ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-09 / 10. szám

gyon izgatta volna, mert cseppet sem ugattak lelkesebben a mungók javára. Nem bírtam sokáig a kupac tetején. Egyrészt azért nem, mert a kilátásért való küzdelemben lábaink is élet-halálra tusakodtak az olvadozó földhányáson, s be kellett látnom, hogy helyzetem tarthatatlan, mert a patkós csizmának megvannak a maga előnyei, s a sevró cipőnek megvannak a maga hátrányai. De meg azután egyszerre a hátam mögött olyan éktelen orditásban tört ki valamelyik urambátyámnak a hazafiúi lelkesedés, hogy nem birta tovább a fülem a hangot, a nyakam meg a — nyálat. Azután láttam csak, hogy az a bizonyos fogatlan szavazópolgár került mögém. Ebéd. Minden alkotmányos lelkesedés és hazafiúi önzetlenség meg áldozatkészség dacára a gyomornak megvannak a választás napján az ő alkotmányos jogai. Joga van minden szavazó polgárnak legalább is egy adag marhapörkölthöz. Ez szent. Áz is bizonyos, hogy a kellő porció ital szintén kidukál, ha másért nem, hát azért okvetlenül, hogy ne lohadjon az alkotmányos hangulat. Rettenetes lett az állapot, amikor az ebédre szóló utalványokat kiosztották piros cédulák alakjában. Nekem elment az étvágyam, amikor azt a kimondhatatlan szinü és szagú keveréket megláttam. Kis tányérkán hozta mindenki a maga porcióját, már t. i. annyit, amennyit a nagy taszigálódásban ki nem lötyögetett. Az asztaloknál nem jutott helye mindenkinek, hát ki-ki ott szürcsölte, ott harapta az ő alkotmányos adagját, ahol a helyzet nehézségeivel leszámolva legcélszerűbbnek tartotta fölszürcsölni a léből azt, ami lének volt nevezhető, s megrágni azt, ami húsnak volt mondható. Egy fehérszűrös tót beletelepedett a folyosón egy vakablak fülkéjébe. Illendő módon elvégezte az evés előtti imáját, azután marokra fogta az egyik húsdarabot. Harapta, s a szeme is kidülledt, mikor a mócsingos hússal birkózott. Úgy nyúlt, mint a gummi. Az asztaloknál közös tálakból táplálkoztak. A korcsmárosnak pedig vagy nem volt elegendő evőeszköze, vagy — ami valószínűbb — nem volt elegendő alkotmányos bizalma. Annál több volt az alkotmányos jövedelme. 214. — Hogy állunk? Százan és százan tudakolták óránkint. Jó magam is ezt tudakoltam, s nem akadt ember, aki megmondta volna. Ernszt nem tudta, Huszár még nem hallotta, Bartos a vállát vonogatta, Szmrecsányi viccel elütötte. Az utolsó percig semmit sem tudtam. Csak hallgattam — mosolyogva — a kacsahireket, meg a burgerek kombinációit. De sejtettem, hogy baj van. Délután Szmrecsányi már nem viccelt, Szluha csak úgy falta a cigarettát és szótlanul, lehorgasztott fejjel sétált a bakák előtt. A népünk még mindig remélt. Szólt a banda, járták a táncot, s jókedvűen dalolták, — Tudom. Tudom én azt Mihály bácsi. Lassanként az asszony is előjön. Máskor csupa barátság, szívesség árad ezekből az emberekből, ma szűkszavúak és kedvetlenek. Egyébkor leültetik a tanítót s borral kínálják, ha pedig beesteledik, befogat a gazda s kocsin viteti haza vendégét, ma azonban mintha valami nagy szomorúság feküdné meg a házat, alig lehet bárkire is ráismerni. — Hogy nem röstelt a tanitó ur ebbe a melegbe ennyire égyünni — mondja az asszony, miközben kendőjével homlokát törülgeti. — Nem jöttem volna tudja, de amint az imént is mondtam a Mihály bácsinak, most dolgom ez nekem. Aztán hamar szeretném, hogy vége legyen, mert ősz van, beállhatnak a rossz idők, nem szeretnék olyankor összeírni. — Akkor alig is gyühetne ide a tanitó ur. A gyerökök is majd hogy szárig nem járnak olyankor a sárban. — Rossz helyön van tudja az iskola. Nekünk nagyon rossz helyön. — Hát a Teczát is beírja ? — Van már hat éves ! ? — Mán azt én mög nem mondom. Látja — a leánykára mutat — még nagyon gyönge a szegény. Nem ilyennek való tudja az a nagy gyalogjárás. Még két év múlva is ráérne az ilyen kis cseléd. — Attól függ tudja, mikor született. — Olyan punktumosan én azt mög nem mondón. — Vedd mán elő azt a könyvet! — Csumaveréskor. Perszehogy akkor. Nyóc éves lösz. hogy kötelet a kötelet a Tisza Pista nyakára! Közben kibontott zászlók alatt sorakoztak a kijáratnál a szavazásra indulók. Estefelé járt az idő. Odaát már csak gyéren szálingóztak a vörös tollasok, itt most következtek az erős községek. Ha igy tartott volna este kilencig, nem buktunk volna el 214 szavazattal. Gyerki. Egyről-másról. Naplótöredékek. Egy hangos „Adjon Isten"-nel köszöntöttem be a minap egyik falum bírájához. Az asztalfőn ült ő kegyelme s föl se ütötte fejét. — Bizonyára gordiusi csomóra akadt számadásában — vélekedtem. — Míg az egyik kezében a birói pennát szorongatta, addig a másikkal idegesen rendezgette okullárisát, aszerint, amint messzelátásra vagy nagyításra volt szüksége. Eme privilégiuma mellett, mint régi emlék tárgyat tartogathatja — anyai jussként a mestergerendán találta — mert a föld avagy más kemény tárgy vonzó ereje folytán némi hiányokat is viselt magán. — Mit művel bíró uram, hogy a belépő vendéget észre sem akarja venni ? ! . . . Mit no ?! ... A tegnapi napot jegyzem be a kalendáriumba. — Talán borja vagy más egyebe lett?! . . . Adta lelke, dehogy! Ezek a dolgok nem a lurdi naptárba valók, — az volt előtte. — Megkellett tehát tudnom azt, hogy naplójegyzetei a tárgy mineműségében a népszövetségi és a lurdi Szűz naptárával változtak. Míg amabba a porta körüli titkos és nyilvános események kerültek feljegyzésre, addig emebbe a bírósága alatt a faluban történtek. Ugy mellesleg említem csak a következőket, Désy bizonyítékai révén a Lukács panama csak nemrégiben jutott napvilágra, pedig a mi öregünk a választások alatt élt a gyanúval az ő sajátkezüleg irt naplójában. — Ezekről a napokról ugyanis az alábbiakat látta jónak illetve megörökitendőnek bejegyezni. — A fiskális nagyságos ur több pénzzel mint szép szóval látott el bennünket. Egyik napon beállítok a Sz i komámhoz, hogy néhány ropogós bankót neki is mutassak belőlük. — Ö huzakodott. — Fogadd koma bátran, hiszen a te pénzed meg az enyim is. Mer' hát az urak vagy lopják azt a sok pénzt vagy a jövő évi porcióba kerül. — Jó szimatod van koma — feleli — s azzal el is csúsztatta a lajblija zsebébe. — Hallják most már azokat a bejegyzéseket, amelyek a mi tárgyunkhoz kapcsolatul fognak szolgálni! — Teszem azt a január 25-ikéről a következők foglaltatnak. — Abelovszky Lőrinc az alvégről csütörtök reggelre két fájn súlyú hizót őt le. S miután an(Tavaszi munka. Mikor kiszedik a földben maradt kukoricaszárt.) — Hanem hát a hónapot is mondja Örzsi néni. Meg a napot. — Ajnye de sokat kéván a tanitó ur! — Nem a tanitó ur kívánja, hanem a törvény, — igazítja helyre Mihály gazda. — Hát iszen ha tudnánk, tudja. . . . — Hajja-e szülém ! Nem emléközik-e a napra? — Hát iszen mög mondtátok mán. Csumát vertünk az uraságnál. Mán hogy a napot is követitek az ilyen szögény embertü. — írja be mán a tanitó ur, hogy, Csumaveréskor. — Ez nem lehet Mihály bácsi. — Oszt mér nöm lehet . . . — Mert évszám kell tudja. — Évszám. Hát akkor irgya: No mikor is mán . . . Ezernyócszáz . . . — No mán neköm nehéz az efélét mögmondani. — Segits mán ! — Én is csak azt tom, amit kend mond. — Talán ezerkilencszáz ! ? . . . Várjon csak. Nyolc éves ugy-e ! ? — Nyócz lösz . . . — Hát akkor: ezerkilencszázegy — Ugye ! ? — Ezerkilenczázegy (irja) — Április . . . — No ládd-e ! Április ! — De azér' mégse kigyemed tanáta el. — No mondok: csumaveréskor. nak rendje-módja szerint megtartatván a hálaadás — (én is kivettem részemet Isten panasz' nevegye) — nyugodalomra tértek. Mikor már az álomból jót húztak, — felocsúdtak. Az asszonynak első dolga az volt persze, hogy a tegnapi háborúskodás után hadi szemlét tartson a portán. S uram fia! eszeveszetten fut be a házba s mintha maga nem tudná az urát kérdezi: „Hányat ötünk tegnap ! ?" . . . „Hát kettőt, hisz' tudhatod" — volt az egyszerű válasz. „Azé' kérdem uram mer' bizony a kamrában csak négy lábra tanátam." Amikor a kis Marka is kiszámította ujjain — úgy ahogy az iskolában tanulta, — hogyha egy disznónak négy lába van, akkor két disznónak nyolc lába van, — kétséget immár nem szenvedett az a tudat, — ha itt nincs, akkor másutt kell lennie. — Bizonyára azoknál az átkozott cigányoknál! — Nem kevésbé minket érdeklő az egy hónappal előbb keltezett bejegyzése. Uhnák János Pál egy cigány asszonyt leplezett le udvara kellő közepén, amint az a tyúkok megszeliditésén fáradozott. S miután végrehajtotta rajta a kártalanítási eljárást — (persze saját szakállára és itt hibázott a. . . .), azzal elbocsátotta. Mivel azonban a törvény, törvény, védi minden ember javát, s mivel a felső ruha oly szükséges még a cigányasszonyak is, hogy anélkül iníluenciába is eshetne, no és ne adj Isten a község nyakára meg is halhatna, a szerencsétlen Jancsi tizennyolc korona fázási kárpótlás dija mellett bocsánatkérésre is megítéltetett. Megoldatlan probléma. Míg a világ állni fog az embert mindig foglalkoztathatja egy neki egészen hálás probléma a kóbor cigányság ügye. Sokat írtak már a cigányokról majdnem minden nemzet eme tipikus alakjairól. Beállították őket a képzelet szőtte mesékbe, szerepeltették őket a szépirodalom tárgykörében s vidám élcekben. Ha tudnák még büszkék is lennének reá. — De jó lesz róluk az egyszerű próza keretében is valamit hallani ! — Ha van ország, amely ilyen tipusú alakokkal mondhatja magát megáldottnak úgy Magyarország is azok közé sorozhatja magát. Civilizálódnak, mint mindenütt, úgy nálunk is. Iskolákat építünk az ész kiművelésére, tanfolyamokat hirdetünk ipar s kereskedelmi, meg gazdasági szakmák elsajátítására. Népoperák díszlenek a nép ízlésének s műveltségének finomítására. Gondoskodás történik betegeinkről. Meg van a mód úgy lelki mint testi életünk kifejlesztésére. Mindezek a kultúra jegyében megszületett humánus intézkedések a haladás világító fáklyáiként tündökölnek. Gondoskodik az állam a kitett, elhagyott gyermekekről, tágas, nagy börtönöket épít a társadalmi s erkölcsi rend áthágói részére. De valamiről még sincs elég gondoskodás. Nincs hely a megtébolyodottak számára — bár közveszélyesek ; nincs mód a kóborcigányság megfékezésére, bár nagyon veszedelmesek. Miért hozom ezeket kapcsolatba ?! . . . Csakis annál az egyszerű oknál fogva, hogy míg az őrültekkel szemben a józan ész láttatja be a törvény paragrafusok hatálytalanságát, addig a kóbor cigányság az emberi és z ellenére mutatja meg tetteiben ugyanazon törvény paragrafusoknak a velük szemben való hiábavalóságát. A cigány furfangon meg fifikán a törvényes intézkedéseknek még oly szigora is túl nem tesz. — Ma-holnap nemzetet képeznek a nemzetben, mert egészen természetesnek sőt szükségszerűnek fogják tartani, — sőt talán már tartják is, — hogy ők itt a nemzet testén élősködjenek s a népet magukkal szemben félelmetes tiszteletre kényszerítsék. — Hány borzalmas eset bizonyítja félelmetességüket, hány emberi élet könyörtelenségüket, vérengző természetüket, vadságukat. S végeredményben cigányok voltak, vannak és lesznek. Él a cigány, áll sátora még! — Mindenkor az állam szégyene, hogy türi eme sztigmatikus bűnösöket s rettegteti általuk különösen a faluk népét. Mert a faluknak jár ki az a „szerencse", hogy a városok üldözte ragadós és veszedelmes kezű cigányság illetőségével boldogítsa. Ily formán az nagyon is közbiztonságban érezheti magát s élhet szenvedélyeinek, amint azt a falu birája jegyzeteiben föl is említette. — Ha megalkotják a nemzetőrséget s készenlétben áll a pavlik-sereg a békés és intelligens polgárság rendbetartására, ugyan mikor alkot a belátásos politika hasonló intézményt a kóbor cigányság megfékezésére. Ezért a nemzet hálája el nem maradna! M. S.