ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-12-27 / 52. szám

XIX. évfolyam. Esztergom. 1914. december 27. 52. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Karácsonyi emberek, karácsonyi nemzetek. Irta: Prohászka Ottokár. Karácsony van. A megtestesülés és megváltás angyala leng végig a világon, végig a harctereken is s épen ezek felett hangzik el éneke: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek." Ó, mily fájós, mély érzés van ez idén a karácsonyi énekben s mily ezredéves vágyak erejével cseng-zeng végig a földön; ez énektől felébred a harcos indulatoktól lefoglalt emberi érzés s minden emberi kebel rezonál a nagy vágytól, hogy: „békesség a földön" — s azt feleli rá: ó igen, legyen hát békesség, — igazi mély béke a földön! A béke ott lesz s azoknak lesz, kiknek jóakaratuk van. Akkor tehát a béke ugyancsak nem rajtunk múlik, mert nekünk igazán jóakaratunk van. A magyar nép nem támadt meg senkit; meg nem irigyelte senkiét; a háborút nem kivánta, a harcot nem kereste, hanem a háború reászakadt s a harc reá lett kényszerítve. Elég a magyarnak a maga szép hazája, az Istennek ez a kárpáti körfallal bekeritett kertje. Nem kell hozzá több föld, de több áldás a már birtokolt földre, több boldogság és jólét rajta. Az kell neki! A magyar nem szolganép, melyet kancsukával kergetnek a hadba, — a magyar nem kalmárnép, melyet a több arany vágya üz ki tengerekre s más népek nyakára, —• a magyar nem Egyiptom, nem Kanada s az Indiák piócája, — ha tehát harcol, harcol szabadságáért, melyet korlátozni, — harcol hazájáért, melyet darabokra szeldelni akarnak. Voltaképen pedig nemcsak azért harcol a magyarság, hanem küzd és vérzik egy nagy, közös jóért, küzd egész Európa békéjéért. Ez volt régtölfogva Magyarország eszményi hivatása, ez volt a nemzetnek Istenadta küldetése! Isten erös bástyának, a nyugati műveltség védőfalának, az egész kereszténység határőrének rendelte a magyart. S igy állta meg helyét ezer év óta s igy kell megállnia most, mikor a világháborúban épen azt a régi, nemzeti hivatást kell teljesítenie, melyet Isten bízott rá, hogy ércfala legyen a műveltségnek s hogy áldozatos hősiességével hozza a világra s mindnyájunkra a béke áldásait. Részünkről tehát ez a harc a békéért folyik. Valamint Európa biztonságát s egyensúlyát Magyarország nemzeti léte s szabadsága biztosítja: ugy bizonyos az is, hogy hősiesen kiontott véréből okvetlenül a békesség olajága fakad majd. Bárcsak fakadna már! Bár volna már igazán karácsonyi béke s karácsonyi szent szeretet és öröm a részünk! Reméljük, hogy a jóakarat majd meghozza azt is, még pedig elsősorban a kitartásnak, a kötelességteljesitésnek, a bátorságnak s áldozatkészségnek jóakarata. Ez is jóakarat, csupa jóakarat, még pedig az az erös, acélos jóakarat. Ez kezdet óta meg volt benned s meg van benned ma is vértanú-nemzetem! Törüld le könnyeidet s ne zúgolódjál s ne pörölj a hivatásokat kiosztó s a szolgálatokat megkívánó Istennel. „Isten szüntet meg s alkot országokat" mondja a próféta; Isten nevel s emel fel ideális hivatások magaslatára nemzeteket. íme, te a Végtelent s terveit szolgálod, ez legyen tudatod, ez dicsőséged is. S míg a nagy, édes béke nem lesz részünk, addig a nagy kötelességteljesitésnek tudata s az Isten szent akaratán való megnyugvásnak fölséges érzete legyen a mi belső, szívbeli békességünk. Ezt a békét kell szivünkbe zárva hordoznunk csatatereken s lövészárkokban is. Ez a béke a Krisztus békéje! Harc s háborúság a világon mindig van s az igazi békét végre is az ember a szivében hordja! Veszteség s szomorúság, özvegység s árvaság a világban mindig lesz, de hát a Krisztus országa, mely az igazi békének országa, nem e világból való s azért azt az igazi, legszentebb s legédesebb békét végre is csak a szellemi világban, a sziv harmóniájában, a tiszta lélek énekes érzéseiben lehet föltalálni. Annak ott benn, ott az Istentszeretö lélekben van az országa! Ezt a békét Krisztus most is hozza nekünk s nemcsak a programmját adja a karácsonyi énekben, hanem az annak megteremtésére szükséges erőt is adja kegyelmében ! Ez az erő a testvérünkké lett Istennek, a köztünk élő s velünk életközösségben álló Megváltónak a szeretete. E szeretetet megérezzük, melegszünk rajta és örülünk neki. E szeretetbe beleállitjuk küzdelmes s áldozatos életünket s tudjuk, hogy bármi ér is minket, Isten nem hagy el s a karácsonyi Istenközelséget meg nem vonja tőlünk. E közelség villanyozó s ugyanakkor AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Jézuska a mezőn. — Legenda. —• Bokrétát akart kötni az édes Anyjának. Mikor meglátták őt fehér ruhájában az utmenti fák, földig meghajtották előtte koronájukat. Az akácfák pedig, melyek azon időben kezdtek virágba borulni, ráhintették a poros országútra fehér virágaikat, mikor a Jézuska feléjük közeledett. Kint a mezőn selyemszőrű báránykák legeltek. Mikor ezek meglátták Jézuskát, hamar otthagyták az illatos füveket és elébe szaladtak. Nyakukon az ezüst csengetyűk vígan csilingeltek. Jézuska mindegyik báránykát megcirógatta és megsimogatta. Midőn pedig kifáradt a járás-kelésben és a báránykák meglátták bágyadtságát, egyszerre mind elcsendesedtek és lefeküdtek a bársonyos fűre, a Jézuska fehér lábaihoz. Csendben, nesztelenül feküdtek a báránykák és álmatag nézésű, méla szemeiket Jézuskára emelték, mintha azt mondanák: jer drága Jézuska, hajtsad fehér gyapjúnkra hullámoshajú, szőke fejecskédet ! Jézuskát pedig a selyem vánkoson elnyomta az álom. A báránykák is egytől-egyig mind elszenderültek és álmokat álmodtak. A napfényes mezőre templomi csend és némaság borult: aludt a báránykák között az Isten Báránya . . . Kgyszercsak meghasadt fölöttük a fényes mennyboltozat, ahol angyali karoknak éneke csendült meg és egy futó percre látható lett a menynyei boldogság. Majd meg ezüstös felhők ereszkedtek alá és nesztelen szárnysuhogással kékszemű, szöszke angyalkák szálltak le a földre fehér hegedűkön muzsikálva és álomba ringató éneket énekelve: Aludj! Aludj! Oh drága gyermek aludj! .. . Azután elnémult a lágyan zengő ének. Az angyalok letették a fehér hegedűket és lázas sietséggel munkához láttak, koszorút kötöttek. A virágok mind ünneplő ruhába öltözködtek és feléjük nyújtották kandi fejecskéiket. A tenger felől langyos szellők szálltak a mező fölé és gyöngyöző harmatot hintettek a százszinü, tarka virágokra. A nyári verőfény mesébe illő, százszorszép rózsákat, varázsolt elő és kibontogatta halvány bimbaikat. Mikor azután virágok borították az egész mezőt, tizenkét angyal letépett tizenkét fehér rózsaszálat, hét angyal pedig hét hajnalpirban égő piros rózsaszálat. Gábor angyal pedig ölébe vette a nevető rózsákat és aranyfonállal egymásba kötötte. A fehér rózsák közé kötött hét szál piros rózsát, aztán a koszorút letette az alvó Jézuska kezébe. Erre megint megnyílt a titkokat rejtő, boldog mennyboltozat és a virágillat közé mennyei tömjénnek illata vegyült el. Az angyali karok néma áhítattal zsoltárokat mondtak és arcra borulva hosszan imádkoztak. Azután kezükbe vették a fehér hegedűket és fehér felhők közt fehér hegedűkön lágyan muzsikálva csendben elsuhantak... A báránykák a mezők illatától ébredezni kezdtek és megrázták az ezüst csengetyűket amiket selyem pántlikákon a nyakukon hordtak. A csengetyűknek lágy csilingelésére Jézuska is ébredezni kezdett. Mikor pedig meglátta kezében a fehér rózsákat, arca fényleni kezdett, mint a nap. De nyomban utána titkos szomorúság suhant el homlokán és a két szeméből két nehéz könnycsepp csordult ki, amikor meglátta a hét lázban égő piros rózsaszálat. Titkokat látó két könnyes szemével kereste a várost, a városban a házat, a házban az Aszszonyt hét piros rózsával, hét tőrrel szivében. Nézte, hosszan nézte a sötét látomást, mit jövőbe látó szemei megláttak és halvány arcáról csillogó könnyei némán folydogáltak .. . Mikor a mező őt sírdogálni látta, kesergő bánattal keseregni kezdett. A virágok bánkódva hajtották a földre csüggedt fejecskéiket. Az útszéli fák titkon súgtak-búgtak és földre hullatták bágyadt virágaikat. A báránykák keserű sírással bégettek és selyem pántlikáikon az ezüst csengetyűk titkon elnémultak. Sötét némaság borult rá a földre. De a tenger felöl lágyan orgonáló szellők suhantak az illatos mezőre. Azután ráhajoltak Jézuska fejére és megsimogatták könnyektől ázott, halovány arcát. Ne sírj Jézuska •— suttogták fülébe és lecsókolták forró csókjaikkal keserű könnyeit, miket a báránykák nem értettek.