ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-12-27 / 52. szám

Melléklet az ESZTERGOM karácsonyi számához. Akkor — Béke volt! Háborúk förgetege Tombol, zúg és ég ma felettünk: Hörgés, vad sikoly, tüz, könny Merre csak látunk, — Égnek a falvak, vérben az arcok, Sújtnak a kardok, Dörrennek az ágyúk, hull, hal az ember, Mintha Ítélet vészes Napja közelegne, Mintha a milliárd ember Lelke egyszerre kiveszett volna És ront egy a másra Lélektelen, vad, vérivó, bősz ösztönökkel . . . S mintha az ég is Segítene rontani, dúlni : Elveszi éltető napmelegét És küld le sikoltó, süvöltő Orkánokat erre a földre, Hol a Bűn ma legyűrte a Jót, Hol a szívek kidobták A Szeretet édes, felmelegítő Mécsét s összetörött az . . . És most a Sötétség vak üressége Tölti meg a keblet S rajtunk felülkerekedék ma a világon Az ösztönös állat! Akkor — Béke volt . . . Elcsendesült a föld. Az emberek Nyugodtan tértek kisded lakhelyükben Barátságos, meleg falak közé. Az égen égtek szikra-csillagok És nyájasan tündöklött fenn a hold . .. Ezernyi angyal daloló imája Között lépett a mosolygó világra Jézus, a szeretet szent Istene! Hol ma a Béke ? Merre lebegteti aranyos szárnyát? Mikor tesz fejünk alá Aggodalomtól ment álmainkhoz Hófehér párnát? Meggyul-e ismét a Szeretet mécse? Eltűnik-e végre a bús, vak Sötétség? Eltűnik-e a fájdalom, a kétség? Lesz-e még ez ének az ajkakon egyszer: „Isten, dicsőség Néked a mennyben, Mert im, e földön békén az ember! . . ."? H. I. A béke fejedelmének világharca. A most duló világháború jellegzetes tünete s egyben fenséges symboluma annak a világharcnak, melyet közel kétezer év óta az igazság vív a gazság szellemével. És nekem ugy tetszik, hogy része is neki. Mert soha háború annyira igazságos nem volt, mint most a mienk és soha gazság annyira mosdatlan képpel nem kérkedett, mint ma teszi. Teszi pedig azt négyszáz kilométeres frontokon. Tenné nagyobb fronton is, a gazság meg volna hozzá, de sajnos, emberanyag s puskafojtás nincs elegendő hozzá. Igazán örök kár. Mégis a kibérelt lelkiismeretek e mai fertője, ez a valósággal szűrt gonoszság, ezek a vérrel verejtékező négyszáz kilométerek micsodák ahhoz a másik óriási küzdelemhez képest, hol az igazságot a ma született Krisztus s az ellenfelet a mindenkori bűn képviseli? Az erkölcsi eltévelyedésnek a betlehemi Gyermekkel vivott tizenkilenc évszázados küzdelme nem pár homokos mezőre, mocsaras erdőre szorítkozik csupán, hanem behálózza és rengeti folyton a földgömb minden pontját. A világ sarkai csikorognak belé. E rettenetes harcnál a küzdelem méretei a mérkőzések nagyságáról alkotott fogalmaink keretébe bele sem olvaszthatok. Itt nem pár hónapról s pár ezer méterről van szó. Hanem szó van az idő és tér teljes lefoglalásáról. A békeség fejedelmének harca nemcsak ma folyik, hanem zajlik az mindig és mindenütt, mig a világ világ lesz. Ennél a harcnál a front a földteke összes szélességi és hoszszusági köreire nehezedik. A titkos lövőárkokat maga az eleven sátán ássa-vájja tüzes karmaival és a lövőárkoknak se végük se hosszuk. Az egész földi élet alá van aknázva. Ezek a csatornák néhol tele vannak esett erkölcsi hullákkal és a bűz ezeken a helyeken undorító. Mert amit mi az oroszokról hallunk, hogy saját katonáikat kancsukázzák és géppuskázzák agyon, az egy cseppet sem újdonság. Az eredetiséget az oroszoktól jó néhány ezer évekkel ezelőtt már elvitatta a pokol fejedelme: ő mindig az igazság ellen küzd, de aki melléje áll s neki segit, azt ő maga veszíti el. Ez az ő öröme. Áldozatait maga alá teperi és rut teste ugy gyűrűzi körül a földet, mint veszett kígyó, mely dühében, ha nincs kit elnyelnie, a saját farkát rágja. A sötétség e fejedelmével s fekete táborával vette fel a harcot a mi Urunk Jézus Krisztus. És ez a Krisztusi világharc az igazi harc. Ennek a rémületes birokrakelésnek a terepe, társadalmi és kulturális súlya ugy aránylik a mai — különben páratlan arányú — világháborúhoz, mint ezer az egyhez. Ehez képest Európának ez a mai ínséges küzködése csak áldatlan pörsenés az emberi nem beteg testén. Csak valami jelentéktelen és múlékony. Valami semmiség. De egyben valami roppant veszedelmes, mert elhanyagolása mérgezési tünetekkel jár. Aminthogy puszta megjelenése is az emberiség organizmusának belső rothadását, vérének fertelmét jelzi. Ezért gyógyítása is nem a sebészethez, hanem a belgyógyászathoz tartozik. Ez a belső baj, a gonoszság, az ősi gőg és önzés, a mindenkori bün gálád ereje az az ellenség, melynek a béke fejedelme már születésében a szemébe nézett. Azzal a világokat lebíró szándékkal tette pedig ezt, hogy az alattomos ellenséggel szemben a fegyvert a világ vége előtt le nem teszi. Mert ha valahol, itt a baj gyökerére kell tenni a fejszét s nem a rákos kiütést faragcsálni csupán. Mit is érne az, ha a rossz vér elhalasztaná a kart, a lábat s csak e tagokat vágnák le ? A bajt ezzel nem sterilizálták s a bélpeklos tünetek továbbra is csak fekéllyel borítanák be a szervezetet. Jézus Krisztus azonban a beteg emberiség nagy operatőrje. És részéről nagy tapasztalati taktikára vall, hogy finom műszerek helyett a bajra nem egyszer sújtó karddal vagdal; mert a penészgomba is, amely ellen küzd, nem finom és láthatatlan mikroorganizmus, hanem maga az őskígyó s mind ő szapora szülöttei, a bűnök millió férge. Mégis. Mintha a béke a harccal ellentétben állna. S a felületes értelem bizonyára meg is akad annál a szokatlan gondolatnál, hogy a betlehemi Kisded, ki Izaiás szerint „a béke fejedelme" lesz s nem a harcé, mégis még holta után is mind a mai napig szüntelen háborút visel. Hiszen ez nyilvánvaló ellenmondás ? Boszantóan érdekes ez a logikai megakadás főkép akkor, ha meggondoljuk, hogy maga Jézus később azt mondja magáról: „Ne véljétek, hogy békét jöttem hozni a földre! nem jöttem békét hozni, hanem fegyvert! Mert elválasztani jöttem az embert atyjától, a leányzót anyjától és a menyet napától." Pedig korán sem ellentmondás, hanem maga a legszigorúbb következetesség törvénye diktálta Jézusnak, a béke fejedelmének, a világharc e szózatát. Ugyanaz a rendszeresség, mely a régi római lengionárius ajkán igy hangzott: Si vis pacem, para bellum. Mert a harc s a béke ép olyan viszonylagos fogalmak, mint amilyen a setétség és a fény, a hideg s a meleg, a rossz s a jó. Ha nincs egyik, nincs másik sem. Sőt tovább kell mennünk s azt kell mondanunk, hogy más relativ fogalmakkal szemben a harc s a béke egymással a legszorosabb oksági összefüggésben is áll, annyira, hogy az egyik nemcsak föltételezi, de egyben szüli is a másikat. Szomorú dolog ez nagyon és szent karácsony örvendező estelén nem is gondolkodnék róla, ha nem félnék attól, hogy az újságok hasábszámra ontják majd a béke dicséretét, anélkül, hogy temérdek vásári elme annak legelemibb alapföltételeit csak sejdítené is. Csupán a szép rózsákat látják majd a forró emberiség kipirult arculatján s csak ezekben a béke szép rózsáiban gyönyörködnek majd, de távolról sem jut az eszükbe, hogy ezek a szép rózsák egy nemes harc után beállott belső láznak kísérő virágai csak. Mert a béke nem holt disz és papirvirág, hanem valóságos élővirág, melynek gyökérzete vértől ázott talajban különösen jól érzi magát. Mi a béke nagy ünnepén, szép karácsony boldog éjfelén nem az élettől elvonatkozott, á levegőben lógó békéért, vagyis a semmiért fogunk siránkozni, hanem azt a győzedelmes harcot fogjuk énekelni, mely a béke történelmi melegágya, annak a dicső küzdelemnek szent napját üljük meg, mit megindított a jászolban fekvő szelid Gyermek, kinek dicsértessék az ö szent neve. Mert kell, hogy a pokolnak is üssön egyszer a végórája, mely órára mutatókul a Gondviselés véres kardot és végzetes szuronyt helyezett. Igy válik majd érthetővé, hogy ugyanaz az éjfél, mely a béke fejedelmének születési perce, egyben a béke elleneinek utolsó órája. És ez a mi halálos vágyunk, a vértanuk nemzedékéé. Bizonyos, hogy a béke galambja nem sülve repül a szánkba. Úristen ő szent fölsége, ki ma este leküldi kedves angyalait, a békét nem olcsó szerrel adja s nem fűnek-fának kinálja. Már a legelső karácsonyesti énekben is egy gyanús jelző szerepel: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek." Akiben hiányzik ez a kikötött jóakarat, az ne is álmodozzék a békéről. Még karácsonyeste sem. Mert a jóakarat nagy dolog, édes véreim, a tökéletes élet alapja. És ezért a gyermekek ünnepe a karácsony, ezért ringanak a béke ölén, azért állította Jézus is a tökéletességre törekvő élet példaképeiül őket, mert fehér lelkük színültig tele van a jóakarat szentségével. És mi többiek? Halljátok csak a békeség fejedelmének napiparancsát, mellyel apostolait az életküzdelembe küldi: Amely városba vagy faluba bementek, kérdezzétek meg, ki a méltó abban és maradjatok ott, mig tovább nem mentek. Bemenvén pedig a házba, köszönjetek be, mondván: „Békeség e háznak. És ha méltó leszen az a ház, rája száll a ti békeségtek. Ha pedig nem méltó, a ti békeségtek visszatér hozzátok. S ha valaki nem fogad be, beszédeiteket sem hallgatja, kimenvén azon házból vagy városból, verjétek le a port is lábaitokról. Bizony mondom nektek, tűrhetőbb sorsa lesz Sodorna és Gomorra földének az ítélet napján, mint annak a városnak." Már most hogyan áhithatja a békét ez a mai világ, ha nem akarja vállalni a harcot a béke rablója, a bün, a gazság ellen, ha nem akarja befogadni Jézust, ki nekünk ma született? „Az istenteleneknek nincs békeségük, mondja az Ur." Jézus volt az egyedüli fejedelem, aki e nyilt kérdést dobhatta a farizeusok elé: „Ki fed meg engem közületek a bűnről?" De ha igy áll a dolog, akkor kell, hogy életében örök békét élvezett is légyen, sőt hogy ő maga lett légyen az örök béke forrása, mert hiszen ő maga a testet vett szentség volt! Aki tehát békét akar, annak akarnia kell Jézust is. Aminthogy ö maga is utalt e mélységekre: „Szólottam nektek, hogy énbennem békeségtek legyen. E világon szorongatástok leszen, de bízzatok, én meggyőztem a világot." Ime, a belső béke s a külső harc testvérisége. Mert a béke ép ugy valami benső dolog, mint ahogy annak ellensége, a bűn is az. Ha a béke csak külső cicoma volna, hogyan volna érthető az, hogy Jézus, a békeség fejedelme, bár világbéke közepette született meg, mindjárt pár napos korában menekülni kénytelen Heródes erőszaka elől? És nyilvános szereplésekor is hányszor kellett futnia a farizeusok dühe elől ? És halála is nem az ellentmondó erőszak műve volt-e ? S a bitófán kivégzett Jézus még annak fejedelme lett volna ? Igenis, a békeség fejedelme ö, az igazi békéé, a bensőé, innen van az, hogy a béke ellenségével, a Heródesi önzéssel s a farizeusi önteltséggel mindig harcban állott! A külső béke a bensőnek csak árnyéka és vetülete. Atyámfiai hát ti is, ha békét akartok, számolnotok kell a harc esetlegességeivel is. S mert a békét ugy az egyes emberektől, mint egész nemzetektől a bűn rabolja el, mi sem természetesebb, mint hogy a bűn, az önzés, a gőg, a gonoszság ellen való harc nem akadályozója, hanem megteremtője ugy az egyes ember, mint az egész világ békéjének. A lelki harc a lélek békéjének, — s ide vág elsőbben Krisztus világharca is, — a fizikai harc pedig az anyagi jólét békéjének, s ez a mai világháborúban is az igazság oldalán küzdő seregek egyik főcélja.