ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-06-07 / 23. szám

a szülői belső viszonyt. A szeretet és tisztelet azon híd, amelyen a lelki kincsek a gyermekkel közölhetők, különben nem fogja azokat értékelni, s a tanitó sem fog bírni elegendő türelemmel és áldozatkészséggel, ha öt a gyermek fejlődése és haladása nem érdekli. A modern tanítási tervezet nem törődik az egyénnel, azért az a kérdés, hogy vihetjük bele azt a bensőséges viszonyt, a szellemet, amelynek a családban kell uralkodnia? S erre csak egy a felelet: Erre csak a vallás képes! A vallás lényege bensőség, lélek és igazság! A vallás az ember vonatkozása természetfölötti szellemi lényhez. „Szeretet az Isten, s aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten ő benne." Az ember építhet, szervezhet, de a szervezetbe szellemet, lelket lehelni nem képes, ahhoz magasabb, az ember erejét felülhaladó erők, isteni erők szükségesek. Csak ha az egész életet Istenre irányítjuk és vonatkoztatjuk, nyernek a nevelés által követelt kötelességek, követelmények és fáradalmak benső értéket. Az Isten iránti szeretet lelkesít, de Isten szeretete, kegyelme segít, sőt a nagyobb felét végzi, mert „nem aki vet és ápol, hanem aki a növekvést adja" a fő. Tény, hogy a vallástól áthatott élet egészen más tartalommal bír. S a vallásos öntudat nemcsak alapja a megelégedésnek s minden boldogulásnak, hanem az ember tevékenységét belső tűzzel eleveníti, amely elegendő erőt kölcsönöz a nehézségek és akadályok leküzdésére. A nem a szeretet törvényére épített élet csak tisztességtelen verseny, mely csak a saját előnyét tartja szem előtt és csak gyűlöletet, elégedetlenséget és igazságtalanságot szül. Az emberi társadalom, különösen a mai komplikált alakulásaiban, az isteni kegyelem tudata és a vallás jótékony behatása nélkül nem boldogulhat és az tény, hogy csak az iskola plántálhatja ez a tudatot és szükségletet a fiatal emberi lélekbe. Az embernek élnie kell, de nem elég csak megfelelő táplálékról gondoskodni, hogy testi életét fenntarthassa, de megelégedettnek is kell lennie, hogy ne lankadjon, hanem mindvégig kitartson, s a célt elérje, s a lelke ezen harmóniáját csak is az Isten tudata adhatja meg. Tisztán csak földi érdekek közössége nem tarthatja össze az emberi társadalmat. Államok, népek csak ügy lehetnek egygyé, ha magasabb lény, Isten áll fölöttük, mint családatya. Egyes emberek és kisebb társaságok látszólag talán nélkülözhetik az Istent, de az államilag egyesitett nagy társadalom okvetlenül összeomlik, ha az Istennel való eleven érintkezés fonalát megszakitja, mert elveszti a közművelődés haladásával növekvő érzéki ösztönök ellensúlyozására szükséges nehezéket. Pusztító áramlat megy a világon keresztül, mely meg akarja fosztani Krisztust a világuralomtól, s a modern ember azt gondolja, hogy eleget tud, nem szorul másra, maga intézi el saját ügyeit, s igy szolgálatot tesz az emberiségnek, ha magát mások befolyásától kikapcsolja. Ezen áramlat az iskolát is kikezdte, s ha elharapódzik, vészthozóvá válik. Az iskolának szüksége van Krisztusra, ki a legfőbb tanitó és nevelő, ki az emberiség szivét, lelkét hódította meg, alakította át, emelte magához, élteti és a legszentebb ideálokhoz vezeti. Az egyház célja és rendeltetése, hogy az embert az Isten terve és akarata szerint nevelje s magasztos, természetfölötti céljának elérésére alkalmassá tegye és bevonja a nagy isteni családba, ahol egyedül lehet boldog, mint a gyermek saját szűkebb családjában. Azért az egyház minden intézménye Isten szeretetének elnyerésére irányul, s mindenekfölött a belső emberrel foglalkozik, ami az igazi műveltségnek alapja. A vallásnak a modern kultúrából s különösen a nevelésből való kikapcsolása csak külsőségekre, mechanizmusra vezetne, melyekkel nem lehet társadalmat fenntartani. A vallásos nevelés becsének és fontosságának megítéléséhez a benső élet tapasztalata szükséges, s magától értetődik, hogy aki a lelki életet nem tapasztalta, nem is mondhat róla ítéletet. A történet nem fog törődni azoknak levegőt csapkodó beszédeivel, akik a keresztény nevelés teljes győzelmét megakadályozni szeretnék, hanem megdönthetetlen következetességgel igazat fog adni azon nagy faktoroknak, melyek az ember lelkét művelik. Tisztelt közgyűlés! Mi meg vagyunk győződve a keresztény nevelés és vallásoktatás fontosságáról, s azért lelkünk felháborodásával visszautasítjuk a vallásoktatás ellen intézett támadást, s minden erőnket felhasználjuk, hogy a vallásos oktatást biztosítsuk és hatványozzuk. „A gyermek oly érték,* melyért áldozatot kell hogy hozzon nemcsak a szülő, hanem a nemzet, mert aki gyermeket nevel és ment meg, a társadalmat védi, neveli és nemesiti. Mi a gyermek lelkében végtelen értéket, örök, halhatatlan életet, egyéniségében és vérében faj életet látunk, lelkében látunk menyországot s vérében Magyarországot és a gyermekeket is ugy akarjuk szeretni, mint a menyországot és Magyarországot! Dr. Bundala János. A vallás. Megdöbbenve értesülünk, hogy egyes városokban akcióba léptek a vallás üldöztetésének érdekében s az iskolai tantárgyak sorából törülni igyekeznek a hittan lélekemelő s erkölcsnemesitő tudományát. A haladás, a modern kultúra szellemében törekszenek ez eszmét terjeszteni, mely a laza erkölcsök rohamos sülyedéséhez a legbiztosabb eszközül szolgálhat. A tanórák között a vallás oktatása a legeszményibb, a legmagasztosabb cél, a gyermekek ártatlan szivét áhítattal lengi át, fogékonnyá teszi a nemesre, megismerteti a bűn és • gonoszságok következményeivel, hogy az igazság útjára terelve őket a glóriás cél felé vezesse. Eme felemelő, ideális érzések gyökerébe tör most egy botor, meggondolatlan törekvés — a gyermekek szivéből kitépni óhajtja a hit szeretetét, hogy az élet forgatagában vigasz s remény nélkül sodorja a legveszélyesebb örvényekbe. Az igazság és emberszeretet legeklatánsabb példáit tartják elénk a vallás tanai s mint legmagasztosabb tudomány ragadja meg lelkünket, hogy mystikus mélységeivel önharmóniánkat egyengesse s gonosz, nemtelen indulatokat legyőzve, bensőnket csiszolja. A különböző vallások lényegükben mind egyenlők, mert Isten létezését és szeretetét hirdetik, az emberiség lelkét formálják az örök cél felé. Mint felesleges, divatját multa tant akarják megsemmisíteni az Istenség törhetetlen kapcsait meglazítani, hogy remény nélkül, csüggedten vánszorogjank a pusztulásba s a kárhozatos törekvések ünnepeljék emberi diadalaikat. E törekvéseket, melyek az emberiség végbukását készítik elő, lehetetlennek tartjuk, vallási érzületünkben felháborodva tiltakozunk minden oly támadással szemben, mely lelkünknek békéjére törve, hitünktől akarna megfosztani, álbölcselet és silány okoskodással konkurrálni a kereszt kétezredéves diadalával, Isten fogalmát, szeretetében hatalmassá emelkedett hitünknek bástyáit nem rongálhatják meg hitvány fegyverek, szentirásunk örökbecsű lapjait nem semmisítheti meg emberi gög s a biblia ideális meséivel mindenkor lebilincselhetjük gyermekeinknek ártatlan, jóra fogékony lelkét. Csak erkölcsi bukásokra ösztönző brutalitás igyekszik lelkünknek egyetlen kincsétől megfosztani s bélyegezzék egykor bár szégyennel az összekulcsolt kezek áhítattól szárnyaló imáit, mi büszkén, hitünkben szilárdan hódolunk a legfenségesebb hatalomnak, mely vég nélkül ragyogtatja megdönthetetlen akaratát. Az üldözött, a tudomány nevében megtagadott hit eszméje, a vallás pótolhatatlan vigasza elnémithatatlanul feltámad az ajkakon, midőn gyötrelmek és kinok között e sóhajjal pillantunk az égre: „Istenem!" Ez Isten őrzi sziklára alapított hitünknek bástyáit — a támadók forradalmában legyőzhetetlen vezérként növeli szeretetében edzett seregét. Gladiolus. HÍREK. Tarkaság. A vári ok on. (Két sötét alak társalog ékes latin nyelven. Két lenge szakállú, bozontos hajú, próféta külsejű férfi. Az egyik Bakócz Tamás, a másik Pázmány Péter.) Bakócz. Nézze! Nézze barátom, Kolléga ur! Nézze ott fenn a szomszédos hegytetőn azt a tüzcsikot. Pázmány. Már magam is sok ideje szemlélem. Bakócz (megrázkódik). Brrr! Pázmány. Mitől ez ijedés? Bakócz. Valami botorság jutott eszembe. Hátha a romboló török és tatárhordák jeltüze az. * Prohászka püspök szavai. Pázmány. Téved amice. Bakócz. Tán mégse. Nem hinném. Hallotta az imént ágyulövéseket. Pázmány. Igenis. Bakócz. Nos ? Nem sejti ön kedves barátom uram ezen szokatlan éjjeli ágyudörgések inditó okát ? Pázmány. 0 igen. Sőt! Bakócz. Söt? Talán megmagyarázhatná. Pázmány. Szivesen. Bakócz. (Felkiált vészesen): Ah! Oda nézzen. Látja azt a távoli lávafolyamot ? Pázmány. Gyönyörűség nézni. Bakócz. Mit mond ? Gyönyörűség ? Borzalom ! Mint nő, mint terjeszkedik! Most nézze! Megindul! Irgalmas Isten! Nézze! Most megindul az égő mindenség ... Erre felé tart. Nézze azt a sziporkázó, gőzölgő tengert. Vérvörös, zöld, fehér, szivárvány csikocskákkal... Pázmány. Bemek . . . Bakócz. (Nem hallgat már Pázmány szavaira. Önmagának beszél.) Hallja? Hallja? Hogy zug, hogy rikoltozik, mint egy démon. Borzalmak ura! És ez a lávatömeg erre felé tart. Fussunk amice, a mig nem késö. Pázmány. Csak maradjunk! Bakócz. Nem! Nem ! Ni, most már az égő zsarátnok erdő is kivehető. Hogy cikkáznak, hogy fellobbannak azok a lángnyelvek. Hallja már a morajt is. Bizonyára halálorditás. Hideg verejték gyöngyözik homlokomon. Pázmány. Engem pedig a belső melegség hevit, a sziv, a boldogság melege. Bakócz. Mit mond amice? Pázmány. Hogy repeső boldogságot érzek lelkemben. Bakócz. Hogyan? Ennyi gyötrelem láttára? Az égő lávatömeg ... a morajló halálorditás . .. Pázmány. Igen. Mindaz. Csakhogy egy kissé téved kedves barátom uram. Bakócz. Tévedek? Pázmány. Igen. Aminthogy az előbb hallott ágyúdörgés csak taracklövés volt. A távoli hegyhalmon nem előőrsi tűz, hanem örömtűz ég. Bakócz. Hogyan? Pázmány. Csak sorjába ! A folyton közeledő lávatömeg nem irtóztató. Sőt! fáklyásmenet az, kedves amice! Bakócz. Fáklyásmenet? Pázmány. De az ám. Az a morajló halálorditás pedig lelkes éljenzés. Örömmámor kitörése. Hallja ? Bakócz (hallgatózik). Mintha ismerősek lennének a hullámzó dallamok. Pázmány. Nos ? Nem ismeri még meg ? „Tartsd meg Isten szent atyánkat." Bakócz. Ah! Hisz ez a pápai himnusz. Milyen kellemetes akkordok ! Csupa édes, lelket megittasitó ütemek. Pázmány. Ugy-e ! Bakócz. És miért mindez? Pázmány. Nem tudja amice? Bakócz. Nem hallék semmit. Pázmány. János érsek hódolatteljes ünnepeltetése a város részéről biborossága alkalmával. Bakócz. Vagy ugy ! Egész elfelejtettem. Pázmány. Jó magam is. Csak Esztergom város polgársága nem. Mondhatom, gyönyörűséges ünnepeltetés. Bakócz. No de megérdemli ezt János érsek. Pázmány. Szó sincs róla. Ha valaki megérdemli ezt, ugy János érsek bizonyára megérdemli. Bizony mondom, örülhetünk és vigadhatunk, hogy ilyen nagy férfiút választott ki az Ur a mi utódainkul. Bakócz. Méltó utódainkul. Pázmány. Jól mondja amice. Bakócz. János érsek a mi igazi büszkeségünk. És ő benne sose csalódunk. Pázmány. Magam is azt hiszem. Most pedig távozzunk e helyről. Térjünk vissza az örökkévalóság fényes országába. Bakócz. És örvendező lélekkel mondjuk el mindenkinek a feledhetetlen szép látomást. Pázmány. Gyerünk. (El.) Fidibusz. Krónika. Lapunk is írt bőven róla, Hogy mult héten Esztergomba' Mozgalmas nagy napok voltak Fáklyafénynél szónokoltak, Ablakokban gyertyák égtek. Máglyafüst is szállt az égnek, Aztán fényes urak jöttek, Jártak-keltek tündöklöttek,