ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-11-29 / 48. szám

Balfelől, hol a zászlós állott, egyszer csak elnémul a tűz, s lassan húzódik végig a szünet a rajvonalon. Elesett a zászlós is. Elesett velük a két század fele embere. S a célhoz alig vagyunk még tul a félúton. A lövések gyérülnek, a rajvonal inog. Egyegy fő lassan fordul a földön s tekint hátrafelé ; fegyverét addig is elsüti ugyan, de már a levegőbe. Mi lesz? Mindenkinek a lelkében egy gondolat ég; vissza kell futni. Nem birjuk, nem tudunk mit tenni. Nincs is, aki vezessen. De mind fél, restelli magát, habozik, ingadoz. A fegyverropogásba néha vág egy szivettépő, haldokló kiáltás ... Előre menni ugy se lehet, hisz már oly vizes a föld, hogy állani se tudnának a lábukon. Meneküljünk. Csak már kezdené valaki. És akkor! Akkor a pap kezébe ragad egy szál meztelen kardot, végig néz a raj vonal felett a hegyoldalon, szemében valami fényes, ragyogó tűz ég s ajkán felhördül, feldörög egy szó: — Roham ! Előre ! Az elvánnyadt halálraszánt kis sereget valahogy megbabonázza ez a szó. Bajonettjuk már a fegyveren volt s most egyszerre felszökik az egész vonal, megörülnek: hisz' milyen sokan vagyunk s határtalan kiáltozással egy futamra teszik meg a még hátralevő ötven lépést a hegyoldalon. Elöl a pap. Sebet nem vág, golyót nem lő: de alakja lebeg, vezet a század előtt. Három perces szurony harc, ember-ember ellen, egy három ellen, de a magaslat a miénk s a pap... a pap egy lövést kapott a bal combjába. Most ápolják a kórházban s ha kérdik sebe felől, igy felel: „Miután összes tisztjeink elestek, a két századot én vezettem rohamra. Isten megsegített, különben egy szálig ott vesztünk volna." Ez is igy történt szent András havának 5-ik napján az Ur 1914. esztendejében. Magyarok, vitézek, az Isten is velünk, előre hát! (oO.) HIREK. Tarkaság. Utolsó Mohikán. (Álomkép.) Vérfagyasztó jajgatás, fuldokló zokogás kísérteties akkordjait hozza a ködös esti szél a nyugodalmas várhegy felöl. Mintha a terjedelmes mindenséget lidércnyomás keritené hatalmába. Sirnak a lombfosztott akácfák, a köntös nélkül maradt bokrok, a kórház nagy ablakai. A fájdalmas nagy sírástól még a káptalani ködmönös bakter is csuklást kap, mig a visszhangos Sötétkapu homályos boltozatairól cseppekben hulldogál a részvét hidegen csillogós könnye a hepehupás útra. A kíváncsi éjjeli csősz borostán szemén kérdő pillantás mutatkozik. A sokaságon hangos morajlás fut keresztül. A szolgák szétnyitják a kórház szárnyas ajtait. — Jön! — susogja minden éhes ajk. A hátul levők előre iparkodnak, hogy mindenki láthasson. A termetes kapuban hordozható diszhintó jelenik. Az aranyos-ezüstös rudak ruganyos vállakon pihennek. A díszkocsiban körszakállas, sapkás köpenyeges alak gubbaszkodik. — 0 Nikolaj! — rebegi minden ajk. A szakállas alak szomorú arcán valami szokatlan melegség ömlik széjjel a sírók között. — Én elmegyek . . . A közönség fuldokolva rebegi: — Ó ne menj el Nikolaj. — De elmegyek. Mert muszáj. Nikolaj beszédes ajkán mosoly villan keresztül. A búcsúzó orosz néhány könnycseppet morzsolt szét szempilláin. — Engem tova ragad a fergeteges élet szilaj paripája. Megyek. De emlékem itt marad veletek a világ végéig. Vagy még tovább is. Azonkivül végrendeletemben rólatok akként intézkedtem, hogy halálom után becsességemet spirituszba téve, engem mindenkor láthattok. Isten veletek! A sirás a tetőpontra hágott, oly annyira, hogy a lankás helyeken arasznyi vizpocsolyák képződtek a kiöntött könnyek árjából. Megindult a menet. Lassan, méltóságos tempóban. A várfokon háromszor kukorékolt a vaskakas. A bazilika kupoláján görögtűz gyulladt ki. Az utolsó Mohikán harsogva kiáltotta: — Én elmegyek! . . . Fidibusz. Krónika. Engemet is besoroztak, Jaj lesz most már az orosznak, Jaj a szerbnek! Vágom őket, mint a répát, Nem ismerek semmi tréfát, Sem kegyelmet! Nem lesz rajtam fényes dolmány, Nem ád ilyet már a kormány A bakának; Lesz rajtam majd strimfli, tarka, — Csukaszürke bakasapka Ráadásnak. Prémes cibil kabátomon, Hogyha jól megy majd a sorom, Sarzsi csillog; Oldalamra egy kard téved, Hátamon a borjú béget. Puska villog. Háborúba mikor megyünk, Hogy ott ellenséget együnk Délbe, reggel. . . Megállok a gáton szépen, Illetve a fedezékben Seregemmel. Mikor jelt ád a hadnagyom, Lövöldözni kezdek nagyon Az árokbul .. . S a muszkából vagy a szerbből Süvöltöző fegyveremtől Nagy halom hull. Száll fölötte ni majd a srapnell, Aki látja, nagyokat nyel. . . (Szegény pára!) Én azalatt kezet nyújtok És nyugodtan reágyujtok A pipára! Amikor úgy szuronyvéggel Incselgünk az ellenséggel A rohamban, — A muszkának nekivágok, „Mit lődörögsz, — így kiáltok, — Az utamban ?" Mikor pedig végre már a Kürt nem szólít több csatára, Ütközetre, A szanitéc majd kigombol S megtudja, hogy Esztergomból Jöttem erre. Kiveszi a pénztárcámat A noteszem, a pipámat S én nem bánom, Mert már fenn fényes ruhába' Az angyalok újságjába Krónikázom! (-•) Faulháber püspök imája a csatában elesett hősökért. A német katholikusok egyik büszkesége, Faulháber Mainz-i püspök, jeles szónok november 2-án mondott beszédét a következő szép imával végezte, mely megérdemli, hogy terjesszék: „Adj Uram elesett vitézeinknek örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik szenteid társaságában ; mert kegyes vagy, nagy a Te irgalmad s gazdag nálad a megváltás! Kérünk Téged Uram, hintsd lelkükre az enyhület harmatját s vezéreld őket az örök béke és világosság országába! Örök, mindenható Atya, élők Istene, ki nem leled örömedet kezed művének pusztulásán: Hozzád könyörgünk szegény szolgaidért, kik életük delén a hősök halálával multak ki a csatatéren. Te, ki szent Fiad vérző sebei által megengesztelődve, minket az örök életre hívtál: engedd őket is szent szined, irgalmad trónusa elé, hogy megpihenhessenek nagy fáradalmaik és szenvedéseik után. Jó harcot harcoltak, esküjök hűségét megtartották: légy tehát irgalmas bírája esetleges bűneiknek és kegyes jutalmazója érdemeiknek! A Te házadban még sok hely vagyon : fogadd be őket örök hajlékodba, hol nem lesz többé fájdalom és gyász, nem lesz többé halál és elválás. Megváltó Fiú Isten, a nagy viiágharc isteni fővezére, ki megjutalmazasz minden igaz ügyért küzdőt: esedezünk elesett testvéreinkért ós honfitársainkért, kik a haza és a kereszténység legszentebb érdekeiért küzdve haltak hősi halált a csatatéren. Sorozd be őket mind az üdvözültek dicső seregébe, kik ragyogó köntösben s győzelmi pálmákkal kezükben követnek Téged az ég ösvényein. Te, ki forró baráti könnyeket sírtál Lázár sírjánál s fájdalmas végsóhajoddal az összes haldoklókat mennyei Atyád oltalmába ajánlottad: öleld őket is mind szerető szivedre, hol megnyugodhatnak annyi fáradalom, szenvedés és nélkülözés után. 0 Jézus, ki legyőzted a halál fullánkját feltámadásod által az örök élet első szülöttje és előhírnöke lettél: küldd angyalodat az elesett hősök elhagyott sírjához, hogy midőn az ítélet s a feltámadás harsonája megszólal, összegyűjtse őket mind a Te jobbodra, hol örökre viszontlátjuk egymást. Szentlélek Úristen, a vigasztalás Lelke: ne hagyd el az elesettek elárvult családját e szomorú gyász napjaiban! Óvd meg az özvegyeket és árvákat az elkeseredés és kétségbeesés veszedelmétől ; önts lelkükbe bizalmat az isteni gondviselés iránt és megnyugvást az ég kifürkészhetlen végzéseiben. Ó erősség Lelke: segíts minket, hogy mi és egész népünk a megpróbáltatás e nehéz napjaiban a keresztény szenvedés és a hősies áldozatkészség szellemében megerősödjék ! Vértanuk királynéja, Boldogságos Szűz Mária, ki kereszten függő szent Fiadnak összes kínjait, lélekben vele együtt átszenvedted : fordítsd anyai szemeidet népünk vérző szivű, veszteségtől sújtott anyáira! Tanitsd meg őket példáddal, mint kell e háborús esztendő nagypéntekjén nekik is állhatatos lélekkel állani a kereszt alatt. Szomorúak vigasztalója : könyörögj Fiadnak trónja előtt az elesett hősök lelkéért, hogy tisztulásuk és vezeklésük ideje megrövidüljön és szomorúságuk csakhamar örök örömre változzék! Amen." * A hercegprímás Budapesten. Csernoch János dr. bíboros hercegprímás Lepold Antal dr. érseki titkár kíséretében szerdán reggel a főrendiházi ülésre Budapestre utazott. * Hősi halál. Rencz László 26. gy. e. főhadnagy az északi harctéren ellenséges golyótól homlokon találva hősi halált halt. A vitéz katonát a legfelsőbb Hadúr az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a hadi ékítménnyel díszített katonai szolgálati érdemrenddel tüntette ki, amely kitüntetést azonban* a bátor hős már meg nem érhette. — Ifj. Jedlicska Rezső 76. gy. e. tartalékos kadett 21 éves korában október 27-én Zamos falu mellett az oroszok ellen vívott ütközetben hősi halált halt. Holttestét a magyar hősök vérétől megszentelt idegen földön a hősök közös sírjában helyezték örök nyugalomra bajtársai. * Meggyilkolták a harctéren. A soproni háziezred tisztikarának egyik legszimpatikusabb tagja, Závár János százados tragikus véget ért a harctéren. Zászlóalj-parancsnoki minőségben elfogott orosz katonák átvételével, lefegyverezésével és elszállításával volt megbízva. Midőn egy orosz hadnagyot, ki kardját már átadta, a fogolycsapatba beosztott, ez hirtelen kirántotta pisztolyát a zsebéből és a századost lelőtte. Az orosz gazembert a legénység azonnal lemészárolta. Závár százados 44 éves volt. 27 évi katonai szolgálata alatt kiérdemelte a Signum laudis-t, a huszonötévi szolgálatot jutalmazó érdemkeresztet s a katonai jutalornérmet. Halálát özvegyén kivül három kis gyermeke gyászolja. Bajtársai Lagowban temették el katonai pompával, ott, ahol az orgyilkos kéz az élettől megfosztotta. * A románok hangulata. Az utóbbi napokban mind szélesebb körben csúszik-mászik a közönség körében az a gyanú, hogy Románia a hazai románok biztatására ellenünk fog fordulni. Nem tudom, honnan veszik az illetők adataikat. Tény azonban, hogy egész meghatározott számokat emlegetnek, midőn a Románia és Olaszország részéről keletkezhető eshetőségeket tárgyalják. Szó sincs róla, hogy az emiitett két ország valami nagy barátunk volna és a belföldi románjaink nem sokat törődnének a diplomáciával az európai helyzettel és a jövőbe néző okossággal, ha frissiben egy kis „nemzeti hecc"-et produkálhatnának, habár orosz láncokon rángatva is. S ezen a ponton meg kell állanunk Tisza István mellett, mert, bár valami zseniális diplomáciai érzék nem kellett hozzá, mégis bámulatos az az önfegyelmezés, mely képes volt a haza legMindent megmondunk, äSrkäS tást; ügyekben eljárunk ; kérvényeket szerkesztünk; terményeket és árukat beszerzünk, eladunk és közvetítünk: Temesvár, Postafiók 41. Címet kivágni és eltenni!