ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-01-18 / 3. szám

állaniok? — Ezen kérdésekre nincs egyenes felelet, mely mindenkit kielégítene. A hangos zűrzavarból fölmerül vezérfonálként a gondolat : — Valakit vádolni kell! De vájjon kit?! Gróf Tisza István miniszterelnök, a vezetése alatt álló kormányférfiak, a munkapárt képviselői, a megyei mungók s a kormánypártnak meggyözödésbeli és érdekbeli párthívei, szavazói hatalmas gesztussal mutatnak rá az obstruáló, a sipoló, a zajongó ellenzékre: ott a haza ellenségei, Ítéljétek el, zárjátok ki a közbizalomból, a törvényhozás házából! A veszedelem idejére szövetkezett ellenzék végtelen keserűséggel panaszkodik Tisza István ellen s mindazok ellen, akik vele tartanak. Az ellenzékkel tartó magyarság gyűlölettel van eltelve a munkapárti uralom ellen s a pénz árán bekerült képviselőkben látja a haza megrontóit. Igy volt ez eddig! A két vád szerint két táborba oszlott a magyar nemzet. Az „Uj Nemzedék" e két tábor felbontására törekszik, amidőn beledobja a tömegekbe a lázitó szavak tüzes csóváját: — Még valakiket vádolni kell! És vádolja elkeseredve, haraggal, mérges tollal, nagy felháborodással a magyar főpapságot, mivel azon a nevezetes főrendiházi ülésen a püspökök — a királyi akarat iránti hódolatból — a kormány javaslata mellett szavaztak. Régen történt az a szavazás. A közvéleményben felmerültek a helyeslő és rosszaló Ítéletek, majd napirendre tért az esemény fölött az ország lakossága és érdeklődéssel figyelték tovább a politikai csatateret, hol az ellenzék minden fegyverét neki szegezte Tiszának és pártjának. A fegyverek sebezték, de nem ölték meg Tiszát. Utolsó reményként a delegációban bíztak. Onnan is megcsúfolva, de élve kerültek ki Tiszáék. A korona nem mondott fel a kormánynak s az ellenzékkel együtt busán néztük az eddigi kemény csatározások eredménytelenségét. Tisza még mindig hatalmas, mi ellenzékiek a parlamentben és a vidéken is — . úgyszólván — fegyvertelenek vagyunk a lenyűgöző, a hipnotizáló hatalommal szemben. Tisza még szükséges Bécs céljaira! Ebben megállapítottuk a tényállást és várjuk azokat a politikai világfejleményeket, amelyek fordítanak a magyar politikai helyzeten is. Megállapították a szomorú tényállást, de nem keresünk áldozatokat, mint az „Uj Nemzedék", amely bizonyára szenzációra pályázva minden gyűlöletet, a sikertelenségnek minden vádját a magyar kath. főpapságra akarja rászórni. Csak nem gondolja az „Uj Nemzedék", hogy elhisszük neki, miszerint a magyar főpapság az összes osztrák érdekek ellenében is eltudta volna seperni a nehezen összetoborzott parlamenti többséget?! Ők se hiszik, mi se hisszük 1 R. Utak a gyermekvédelem értékelésére.* Boldogságra, örömre születik a gyermek, a szülői léleknek egy kis virágos ága, valóságos gyémántkiadása. És ime hányan, mennyien nem érik el ezt a boldogságot, hányan törnek le, hogy megnyíljék számukra vagy a korai sír, vagy a börtön, vagy a kétségbeesés. Pedig ami a nemes gyümölcs a fán, az a gyermek a család fáján. Valamint minden a gyümölcsért van, a napsugár, az eső, a gyökér, a levelek, a törzs, ugy a családban is minden a gyermekért van; az apa, az anya szerető gondozása, a kenyérért való küzdelem, a vagyongyűjtés, az egymáshoz való hitvesi hűség s a szenvedések türelmes elviselése. A gyermek ott fut, játszik körülöttünk s sejtelme is alig van a rája váró küzdelemről, az életnek sötétségéről; csak álmodozik, szinte mesevilágban él. Es mégis . . . akárhány, ahogy kilép a bölcsőből, már meglátja az élet sötétségét, mely egyúttal az ő lelkére is sötétséget jelent . . . Nem a mindennapi életküzdelemre gondolok, mikor sötétséget említek; hisz úgy kell nevelni a gyermeket, hogy megbírja a kemény küzdelmet az élet nélkülözéseivel s nehézségeivel. Az a sötétség feketélik előttem, mely előidézője lelki romlásának lelki elvérzésének. Természeti, egyéni s társadalmi körülmények játszanak közre, hogy az elvérzóst előidéző tényezők fölvonuljanak. Természeti körülmények a terheltség, a szülők alkoholizmusa, a szülői elhagyatottság, a testi s lelki abnormitások, melyek mint öröklött sajátságok származnak át a gyermekre. Az egyéni * Mutatvány Keményfy K. Dániel: „Gyermekmentés léleJcmentés" cimű, karácsonykor megjelent aktuális és úttörő munkájából. körülményt a rossz környezet, a rossz példa, a házon kivül élő szülők, az utca kriminalitása, az otthoni durva, gyakran elkergetéssel járó bánásmód szolgáltatják oly fokban, hogy a gyermek megszokja a bűnt s az erkölcstelenséget. A társadalmi körülményeket a lakásviszonyok rendetlen volta, a nyomor, az ember-munka kizsarolása, a gyermek-munka uzsora, a törvénytelen házasságok nagy száma, a tulajdonjog tiszteletének hiánya, az erotikus látványosságú mozik teszik közkeletűvé, melyekórt mind a társadalom gyöngesége, berendezkedése s álhumanizmusa a hibás. A gyermekmunka révén a gyermek előtt, mint apró dolgokat (virág, lev. lap, stb.) árusító előtt nyitva áll minden nyilvános helyiség, a legfényesebb restauranttól, a legutolsó lebuj korcsmáig. Ez sok nagyvárosi züllésnek induló gyermeknek igaz iskolája és látja sokszor szemléltetőleg azt, amire még gon- dolnia se szabadna. Ebből az iskolából regrutálódik össze a gyermek tolvajbanda, hogy mint a jasszok társasága, társadalmi erkölcsi voltából kivetkőzzék s elsajátítsa a csibésznyelvet s világnézetet. Éppen azért utak vannak, amelyeken járva, a gyermekvédelem lelkünkben cselekvő képességre támad. 1. Fel kell ébredni a szociális közösségi érzésnek, mely más baját, másnak züllését, elhagyatottságát közbajnak tekinti, azt szegyenli, szenvedi s azért kötelezve érzi magát, hogy azt enyhítse, sŐt azt megszüntesse. A züllésbe eső lélek élethalál harca közelebb kell hogy hozza az embereket a segítségre s ezt a segítséget komoly erkölcsi kötelességnek nézzék. A katholikus egyház a gyermekvédelmet régen közösségi érzésnek vallotta. Ezt bizonyítja az a sok iskola, nevelőház, árvaház, menedékház, mely neki köszönheti létezését. Most a társadalmat hívjuk fel, hogy emelje szeretet törvénnyé az embermentóst az elhagyott gyermekben, hogy pótolja az anyai szeretetet s otthont. Gyermek van elég, akit védenünk kell. Soknak csak vér, soknak csak könnyelműség volt szülője; sokat mogorva arccal fogadtak a szülők s jobban szeretnék, ha nem született volna; létbe hívták őket, de megterhelték saját lelkük romlottságával s betegségükkel. 2. Előmozdíthatjuk a gyermekmentést annak megszív lelésével, hogy a gyermekvédelmet szociálpolitikai intézménynek tartjuk. Őrhely a gyermekvédelem, melyet a társadalom is elfoglalni siet, hogy a szociálismust tisztultabb légkörbe terelje s a társadalom rendjét felforgató anarchismust elhárítsa. Ezzel a gyermekvédelem belenyúl a család beiéletébe s midőn a gyermek oltalmára siet, magának a társadalomnak keresi biztosító zsilipéit. Az egyház ehhez a sociálpolitikai feladat teljesítéséhez azért kéri a társadalom tömörülését, hogy a gyermek életéért folyó küzdelemben' annak egyénisége a társadalom keresztény fejlődése érdekében mentessék meg. 3. Leköti a társadalmat a gyermekvédelem közgazdasági szempontból is. Midőn megmentjük a gyermeket magunknak, a hazának céljaira mentjük meg. Minden gyermek olyan alany, mellyel a nemzet életereje, mondotta erre a hercegné. — Hiszen ön a világ végét hirdeti és jósolja. — Azt ugyan nem! — felelte Cazotte szárazon. — Csak az önök sorsát jósolom. — Mi lesz hát velem? Tudni szeretném. — Ont, hercegné, sok más hölgy társaságában hátrakötött kezekkel, egy közönséges rozoga talyigán viszik ki a vesztőhelyre és a vérpadon végzi életét. — Mit nem mond! — hökkent meg a hercegné. — De hát már csak szép fekete kocsit adnak és nem egy rozoga talyigát? — tette hozzá azután erőltetett mosollyal, igy próbálván elütni a jóslat metsző élét. — Nem, nem ! — felelte Cazotte. — Még önnél előkelőbb és magasabb rangú hölgyeket is csak kordélyon visznek majd a vesztőhelyre. — Micsoda? — nevetett fel a hercegné. — — Előkelőbb és magasabb rangú hölgyeket? Csak nem a királyi vérből származó főhercegnőket? — De igen! Sőt még annál is előkelőbbet. Mindenki álmélkodva nézte a beszélőt. A tekintetekben ott látszott a kíváncsiság, hogy ki lehet ez utóbbi, de senki sem kérdezte. Az összes jelenlevőkön némi megdöbbenés és megrendülés látszott. Maga a háziúr is elvesztette nyugalmát. Általános volt a vélemény, hogy Cazotte csak tréfál és tréfája túl van hajtva, kemény és durva. A hercegné, hogy a már amúgy is meglevő visszatetszést még inkább fokozza, könnyedén, szinte csúfondárosan odavetette. — Meglátják, hogy ha Cazotte úr folytatja jóslatát, még gyóntatóatyát sem enged nekünk ama minket érő szomorú percekben. — Nem asszonyom, gyóntatót nem kap, — mondotta erre ridegen a prófétáló Cazotte. — De nem azért nem kapja, mert én mondom, hanem én azért mondom, mert az az igazság, hogy nem kap. Sem önnek, sem másnak nem engednek ilyet. Csak egy személynek lesz gyóntatóatyja. Ennek is csak különös kedvezésből. Ezt a személyt legutoljára fogják kivégezni s ez lesz a . . . Hirtelen elhallgatott és a mennyezetre nézett. — No, csak mondja ki, ki lesz az a boldog halandó, ki e kiváltságos szerencsében fog részesülni? kérdezték többen. — Franciaország királya I — viszonzá Cazotte szomorúan. A megütközés moraja hangzott a jelenlevők között. A háziúr felemelkedett és Cazotte elé lépve, mondotta : — Uram, ez a búskomor ábrándozás nagyon is soká tartott és ön annyira túlhajtja és túlozza, hogy hamis világba helyezi önmagát és ijeszt minket is. Hagyja abba. Cazotte meghajtotta magát s leülve csak ennyit mondott: — Önök akarták tudni a jövőt! Ezzel vége is szakadt volna a jóslásoknak, ha Grammont hercegné Cazotte elé nem lép és nem mondja : — Mi már ismerjük ami sorsunkat, kedves próféta úr. De most már saját magáról is jósoljon valamit. Mi fog önnel történni? Cazotte maga elé tekintett, egyideig eltűnődött, azután pedig kérdezte: — Hercegné, ismeri ön Flávius Józsefnek a zsidóháborúról irt könyvét? — Ismerem ! —• Olvasta, is? — Igen! — Vissza tud emlékezni a Jeruzsálem ostromáról írottakra? — Igen. — Olyan leszek, hercegné, mint az a zsidó, ki Jeruzsálem ostroma alatt két napon át folyton a várfalakon járt-kelt és szüntelen azt kiáltotta: — Jaj Jeruzsálemnek! Jaj Jeruzsálemnek! És végre jaj nekem is! Csakugyan eltalálta az egyik ostromgépből hajított kő és összezúzta. Az ellenség tehát megölte. Bizony igy járok én is! E szavak után Cazotte meghajtotta magát és eltávozott. A visszamaradottak pedig bármint tisztelték is az igen jámbor és nagyiudományú Cazotteot, ki sokszor a legfeltűnőbb dolgokat már több esetben előre megmondotta, jót nevettek „esztelenségein" és azt hangoztatták, hogy az „öreg" most már tényleg megérett a bolondház számára. Pedig a jóslatok mind beteljesedtek és La Harpe bölcselő, megélve a jóslatok beteljesedését, — úgy mint Cazotte előre megmondotta, — csakugyan megtért, hivő lett és Cazotte jóslószavait mint szem- és fültanu „Oeudres choisires et post-