ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-01 / 5. szám

ingyen-tejet, meleg levest, jó téli ruhát adnak, a munkanélkülieket felsegítik, stb. Azon jámbor halandó, ki nem ismeri a kellő világításban e partikuláris barátokat, ezeknek olvasásakor szinte a meghatottságnak könyeit fogja hullatni. Hogyne! Hát olyan humánus intézmény ez a szabadkőművesség??? Ily magasztos cselekedetet miivel? az irgalom, a szeretet, az önzetlenség nemes cselekedeteit? ... Ejnye, lám-lám ... Csak lassan a testtel! Lépjünk a szabadkőművesség és törvénytelen testvérének színpadának kulisszái mögé, nézzünk be abba az öltözdébe, a hol e két komika kendőzi magát a színpad számára, a nyilvánosságra. Vakarjuk le kissé a poudert, melyet oly vastagon szokott alkalmazni orcáira s nézzük meg kissé nappali világításban. Pouder nélkül, valóságban. Oh! az az uton-ulfélen hangoztatott „humanizmus" nem egyéb: körmönfont, céltudatos, a „cél szentesíti az eszközt" Bakunin-Marx-Be bel-féle elvszerinti szemfényvesztésnél, mellyel homokot szór a „profánok" szemei közé, hogy sötét, a napvilágosságot féltő odúiknak állam- és egyházellenes aknamunkáit annál könnyebben végezhessék. Tudja Pál: mit kaszál! Dobbal nem lehet verebet fogni. Azért van nekik szükségük a humanizmus köpenyére. A szabadkőművesség, ugy mint illegitim testvére, a kihivó, vörös pongyola ruhájú szociáldemokrácia, nem egyéb, mint a legpiszkosabb érdekszövetség, melyben a hárompontos malteros testvérek nemcsak egymásnak szekerét tolják a „szamárlétrán", de a gazdasági, társadalmi, kereskedelmi és politikai életben a „profánok" előtt a j,zsiros koncot" kiragadják sakálok módjára. S ezen szennyes egyéni érdekeik mellett azonban a trónt, államot, hazát és ezeknek sziklaszilárd támaszát — a vallást és erkölcsöt aláásni igyekeznek. Köztudomású s tagadhatatlan bebizonyítható tény: hogy száz és száz fényes egzisztencia (nagy halak!), kiket a kis halak most alázattal megsüvegelnek, ezen oroszlántársaságnak köszönik társadalmi befolyásukat, pályafutásukat, állásukat, létüket. Ha nincs szabadkőmüvespáholy, nincs uraság, mehetnek tehát legelni! Legérdekesebb azonban az, hogy azok beszélnek humanizmusról, a kik ezer és ezer hazafias, bithü állampolgárt földönfutóvá tettek, hontalanokká, mert egyedüli bűnük az volt, hogy szerették hazájukat, szerették hitüket, hogy katholikus szerzetesek voltak! . . . Szerzetesek! kik naponként ezer meg ezer szegényt tápláltak ingyen, ezer és ezer magára hagyatott beteget gyógyítottak ingyen számtalan kórházban, senkitől, talán csak a Mestertől tudva. Hogy ezek a szegény ügyefogyottak most mit csinálnak, kiket jótevőiktől megfosztottak, mit bánják ők azt, a fő, hogy liquidálni lehessen Duez monsieur recipéje szerint . ; . Humanizmusról beszélnek azok, kik a más véleményen levőket orvul megtámadják. Humanizmus ! Hahaha I Itt van Schumayer képviselő gyilkosának, Kuncsáknak vallomása bírái előtt. Mert huszárfőhadnagyot vártam. S ehelyett egy megőszült szürke ember jön Rudi képében. — Igazad van Liza. De elfeledted, hogy negyvenöt év nagy idő. Azóta sok változott. A fiatalból megőszült ember lett. A gyermekből meglett férfi. A beteg azonban nem hallgatott erre. Lázasan kínlódott a betegágyon. Szemeit lázasan behunyta, mig homlokán hideg verejték gyöngyözött. Halkan, szerelemittasan szólt egyszer csak a várakozó férfihez: — Rudikám ! Beh gyönyörűséges az ölelésed. Hát ölelj meg utoljára. Látod azt a bolond madarat, ott az ablakban? Azt a kuvikot. Hess! Menj innen te csúnya madár . . . Nem mész ? . . . Hiszen én élni akarok még! . . . Rudikám ugye ? . . . — Igen — felelte a férfi és megsimogatta a beteg nő homlokát. — Jaj de hűs a kezed. Mint a csergedező patak vize . . . Újból kinyitotta szemeit Liza kisasszony. —- Még itt vagy? Áldjon meg az 1st . . . Többet nem tudott mondani. Szemei örökre lecsukódtak. Boldogan, szerelemittasan lehelte ki lelkét a vén lány. * * * Bába néne most hirtelen [megragadta a férfi kezét. — Lássa milyen boldoggá tudta varázsolni Kaiser uram a szegény beteg utolsó perceit? — Bizony. S mindketten szaporán törülgették könnyező szemüket. nem akart az elvtársak járszallagján járni és dologtalan, csaló embereket hizlalni keserves filléreiből, lehetetlenné tették, egyszerűen kivették a kenyerét a szájából, sőt gyilkossá tették (a humanizmus nevében ez is ?!). Ez tehát az a sokat emlegetett „humanizmus", me]y jó lehet leírhatatlanul aljas céljaiknak befedésére, betakarására a profánok előtt, de valójában nem más, mint körmönfont, a tudatlansággal visszaélő, perfid népcsalás, népámitás, tömeggyilkolás ! Mert erkölcsi és szellemi tömeggyilkolás munkáiknak végeredménye . . . Oh mily egészen más, de egészen más a katholikus Egyháznak felebaráti szeretete! . . . Méltó és híven Mesteréhez, kürtöli világgá a kereszt jegyét magán viselő emberbaráti cselekedeteit, jótéteményeit, irgalmasságait, intézményeit; a balkéztől nem tudva, csendesen, zajtalanul, minden tám-tám nélkül végzi a szeretet, az irgalom, a könyörület fönséges cselekedeteit. Különben is csak űzzék tovább is kisded játékaikat a humanizmusnak hárompontos és tizenhárompróbás iparlovagjai, teszünk róla, hogy nem házalnak többé a humanizmusnak bő köpenyegével. Teszünk róla, hogy a szociáldemokrácia agóniáját megkönnyítsük s hogy ország-világ előtt teljesen lehulljon a lepel azokról kik a humanizmus nemes nevét bitorolják: hóhér célokra, ephialtesi szerepekre . . . Tesszük ezt pedig az igazi, a helyesen értelmezett humanizmus nevében. Tehát le az álarccal!!! Világosságot! Minél több világosságot!!! HÍREK. Tarkaság. Olcsó igazság. A hivatalszoba ajtaján kívülről a folyosóról valami karmolásféle hallatszott. Alig pár perc múlva kinyílott három arasznyira az ajtó s azon ezüstgombos mándlijú falusi atyafi tipegett be gyámoltalan nézéssel. Hosszas ügyetlenkedés után nagy nehezen betette az ajtót, melytől két-három lépésnyire meg is állott rögvest. — Adjon Isten jó napot mind közönségesen. Egészségére váljék az iccakai nyugadalom a tekintetes úrnak. A tekintetes úr azonban nagyon is el volt foglalva sürgős tennivalóival, azért nem épen nyájas hangon mordult a belépő atyafira: — Ne lötyögjön itt annyit össze-vissza! A falusi ember röstelkedve csóválgatta az amugyis egészen vállába nőtt rövid nyakat. Aztán meglehetős bizonytalan léptekkel megindult a tekintetes úr asztala felé. — Mit akar! Kemény állásba vágta magát az atyafi s az asztal előtt megállott. Rongyos, szétmállani készülő festett báránybőr sapkaját idegesen forgatva a feketés, agyondolgozott, kérges kezében, hangosan krákogott, hogy ezzel palástolja az elillant bátorságos hangulatot. — Panaszom van, alázattal kérem. Amíg beszélt, dúsan megnőtt szemöldöke le s föl sétált barázdás homloka alján. A tekintetes úr abba hagyta az irást. — Beszélje szaporán, miféle panasza van kigyelmednek. Az atyafi idegesen szétgombolta mándliját, hogy könnyebben beszélhessen. Néhányszor megköszörülte torkát, majd folytatta: — Nagy sora van, tekintetes úrnak akarattal jelentve, az én panaszomnak. — Minél rövidebben beszéljen. Nem érek rá a maga szamárságait hallgatni. Épen csak azt mondja el, ami a vélt panasza tárgyához tartozik. — Igenis kérem-szépen. Hát csak nagyon rövidesen megmondom, mi hozott engem ide a tekintetes úr elé. Teccik tudnyi nemde tekintetes úr kérem ásan, hogy az elmúlt tizenhármas év gyalázatos esztendő volt . . . — Bánom is én. Nem tartozik ez a dologhoz. — Hej dehogy nem tekintetes úr kérem ásan. Dehogy nem. Merthogy teccik tudnyi a mult évben, a garabonciás gyiák haragja pusztított végig határunkon. — A jég? — Az. Asztán az egész község termése tönkre ment. Még a Sanda Kovács sógoromé is. Csak épen az enyém maradt meg. — És? — Igy osztán csak épen én szüreteltem, merthogy az én szőlőm megmaradt. Mikor osztán jó pénzért elspekuláltam a korcsmárosnak, az anyjukom mingyárt azzal állott elő, hogy aszongya, hogy aszongya: — No apjuk a Teremtő Úristen megáldott bennünket pár száz forintocskával. Amondó vagyok, aszongya, vegyünk a Julcsának néhány rőf viganót. Hagy teljék szegény lelkemnek is a kedve. — Hát nem bánom, mondom csak vegyél a városba. Nem sajnálom a pénzt érte, mondok, úgyis maholnap párta alá kerül. A tekintetes úr mérgesen szólt rá az atyafira : — Micsoda szamárságokat mesél itt össze. Ez nem tartozik a dologhoz. — Ej dehogy nem. Csak tessék várni. Az anyjukom tényleg vett is szép, virágos viganót nyolc pengő forintért. Mikor a lányom fölvette először az új gúnyáját a szent misére, az utcán Kovács sógorommal találkozott. Aszongya Kovács sógor a Julcsának, aszongya, hogy aszongya: No nézze az ember, az a Julcsa milyen hegyesen jár. A lányom sirva beszélte el ezt nekem. Elmék rögtön a sógorhoz. No sógor, mondok, a fene se hitte volna, hogy kelmed ilyen sárkány természetű. Mondtam még mást is, de az ördög emlékszik rá. Azt még nem felejtettem el, amit a sógor kiáltott rám, mikor már menőben voltam : Erigyj már te rongyos fabáb! Teccik tudnyi, azért mondta rám. merthogy ilyen kicsi vagyok. Hát ez a panaszom kérem. — Jól van. Majd jegyzőkönyvbe veszem. Aztán megidézzük ötet, meg magát is, végül ha igaz az, amit kelmed mondott, becsületsértés miatt meg fogjuk büntetni. Az atyafi gondolkozott egy kissé. — Aztán szigorúan teccik tán megbüntetni a sógoromat? — Persze. — Hm. Hm. — Tűnődött magában az atyafi. Mégis mennyire? — Harminc, negyven korona büntetésre^vagy három, négy napi becsukásra. — Annyira-e? No biz az sok egy kicsit. Olcsóbban nem lehetne megbüntetni? Teccik tudni, mégis csak a sógorkám ö, oszt jó ember is. Csak ha mérges, akkor haragszik. Tessék tán a legolcsóbban megbüntetni. — Nem lehet az. A törvény egyforma. Abban nem lehet olcsósitani. — Nem-e? Hm. Hm. Akkor biz föl se tessék venni a jegyzökönyvet. Majd csak megegyezünk otthon egy pár pohár bor mellett. No Isten áldja! Fidibusz. Krónika. Hátszegen már nincsen névnap ! Igy volt a lapokban, És hát Hátszeg lakóinak Igazuk van sokban. Könnyű most már megjósolni, Hol virul a jólét: Hol nem isznak többé bort, sört, Likőrt, teát, bólét. Úgy emlékszem, tavaly is volt Ilyen bátor helység: Dicsérték is szerteszéjjel, Ámde nem követték; Úgy gondolom, Déva város Mondotta ki akkor, Hogy nem táncol, hogy bált nem tart Tavalyi farsangkor. Az idén már bizonyára Pótolja a böjtöt S koptatják most ott bizonnyal A cimbalmot, bőgőt. Déva nemes városának Mégis volt egy haszna, Hogy a sok-sok dicséretet Büszkén zsebrerakta. Hátszeg város, híres város . .. Mert ott nem egy évre, — De kimondták a nagy böjtöt Hosszú öröklétre. Hát csak úgy ne járjanak majd, Mint Esztergom járta, Mely az országos nevet már Kétszer zsebrevágta. Negyvenéves kasszírhölgyek . . . S Szalutáló Egylet.. , Mindakettőn országszerte Épültek a lelkek És most . . . nem is szólunk róla, Letagadjuk már ma; Hej, járjunk csak névnapokra, Nézzünk el a bálba! (—.)