ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-26 / 17. szám

Szegény Petőfi Sándorok és Arany Jánosok! Mennyit kellett tinektek nélkülöznötök, amig a hírnév megnövelte szárnyatokat! A költői szerénység betakarta „damaszkusi pennátokat". Pedig ha Kabos Ede a kisdedek mellabroszocskáira „a mama kedvence" helyett ráírta volna legjobb verseiteket, mennyivel előbbre volnátok! Az Érdekes Újság Dekameronja előttem fekszik. Figyelmesen átolvastam az utolsó betűig, hogy olvasó társaimnak áldozatul hozzam magamat és megkíméljem őket a fölösleges fáradtságtól. A könyv 12 elbeszélést tartalmaz 12 írótól 12 önéletrajzzal és 12 fényképpel. Ez a megjelent I. kötet tartalma. Sietek megjelölni azt, hogy Ízléstelen dolog, ha az iró önmagáról ilyformában ír önéletrajzot. Az irók életrajzát a szerzett adatok alapján eddig mások szokták rendszerint megírni. Ami természetes is. Mert nehéz magunkról úgy irni, hogy magunkat se ne kisebbítsük, se ne nagyítsuk, Egyik részről a szerénység, a másik részről a dicsekvés fenyeget. Ezek a dekameronisták egy-két kivétellel mind az utóbbi végletbe estek. Az olvasó maga belepirul, hogy micsoda öndicséretet eresztett meg magáról a „100 magyar iró" 12 előőrse. Az ember fejéhez kap, hogy nem ül-e rajta valamelyik magyar titán, az utcán pedig ösztönszerűen keresi, hogy mikor jön vele szemben Ady Endre, vagy Biró Lajos, mellükön irói múltjuk reklám-táblájával és a táblán pontos megjelölésével annak, hogy hány verssort, vagy novellabetűt követtek el egész életükben. Ez illőbb volna, mert az utcán a piaci hangot már régen megszoktuk, de az irodalomban még csak most kezd minket a Dekameron hozzászoktatni. Szegény Boccaccio, ha ezt tudná, sohase irt volna a taliánoknak Dekameront! Csak most látom, hogy soha se lesz belőlem semmi, mert szerénynek és becsületesnek teremtett az Isten és kinyomtatott és ki nem nyomtatott keserveimnek nem tudok reklám-táblát szerezni! Vagy minő kedvesen ír magáról Ady Endre: „9 év óta minden évben írok egy kötet verset." Biró Lajos még szerényebb, imigyen szólván: „írtam pár ezer cikket, pár száz novellát, egy tucat regényt és színdarabot." Szomory Dezső meg abban kéjeleg, hogy amikor megszületett Liszt Ferenc azt a megjegyzést tette rá, hogy: „ejnye be jó szaga van!" S úgy látszik, ez az orrfacsaritó „jószág" minden írásába beleivódott. Szini Gyula már staniolba göngyöli öndicséreteit, mikor apró hirdetés formájában adja be megjelent és meg nem orvosa részére, melyet, amint kész sonka lesz belőle, minden bizonnyal elvisz neki. A hízó lábak pár hét alatt sonkákká értek, de hát igen hideg idők jártak, e miatt Gergő késett a sonka elszállításával. Azonközben aztán egy kis tévedés történt a háznál: hogy és mint nem, az orvosnak szánt hátsóláb sonka elcserélődött a még meglevő kisebb elsőláb sonkával. Ezért aztán az asszony alaposan korholta Gergőt. — No csak ne öldöss asszony a nyelveddel, hisz ez a sonka sem kutya, ezt is megköszönheti az az éhenkórász orvos! — védekezett Gergő. Azonban kitavaszodott az idő s az asszony egyre noszolta emberét, hogy már ne halogassa továbbra a dolgot: vigye el az orvosnak az ajándékot! — Hagyj békét, asszony, hisz tudod, hogy fáj a lábam: nem tudok olyan hosszú utat megtenni ! — mentegetőzött Gergő s igy addig-addig halasztódott a dolog, hogy a korai nyári melegtől nem valami kellemes szagot árasztott már magából a sonka. S ekkor az asszony addig ösztökélte emberét, mig végre tarisznyába került a sonka s Gergő beállított vele az orvoshoz. — No, tekintetes úr, meggyüttem! Csiza Gergő nem olyan ember, aki megfeledkezik a jóltevöjéről! — mondta Gergő mosolyogva, miközben húzta, vonszolta kifelé tarisznyájából a bennszorult sonkát. — Hej, öreg barátom, sonkával birkózik? Sohse veszekedjék vele, hanem adja el valahol, ha nem szereti. Jó pénzen megveszik az ilyesmit. Lám én is husz koronát fizettem egyért tegnap jelent könyveinek jegyzékét, előrebocsátván, hogy ő „tehetségesnek mondott iró" gyanánt szerepel a Kárpátoktól az Adriáig. Ennyit az önéletrajzokról! Az elbeszélések tartalmáról elég annyit megjegyezni, hogy kettő-három (Krúdy, Móricz Zs, Szini Gy.) tisztességesebb, de a többi annál perverzebb. Igaza van a Dekameron szerkesztőjének, Kabos Edének, hogy „100 magyar iró szárnyas neve" viszi a Dekameront, — de nem az Olympusfa, hanem az erkölcsi kloakába. Már az is tolakodó szerénytelenség, hogy majdnem mindnél az elbeszélés főszereplője maga az iró. Ezt a tolakodást nem tompítja le az sem, hogy írójuk túlságos őszinteséggel siet dicsekedni erkölcsi botlásairól. A pénzért vett csókokkal valósággal vitézkednek. Itt nem naturalizmus, hanem a naturalizmus alatt levő pocsolyás világ szerepel. Valóságos irodalmi sintérkedéssel gyűjtik a katángot és a szemetet. A nő elcsábítja a férfit, a férfi a nőt és egymást egyszerre — ez a témájuk. A szereplők vesznek és adnak, lopnak és alkusznak a körülmények szerint ruhát, balti flottát, vagy erényt. Szerepel itt kokett és kokott, „finom" zsidó dzsentri, félszeg katholikus áldozár és „művelt zsidó pap". És ezek elé a novellák elé oda meri Kabos úr irni az ajánlásban, hogy „itthon becses lesz, mert a mi irodalmunk, külföldön pedig értékes lesz, mert teljes képét adja a világba most bevonuló magyar irodalomnak." Szegény magyar irodalom és szegény külföld! Eddig ha volt még külföldön valami gyenge irodalmi becsületünk, a Dekameron végleg bepiszkolja. Ha a jámbor külföldi elolvassa ezeket a pöffeszkedő önéletrajzokat, azt mondja mennyi a kereskedő-segéd Magyarországon ! Ha az elbeszéléseken átesik, igy szól: „mily sok a magyar disznókereskedő!" S ha a fotográfiákat szemével végigsimogatja, megnyugvással sóhajt föl: a magyar mégis csak keleti faj! Nekem a „100 magyar iró" Dekameronjának I. kötetéről ez a végső megjegyzésem: az emberekben növeli a sexuális vért és az állatot. Aki négykézláb akar járni, csak az olvassa el! Dr. Porubszky Géza. Korlátlan és mérsékelt nőemancipáció. (TI) Bár az ó-korban is hallatszottak sporadikus hangok a nőnem természetes jogai érdekében (Plato, Cicero, Seneca), mindazonáltal ismert dolog, a piactéri nagy csemegekereskedésben, — figyelmeztette az orvos az atyafit. — Igazán ? ! — csodálkozott Gergő s azonnal visszaeresztette a sonkát a tarisznyába. — Köszönöm, orvos uram, a jó tanácsot. Tiz pengő nagy pénz! De jól esik nekem, ha csak nyolcat kapok is érte. Isten áldja meg tekintetes uramat! — köszöntött el Gergő és eliramodott a piactéri csemegekereskedésbe, ahol titkolódzva félre hivta a boltost a sarokba. — Nini, mim van! — tartotta vigyorogva a boltos orra alá a sonkáját. — Mit akar vele?! mordult rá bosszúsan a boltos. — Azt, hogy nyerjen rajta az úr. Oda adom nyolc pengőért, az úr pedig eladja tizért s nyer rajta két szép ezüst pengőt . . . Gergőt erre az a csúfság érte, hogy kitolták a boltból. Szörnyen zúgolódva baktatott az utcán: — No nézze meg az ember a hamis boltosát! Bizonyosan szerette volna, ha öt pengőre szabtam volna az árát, hogy ötöt nyerhetett volna rajta. Hirtelen eszébe jutott valami: — Azért sem viszem haza a sonkát! Visszamegyek vele az orvoshoz, hisz hálával tartozom neki, amiért meggyógyított. Ezzel ismét beállított barátságos, mosolygó arccal az orvoshoz.: — Tudja mit, tekintetes uram? Oda adom kigyelmednek a sonkát öt pengőért! Legalább nem kell a méregdrága boltban tiz pengőt érte adni, megmarad öt forintja . . . hogy de facto a nö helyzete a pogány ókorban (sőt jelenleg is a pogányoknál) rosszabb volt a rabszolgáénál. A nő helyzete a pogányságban — az egyik sötét extrém. A nőnek a férfival való egyenlő emberi méltóságát, tehát lényegi egyenjogúságát ugyan a természetjog is kifejthetné, de facto azonban csak a kereszténység hangoztatja először energikusan az összes természetjogokat, igy a nő méltóságát is, kiegészítve a pozitív revelatio tanaival az anya, a hitves és a szűz méltóságáról, minek következménye a nö első és igazi emancipációja volt. A keresztény nő helyzete magasztosabb nemcsak a pogány nő, hanem a modern feminista „emancipált" hölgy helyzeténél is. Józan értelemben vett részleges nőemancipáció már a középkorban is volt. A nőket nem zárták ki az ipari és kereskedelmi foglalkozásból. Voltak direkt nőcéhek is (kivált a textill-ipar terén) és kiválóbb tehetségű nők kitűntek a tudomány, sőt a politika terén is. A nőszerzetekben pedig a nőnemnek szinte beláthatatlan tere nyilt a közhasznú foglalkozás-ágakra. Nagyobb arányokat a nőmozgalomnak a gőzgép feltalálása s a gyáripar fellendülése adott. Könyebb gyári munkákra tömegesen kezdték alkalmazni az olcsóbb nőeröt s igy az önálló kereset révén a nőnem tekintélyes része (főleg városokban) de facto önálló (emancipált) lett. A korlátlan emancipáció, vagyis a nőnek minden állásra való egyforma képesítése, valamint a nő politikai egyenjogositása a francia forradalom eszméiből fakadt; már Rousseau-nál is található, de kifejezetten csak Saint-Simon (1830.) és Stuart Mill (1870.) gondolata. A XIX. század utolsó és a XX. század első tizedében merült fel s vált valóra úgyszólván egy csapásra az egész müveit világban a leányoknak a középiskolákra, sőt az egyetemekre való bocsáttatása s ennek révén á közhivatali és tudományos pályákra való beözönlése. Végül a szociáldemokrácia (Bebel: Die Frau u. der Socialismus 1881.) oltotta be a nőmozgalomba a család és vallásellenes tendenciákat egyenesen izgatva a monogamikus házasság, a családi élet, továbbá a vallásos nevelés ellen s hangoztatva a szabad szerelmet, az erotikus szabad „ Ausleben "-t, stb. A nőnek egyenjogúsága a férfival a természetjogban gyökeredzik, alapszik t. i. azon, hogy mindkettőnek egyformán halhatatlan lelke van, mely fejlődésképes tehetségekkel van felruházva s ezek érvényesülésre törnek. De ugyanaz a természetjog követeli, hogy a nő tehetsége természetének megfelelőleg érvényesüljön. A nőmozgalom tehát természetellenes mederbe tereltetik és célját téveszti, mihelyt a modern feminizmus kimondott alapelve után indul: „a nőből férfit kell alakítani". Az elnőtlenitett modern férfinő ép oly monstrum, mint a pogány pária-nő, a feminista értelemben vett korlátlan nőemancipáció másik ijesztő extrémuma a nőmozgalomnak. Mivel csak a keresztény vallás hangoztatja hamisítatlanul és ragaszkodik következetesen a természetjogokhoz, azért a nőmozgalom, bármily értékes elemeket is vesz fel a modern kultúrából, csakis a keresztény valláshoz simulva érhet el üdvös és maradandó eredményeket. Dacára annak, hogy a nehéz modern megélhetési viszonyok és a házasságkötések számának csökkenése miatt (városokban) égető szükségletté vált, ugy a szegény néposztály, mint a középosztály leányai számára az önálló existenciát biztosító keresetágak megnyitása: a nőmozgalom súlypontjának mégsem szabad a nő első és főhivatásáról (hitves és anya) elhelyeződnie. Sőt a megnyílt uj hivatáságakat is, mint a nö házi foglalatossága (természetes hivatása) kibővítésének kell tekinteni, melyet föltételesen és biztositékkép vállal, ha t. i. természetes hivatásától elesik. Habár a legtöbb „emancipált" s önálló keresetű nő szívesen felcseréli „szabadságát" a hymen „rabságával" s szívesen kerül főkötő alá, a nő természetesen nem tiltható el attól, hogy ideális szempontokból a tudomány müvelésére, vagy emberbaráti müveknek szentelje életét, de ehhez kiválóbb tehetség és amaz adomány kívántatik, melyről az Üdvözítő mondja: non omnes cupiunt, nisi quibus datur. Csak az érti, a ki felülről kapja. v

Mert a szabad erkölcstelenség céljából „emancipáció" után kiáltozó modern feministák ugyancsak nem tekinthetők a nőkérdés szerencsés megoldóinak. A korlátlan nőemancipáció, vagyis a családi élet megszüntetése, a nőnek minden pályán való egyenjogositása és a politikába való bevonása ellenkezik a nő természetével, az emberiség pusztulására vezetne s azért soha nem lesz realizálható.