észreveszi. Ránéz. Szeme szikrázik s szó nélkül a revolveréhez nyul és — rálő. Majd hangosan kiált: —• Igy járnak az árulók, kik ily fontos pillanatban alszanak ... A ágyuk dübörögve haladnak tovább a port felrugó lovak után . .. Imre a táborban maradt. De jóllehet olyan fáradt volt, hogy lábai alig bírták felemelni, azért mégis rájuk állt. Szive ugy fájt, valami annyira bántotta. S ekkor mintha villám cikázott volna át agyán, eszébe jutott, hogy ők a Velki patak mellett mentek el. S most látta a tévedést, ő a Nida mellett tért vissza. — Vége szegény fiúnak, vége —• nyögött fel s ahogy csak bírt fáradt lábaival, ugy sietett a katonák után. S ime a szomorú füzek alatt ott találta szivén lött kedves barátját. Mint egy jó anya, rogyott rá s összecsókolgatta fehér arcát, aztán a hátára emelte s felvitte a dombra. Majd bajonétjával gödröt ásott a puha homokba. S szép lassan befektette őt. Egy ágyúdörej hangzott fel erre. Kezét a szeméhez emelte s látta, hogy messze csatárláncba fejlődnek a seregek. Támadnak. Aztán visszahányta rá a földet, puskáját szétszedve, kereszt alakjában szúrta a földbe fejfának s véres zsebkendőjét kötötte rá a csövére. Messze dörgött az ágyú szakadatlanul s ő most fáradtan hajtotta le fejét az uj sirra, egyetlen barátja örök hajlékára .. . A kapitány, mint lélekmentő. Egy porosz kapitány két kis rövid történetkét mondott el nekem élményeiből, amelyek szépen mutatják, hogy a jelenlegi háborúban mily szolgálatokat tehet egy világi ember a lélekmentés terén. Röviddel a harctérre vonulás előtt az egyik csapat kapitánya meleg szavakkal figyelmeztette katonáit, hogy „személyes" ügyeiket hozzák rendbe. De ezek mellett — úgymond — ne feledkezzenek meg lelkiüdvössógűkről sem, hanem, amint tudják, egyenlítsék ki számlájukat az Ur Istennel szemben is. Igy hát mindkét vallás katonáinak még egyszer, tán utoljára alkalmuk nyilt templomukat felkeresni. E mozgalmas pillanatokban, lassú bizonytalan lépésekkel egy tépelődő katona kerül a kapitány elé s alázatosan tanácsért esedezik, mivel nem tudja, hogy a katholikus vagy a protestáns templomba menjen-e? A tiszt csodálkozó válaszára, hogy tán csak tudja, mily felekezethez tartozik, azt felelte, hogy nincs megkeresztelve s igy egyikhez sem! Az atyja, mikor született, teljesen vallástalan volt s fogadalmat tett, hogy gyermekeit, amig ól, megkeresztelni nem engedi. Igy történt hát, hogy ő ez óráig vallás nélkül élt. Most azonban mikor élete végét oly közel érzi, felmerül benne a lelkiismeret szava, figyelmezteti, hogy ne játsza el túlvilági örök sorsát. Meg fájt neki, hogy társai mind, mind templomba mennek, hol a vigasz balzsamát meríthetik aggódó lelkükre. Azért kérdi tehát a kapitány urat, hogy melyik templomba menjen? „Mindenekelőtt meg kell keresztelkedned" — világosította őt fel a tiszt — amire a katona rögtön hajlandó is volt. Csak azt nem tudta, hogy katolikus avagy protestáns templomba-e? A kapitány bár igen megtisztelőnek találta katonájának bizalmas tanácskórését, mégis gyengének tartotta magát, hogy ebben a fontos kérdésben döntsön. Mert így nagyon könnyen abba a gyanúba keveredhetett volna, mintha hivatalát „prozelitáskodásra" használná fel, amitől pedig távol akart állani, annál is inkább, mert közelében egy tőről metszett protestáns kollegája állt. Biztonság kedvéért két más tisztet, akik közül az egyik protestáns volt, maga mellé hivott ós előadta nekik katonája nehézségét. Szerencsére — tépelődósük közepette — kisült, hogy a katonának otthon katolikus felesége van, aki már oktatgatta is a katolikus hit igazságaira. Ilyen körülmények között a tisztek természetesen abban állapodtak meg, hogy katolikus legyen. A kapitány a további utat egyengette neki és a katonalelkészhez vezette, ki rövidesen meg is keresztelte. Egy másik, de katolikus katona, bizalmas beszélgetésben előadta kapitányának, hogy vétkes könnyelműségből elhanyagolta gyónását. A kapitány helytelenítette eljárását, de aztán igy szólt: „Ha most itt volna a tábori lelkész, vájjon eleget tennél-e kötelezettségednek ?" „Nagyon szívesen" válaszolá a katona, miközben csillogó reménysugár jelent meg a szemében. De mivel a közelben gyóntató nem volt, a tiszt meleg, egyszerű szavakkal elmondta neki, hogy keltsen őszinte bánatot bűnei fölött s igórje meg, hogy amint szerét ejtheti meggyónik. A katona figyelt, majd fejét bólingatta, de végre is igy szólt: „Kapitány ur kérem alásan, azt nem értem, hogy mi az az őszinte bánat, meg hogy hogyan kell azt felkelteni." Igy hát nem maradt más hátra, minthogy kis előadást tartson a tökéletes bánatról, amit meg is tett s igy pótolta a sebesültekkel elfoglalt tábori, lelkészt. . . . mus. Alapíttatott 1850-ben. Eredeti FOWLER*' GŐZE KÉ K páratlanok munkateljesítményben, tartósságban és az üzemben való takarékosságban. John Fowler &, Co. Budapest-Kelenföld Telefon 42-50. = a vasútállomással szemben.