ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914
1914-11-15 / 46. szám
szenzáció számba menő nyilatkozata szerint minálunk a kilátásba vett nemzeti kölcsön főforrása nem a felső tízezer, hanem csak a nép széles rétegei lehetnek. Ezért állapították meg a legkisebb tételt 50 K-ban. S mint egykor a templom arany, ezüst kelyheit és gyertyatartóit, ugy az ország főpásztora most az egyházi alapítványokat is felajánlja a haza oltárára, csakhogy a kölcsönjegyzés kivánt mennyiségét biztosítsa. Tegyen ki tehát a papság magáért, a magáéból és a reábízott pénzekből, de meg a népet is világosítsa fel, hogy nem Kossuth bankóról van szó, hanem hazafias és jól gyümölcsöző pénzbefektetésről egyszerre. Győzze le népünk hagyományos előítéleteit az állampapírok iránt, hogy a nemzeti kölcsön jegyzése a kivánt sikerrel járjon, persze közgazdasági jelentőségű pénzintézeteink összeegyeztetésével. A kölcsönre való jegyzés november hó 16—23-ika közt fog lebonyolittatni. Az összes állampénztárak és adóhivatalok, az összes postatakarékpénztárak, sőt hazai pénzintézetek is közvetítik a hadikölcsön jegyzését. Ismételjük: a győzelem biztosításához katonára és pénzre van szükség! Amely hadviselő fél előbb fogy ki az egyikből vagy másikból, az lesz a vesztes fél: amelyik kitart mindkettőben, azé a biztos győzelem! Akik pénzüket, vagyonukat féltik a jelen háború esélyeitől, azok leginkább siessenek a hadikölcsön tetemes összegű jegyzésével biztosítani győzelmünket! És mennél nagyobb veszedelem fenyegeti a hazát, annál nagyobb áldozatkészséggel kell jegyezni a hadikölcsönt. Censor. Az argonnes-i erdőben. — A tábori pap munkában. — Sűrű porfellegek gomolyognak az argonnes-i erdők alatt. A német gyalogság vonul fel ott. A reggeli párás levegő frissességet önt beléjük s a távoli hegyek mögül kibújó nap pirosra festi gyűrött arcukat. Misére mennek ők. Szó nincs az ajkukon, dal nem zúg végig a sötétbe zöldülő lombok között, a lelkek készülnek az imára, Istennel való társalgásra. Az erdő előtti téren szétfejlődnek s áhítatos csendbon térdelnek le egy kis igénytelen oltár köré, ahova az Ur, a seregek Ura leszállandó. A pap az oltárhoz lép s ministránsa egy százados. A sereg mögött meg felbúg a „Maehaszenvedés vár még rájuk főleg a hidegebb idők beálltával, akkor elkomorodott az öreg s mély szomorúsággal mondta: — ím sem tudom, hogy viselem ki az idei telet! Leszakadt a mult télen rólam teljesen a meleg ruha, a mi egyúttal éjjeli takarómul is szolgált. Megfagyok bizonyosan a fűtetlen kamarában, avagy valahol a szabadban! Bencze Józsefnek, a három nagy csatában részt vett hősnek, elszorult a szive a panasz hallatára. Majdan nagy lelki megindulással a harctéren dicsőséggel szerzett köpenyéért nyúlt s a koldusnak nyújtotta. — Tessék, Bindi bácsi, ez a muszka köpönyeg ! Kendnek adom. Jó meleg portéka, megvédi ez a hideg téltől . . . Az öreg koldus törődött, ráncos arcán boldog mosoly terült el s már a köpönyegért nyúlt reszkető kezével, mikor hirtelen eltűnt arcáról a mosoly s szomorúan, csalódással mondta. — Köszönöm, igen köszönöm, édes öcsém, jóságodat, de nem fogadhatom el ajándékodat: a muszkaköpönyeget, mert, ha azt viselném, muszka koldusnak csúfolnának a rossz emberek! Régmúlt idők. Ab incarnato Christo 1541., ab egressu Mahommetico 948. Az üdvösségnek 1541. esztendejét irták vala azon időben, midőn Magyarországon a német császár, konstantinápolyi szultán és az erdélyi fejedelem uralkodék. Minekutána a harcos törökök dicső Buda beusi Júdás" andalgó melódiája, édes megnyugvást varázsolva az imádkozó hősökre. Valóban megható — irja egy katona pap — mikor az ágyúk hangja mellett ezrek borulnak le az Ur lábai elé, irgalomért és bocsánatért esedezve. Ugy éreztem, hogy Isten közöttünk van, bár még nem volt Urfelmutatás, de mi máris az Ö ölében képzeltük magunkat, mint szerető karjaival magához szorít. A reggeli szellő végig lejtett rajtunk s éreztük, hogy forró homlokunkat az Ő hűvös keze simogatja s dobogó szivünket Ő csitítgatja. — „Mit féltek ti kicsinyhitűek." S mikor a mise véget ér, ezer és ezer ajakról elszáll a „Miatyánk ..." a hazáért, az otthonmaradottakért. Majd beszédet intézek hozzájuk. A tárgy megválasztása nem okoz nehézséget, hisz nem messze táborozunk a harcvonaltól s halljuk a halált hozó komor golyók megrázó koncertjét. Beszélek, hangom végighullámzik a tömeg fölött s bátorságot önt a bátortalanok szivébe. — Ne féljetek vitéz bajtársaim — mondom — a seregek Urának nevében megyünk s az otthon maradott gyermekeink áldó imádságaitól kisérve. Végén kitör az ének a keblekből, felharsognak a zenekar tüzes indulói s a seregek harcvonalba fejlődve megindulnak az erdőkön át a völgyek felé — a halált fogadni. S a ragyogó nap fényes sugarai csillogva törnek meg a kardok, bajnétok csiszolt lapjain. Nemsokára már hozzák is letört fenyőgallyakon az első sebesülteket, szép, derék legényeket tátongó sebekkel. Az egyiknek a karja hiányzik, a másiknak koponyája zúzódott szét. Sokan minden fájdalmukat felejteni látszanak kinzó szomjúságuk miatt, melyet a nagy vérveszteség okoz. „Wasser, Kameraden, Wasser" nj r ögi az egyik s amikor tarsolyomból erősítőt öntök a szájába, szótlanul lehajtja fejét a csomóba összehordott füvánkosra. Délután tovább lovagolunk, én és néhány tagból álló kiséretem. Az erdei küzdelemben elfáradt német harcosok egyik pihenő helyére, egészen közel a tűzvonalhoz. A tisztek mindenütt a legszívesebben fogadnak s elkalauzolnak a szükséges helyekre. Jól hallom, amint az ajkakon végigszalad a szó: „Itt a katholikus tábori lelkész." S tüstént százan is jelentkeznek gyónásra. Hosszú, egyenes sorban állnak fel. Gyóntatószékem egy farakásra helyezett nyereg. Lassan megy a munka, mert egyedül vagyok s gyónóim száma meg nagy. De estére mégis elkészülök, az utolsó egy vékony képű fiatal ember, ki udvariasságból vagy önmegtagadásból, de mindenkit maga előtt engedett. Három nappal később hasonló volt a helyzetem, csak hogy egy kissé izgatottabb. Nehezen mozgó, búgó ágyúk mögött ültem, melyeket tiz perces közökben sütöttek el, irtózatos pusztításokat végezve az ellenség soraiban. Fejünk fölött magavárát elfoglalták, nyomor és pusztulás volt az egész országban. És hangzott volt a szegény, romlásnak indult magyar hazának egyik határától a másik határiglan, hogy a mennybéli Urnák félelmetes, sújtó karja nehezedik a szegény magyarokra; s valamint gonosz Heródes ő uralkodásának idejében Sión várának oromján Rákhel siralma: úgy visszhangozának a panaszok és sok jajkiáltások a szegény országban: „Nincsen immár üdvösség, nincsen remény számunkra, mint elhagyva szegény szülőföldünket, messzi külföldre vándorolni." * Történt vala akkoron — Buda elestének esztendejében — hogy Buda dicső várából és az istentelen pogány ő hódítási birtokairól a fölmentő német sereg felé útnak indultak két bús magyarok, minekutána minden marhájuk és jószáguk a gonosz török ő hatalmába került volna. A két szomorú magyarok vérök szerint való testvérek voltak, kik közül az idősebbik, fiatal korában elraboltatva, Ottornániában a pogány seregbe besoroztatott. A nagy Úristennek ő kegyelmességéből azonban ismét megláthatta szabadságának hajnalát és viszontlátta szülőföldjét, de — testvéröccsét kivévén — mind övéi a sok török hadjáratoknak miatta elpusztultának. A volt janicsár ő fejét a szultáni fermán miatt i nem érezvén biztonságban, kényszerítve hagyta vala el Buda dicső várát azon nap estvéjén, midőn a pogány törökök Zilhidse havának tizedik napján Id i azha ünnepét ünnepelték. A ragyogó csillagok csillogóan ragyogtak az ég végtelen, sötét boltozatján. san egy francia repülőgép száll el s kattogó motorja magára vonva figyelmünket. Nemsokára feltűnik mellette a kék égen egy kis fehér felhögomoly, az első srapnell üdvözlet a mi részünkről. Majd jobbra-balra, mögötte és előtte folytatódnak, egész fehér koszorút alkotva köréje. A repülőgép úgylátszik az egyik pillanatban, mintha állna, majd kissé felemelkedik s két fekete pont nagy sietséggel hull felénk belőle, repülő bombák. Szét futunk, hál' Istennek senkit sem találtak. Erre a pilóták uj fegyvere jön használatba, a repülő nyíl, melynek egész áradata sziszeg közénk hegyével mélyen befúródva a földbe. Egy rövid kommandó hallaszikl ,,An die Karabiner!" Jó gyónóim sietve ugranak fel, fegyverhez nyúlnak s vállukhoz szorítva figyelnek. „Wisir 800!" Salvesalve hallatszik fel a dördülés után, de ismét hiába, a gép a kék levegőben sértetlenül suhan tovább. Nagyon magasan van, nem érhetik a golyók. Embereim erre újra helyet foglalnak a gyóntató szék körül s csendesen várják a sorsukat, mintha semmi sem történt volna. Végezetül megígérem nekik, hogy a következő napon misét mondok, örömüket csak a ragyogó szemükről tudom leolvasni. Ily előzmények után másnap korán reggel kikészítették hordozható oltáromat a gőzölgő erdőben, egy terebélyes tölgynek a védelme alá. Megelevenedik köröttem az erdő. Minden bokorból, minden zugból embereket látok előtámolyogni az imára szóló trombita hangjára. Fáradt, kevéssé pihent s a hideg éjtől dermedt embereket. De sietnek, csakhogy még egy szentmisét hallhassanak. Egy farakáson nyugszik az egyszerű oltár. S két katona szolgál, mint ministráns. Az ágyúdörgésben édesen csilingel fel a kis csöngetyű mennyei hangja, mikor az Isten leszáll. S a katonák görbült háttal, lehajtott fővel megint csak azért a jó hazáért és szomorú asszonyaikért imádkoznak. A csöngetyű ismét feldalol s hiv az Ur asztalához. Megmozdulnak az emberek, sorba kelnek fel s mennek az örök Isten fogadására s vele való egyesülésre. Ruhájuk sáros, véres, kezük kormos, szemük piros, minden szegényes, mint a bethlehemi kis istállóban. De azt gondolom, hogy mégis semmi sem lehet oly fölemelő, mint az ilyen generális áldozás ily vérrel áztatott földön, füstös, kormos levegőben, messze a hazától az argonnes-i erdőkben. A szentmise vége felé sietős léptekkel egy uj csapat jön az erdők mélyéből. „Ah — mondja a vezető tiszt — bevégződött már a szentmise? Istenem, de kár, pedig úgy siettünk! — S oly szomorú csalódás sirt le mindegyik arcáról. „Jó — mondtam én. — Önök se nélkülözzék annak kegyelmeit." És újra elmondtam a misét. Mily hálásak voltak s különösen mikor megáldoztattam őket. A gratiarum acciot együtt végeztük. Hisz' mindnyájunknak oly sok köszönni valónk volt. Egy fiatal tiszt, kinek tűzesőben sem dobbant Midőn a szomorú vándorok lassú ballagásukban kiértek volna a besötétedett országútra, íme: kiállott a zöld turbános müezzin magas mecset párkányára és messzehangzó hangján imázta ő imáját: Alláhu Akbár! Ashadu anná lá iláha ilI-Alláh ashadu anná Muhammedar, szall-alláhu alejhu ve szelleme, rasszululláh . . . A két bús magyarok csak folytatták szomorú útjokat és nemsokára odaérkeztek a szélesfolyású Dunához, melynek rezgő víztükörében tükröződtek a fénylő csillagok. Barik Allah! heija-alá-szaláh, heija alalfaláh ... És hallgatták a nagy, szőke viznek csobogását, mintha keservesen keserű sírással sírva siratná deli Árpád ő elfogyott népének pusztulását, ő megrabolt szabadságát.. . És amint lassan mendegélnek vala a két bús magyarok, még hallották a fehérkaftános müezzin el-elhaló ezánját: Elhamd-ullah, sszumm elhamd-ullah . . . Alláhu Akbár! . . . lá iláha illa 'lláhu . . . . . . illa 'lláhu ... A nagy csöndesség még csöndesebb lön, a fénylő csillagok még ragyogóbban fénylettek. Ebben a nagy csöndességben imhol a csobogó Duna hűvös vizének másik partjáról harangszó hangzik és a két bánatos magyarok leveszik fövegüket s szótalan egyhangúságukat megtörve ájtatosan rebegik:
