ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-02 / 9. szám

szálak, a töredékek egyedül veszik fel a harcot a maguk igazáért, a maguk positiójáért. Tisza István gróf a közeli napokban szíves volt meglátni az országnak ezen nagy baját és betegségét s a „Magyar Figyelő"-ben kemény ostorral ütögeti az osztályharcosok szerencsétlen hátát, mert a túlságosan nagyhírű gróf csak azt látta meg, hogy a kéve feloldódott, a falak szétrepedtek, de arra nem akar emlékezni, hogy ő maga vezérkedik abban a munkában, amelynek, ha nem is célja, de természetes eredménye nem lehet más, mint az összetartó kötélnek szétvágása és a falnak aláaknázása. Nyiltan szólva minek csodálkozik az ország széttagoltságán, az erőket szétforgácsoló osztályharcokon épen az, aki leghatározottabban dolgozott azon, hogy az ország egysége megszűnjön és soha többé helyre ne álljon. A munkapárti képviselőségen kivül nincs Magyarországon olyan foglalkozás, olyan munkakör, amely a kormányban pártfogóját tisztelhetné s amelyet akár a külfölddel, akár pedig a belső vetélytársaival és ellenségeivel szemben a kormány megvédene. Az országnak, mint egységes testülésnek jogai, érdekei védtelenül állanak a kormányköröknek sajátságos törekvései és vállalkozásai folytán. Mi sem természetesebb tehát, minthogy a hasonló hivatásu, munkakörü és érdekeltségű emberek az egymással való egyesülésben keresik azt az oltalmat, amelyet az általuk fentartott hatalom tőlük megtagadott. Ebből bizony az egységes hazának haszna nincs, kára azonban óriási. A sebet mi is látjuk és sajnálkozunk rajta. Segíteni azonban mindaddig nem leszünk képesek, mig az arra hivatott orvosok a sebet mélyitgetik ahelyett, hogy gyógyítanák. A minősítés titkai. Az a törvényjavaslat, amelyet tüneményes hirtelenséggel akartak törvény gyanánt a magyar tanítóság nyakába akasztani, néhány pontjával különösen kihívta maga ellen a méltányos kritika szavait. Különösen a minősítésre vonatkozó pontok között akadtunk olyas valamire, ami élénken magán hordozta a sekrestyési pedagógia illatát. Ezen illat félrevezette a tanítóság radikális részét, sőt magunk is meglepödötten és tanácstalanul bámultunk a levegőbe azon gondolkodva, hogy a miniszter, vagy az állami tanácsadó közegek találták-e ki azt a túlságosan féltő gyámkodást, amely a minősítés előmunkálataihoz elöirásképen hozzátartozik. Itt is bebizonyult, hogy kiki a maga fajtájának a legnagyobb ellensége, ha a többi feje fölé kapaszkodik. A bizonytalan sejtés mindinkább meggyőződéssé válik s végre is kimerjük mondani — egyes elejtett nyilatkozatok nyomán — hogy az úgynevezett tanügyi tanácsokban ülő tanitó urak találták ki az előre is fájdalmas vaskarikákat. A hitvallásos tanügyi férfiak kezeinek nyomát is rajta látjuk a törvényjavaslaton. Meg is tudnók nevezni őket, de hagyjuk, hadd húzódjanak meg a névtelenség biztos homályában, mert bár szándékuk duzzad a fegyelem fentartására és biztosítására irányuló törekvésektől, tőlük sem tudjuk megtagadni azon külön minősítést, amely bölcsességüknek osztályzataként „a sekrestyési pedagógiát"mondja ki. A minősítés paragrafusai közé állított tanitó olyan szabad, mint az állást tanuló, kalodába szorított csecsemő. Az eddigi törvények is ízlésesen gondoskodtak arról, hogy a férhetetlen egyének elvegyék büntetésüket, minek tehát ilyen megalázó módon törekedni a fegyelem biztosítására. Hagyjon egy kis rést a törvény az egyéni jóakarat és a müvelség érvényesülésére is. F. Jelenetek az életből. „A fizura." Az iskolai élet bővelkedik olyan eseményekben, amelyekből a helyzet komikuma mellett igen nagy lélektani tanulságok is merülnek fel, csak fáradtságot kell vennünk rá, hogy ne csak meglássuk, hanem elemezzük is őket. A székesfővárosi tanügyi hatóság fiatal és idős bácsijai sajnálattat észlelték — bizonyosan a családi körükben, hogy az elemi iskolás kicsi leánykák mennyire hajlanak a hiúságra, azért körrendeletet adtak ki, hogy a tanítónők ne vegyenek elő a leánykák előtt tükröt és más toilett eszközöket. A legtöbb kézi táskában találhatók ilyes dolgok. Mégis csalatkoztak azok a körültekintő tanügyi térfiak és csalatkoznak mindazok, akik minden erény és minden bűn kútforrásának az iskolát tartják, mert bizony az élet, a gyermekeket környező egyének sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak a zsenge lélekre mint az iskola. Mellettünk bizonyít egy kicsike esemény is, amely csak csöpp a nagy tengerből. — Tessék elképzelni! — panaszkodik egy tanerő. — A tanítás idején kikérezkedik egy pici leányka. Sokáig marad kint, ugy hogy már aggódni kezdek, hogy valami baja esett. — Utána küldök. Majd bejön sietve a hírnök s jelenti, hogy jön már. — Mit csinált — kérdem bosszankodva. — A „fizuráját" csinálgatta az udvaron, — felelte nagy öntudatossággal. Ékes bizonyítékul a nyitott ajtó résén akkor tipegett be a bűnös lebontott hajjal és még mind a tiz ujjával a „fizuráját" csinálgatta. Mondhatja valaki, hogy talán a tanitó felfésült haját akarta utánozni, mi azonban valószínűbbnek tartjuk, hogy az otthoni példa indította tollaskodásra a kis leányt. Az elvesztett kincs. Vége a délutáni tanításnak. Nevetgélve, lármázva haladnak hazafelé a csemeték, hol valami kis táplálék és az elhagyott játékok várják őket. Az általános vig hangulat ellentétekép hangosan síró leányka rój ja az utat vissza az iskola felé. Könnyes szemekkel kémleli az utca fagyos porát, majd megáll egy arra haladó úrral szemben: — Bácsi ! nem talált egy harisnyát ? A bácsi nem tud hová lenni a különös kérdés hallatára s önkéntelenül is visszanéz az útra, amelyen jött, hogy nincs-e ott a kérdéses harisnya. — Miféle harisnyát keresel kis leányom ? — kérdi a zokogó gyermeket. — Hát azt a harisnyát, amelyet kötöttem. — Te kötötted? — Én. Már a sarkát kellett volna megkezdeni. Elvesztettem, mikor hazafelé jöttem. — Azután nagy baj az neked? — Nagy baj, mert megver az édes anyám. A bácsi kellemetlenül kezdi magát érezni, mert a leányka szemében valami gyanút vesz észre, ami indokolt is tekintve, hogy az utcán épenőjön, senki más. Talán őt gyanúsítja a kárvallott, hogy felvette az elveszett tárgyat. Mentegetődzik is sietve : — Nem láttam, de csak siess tovább, hátha még nem vették fel. A kis leány elindul lassan, de vissza-visssa néz, mert hátha a bácsi zsebében van már a keresett kincs. S nehéz lesz a bácsi szive, mert rajta viseli a leányka keservét és a sötét gyanút, hogy talán mégis ő vágta zsebre az elveszett harisnyát. A helypénz. Eseménye van a szombati piacnak. Egy vidéki atyafi hátán batyuval, karján kosárral áll a szigorú képű jegyszedő előtt. — Ne okoskodjék, hanem fogja a jegyet és fizessen nyolc fillért. Ki látott ilyent. Ingyen akarja a helyet foglalni. Abból ugyan nem eszik. — Ne mondjon nekem ilyet! Én becsületes ember vagyok. A feleségem már megvette a jegyet. Kétszer csak nem fizethetek. Igy erősködik a falusi ember, miközben igyekszik tovább állani. — Fizessen vagy rendőrt hivők — jelenti ki a hivatalos férfiú s megragadja a karján lógó kosarat, amelyből két fehér kacsa dugja ki fejét keservesen hápogva, A zajra figyelmessé válik a közönség, a járókelők megállanak s egész tömeg hullámzik a vitázok körül. — Fizessen! — Nem fizetek! — Akkor menjen haza! — Nem vagyok bolond ! — Nem a világ az a négy krajcár! Adja oda neki, — biztatja a közönség. Az atyafi azonban kemény fejű s nem enged álláspontjából. A lárma nő, a kocsik megállanak s a közrendet nagy veszedelem fenyegeti. Jön a rendőr s az ellenszegülőt beviszik a kapitányságra. Mindez négy krajcár miatt történt, amelyet felesége megfizetett s az atyafinak újra meg kellett fizetnie. Civis. Vázlatok. Tavasz-várás. 1. „Gsepp-csepp-csepp- ez az olvadás zenéje", mert ki tudja, nem jön-é piros szekéren, lobogva, illatozva a tavasz ? Néha már megcsap az a különös, bódító földillat, amely a tavasz parfümje és valamit sejtve, várva járok a sikon: még hó — hó, amerre ellátsz, de nézz a hó alá, oh valami él már, még zsenge-sárga, még csak ütögeti föl fejét s ha jön egy langyos szél, egyszer végigsimit rajta és bársonyt kínál a pázsit. Lesem a tavaszt jön-e már ? Nézek a messzibe: mintha onnan kellene jönnie és elképzelem, hogy jön. Jön : lobogó hajú, szőke gyermek, vidám szemű, szilaj táncú, messzibe néző s piros virággal játszik a szélen. Még nézd a rügyet: alszik, szunynyadnak erői, de élnek, erők, s idő kell, hogy életre éljék magukat. Nézz fel az égre : nyugodalmas derűjét viszi szivedbe. Nézd e fűt — nézd a fát — nézd a hótakarta vetést: él: él minden, minden él, de nyugszik, hogy tombolva, pompázva életre élje magát. Örülj neki. Nincsen halál. Csak : szinsápadás — szin virulás, újra s újra igy s tárd ki két karod az árnyékos messzi felé s ujjongj fel: lenni! lenni! lenni! 2. Igy várd a tavaszt halottszint mutató télen. Gondolj rá — szólok a szivemnek — gondolj rá, hogy a tél csak az, ami a. rügyön az a fedőburok: alatta van a tavasz ; lélekzik, piheg, él s egyszerre kinyitja forró, illatos erőit, rászáll a szivedre, melegít, részegít, kábít, de ugy fut át rajtad mindig, mint betegen a villanyáram, ráráz az életre, harsogja, hogy: élet-élet-élet, harsogd lélek te is bele a tavaszt sejtő távolba: tavasz! tavasz ! tavasz ! Magyar könyvek. „Aki Ohnet, Marlitt és Szomaházy összes müveit meghozatja az alanti cégnél, ingyen kapja meg Dumasnak világhírű regényét, a Gróf Monte Cristot, amelyet legkedvesebb olvasmányának tartott és mindig érdekkel olvasott: Edward király, Deák Ferenc, Ibsen, Gladstone . .. megkapja ezt mindenki, aki" ... ezt olvasom az alanti cég (Singer és Wolfner) hirdetésében. És arra gondolok, hogy ez a cég elég ügyes politikus, ha egy kicsit zsibvásár-szaga is van a politikájának. Meg hogy kitűnő irodalmi tudású, érték megállapító egy cég. Szépen egymás mellé állit három irást, amiket a jelen s jövő század masamódjai, pad alatt olvasó diákjai olyan mohón faltak és fognak falni mindörökké — mert mindhármójuk neve közé odailleszthető a hasonlóság matematikai jele. Szomaházy István — ah, kiáltok méla gyönyörrel, Szomaházy István ! Figyeljék meg, uraim, ez a hóditó Robur hány száz embert von el a komoly irodalom olvasásától? Kicsoda ö? A Lipót város Homérosza. A bölcs kádi, különben alig valaki. Nyári vásárokon áll a porförgetegben egy ember, ládákon üvegek állnak előtte, sárga löttyét árul, amely elémelyit és életunttá tesz egy percre. Ö a limonádé-árus. Az irodalmi vásárban Szomaházy István képviseli. Szó se férhet hozzá, hogy kár rá szót vesztegetni, de ez a hirdetés megállít egy percre, átröpít néhány gondolatot az agyban s az ember nem tud betelni, hogy mi: Ohnet, Marlitt és Szomaházy (mellesleg Szomaházy azokkal a nevezhetlen müvekkel elég tisztességes, uri életet biztosított magának) és ráadásul: Dumas, akit szellemi representativ man-ek olvastak elég kiáltó ellentétesség, de semmit sem bizonyít. Csak az a csoportosítás! Ők hárman annyit érnek Dumassal, mint nélküle, de nagyon szépen megárulnak különben egy gyékényen az irodalmi zsibvásárban . . . CJ.) HIREK. Krónika.*) — Rendőr uram, rendőr uram! — Mi bajod van édes fiam ? — Nagy bajom van, tudja kelmed, Richter Annust én öltem meg ! Kisérjen be kérem-kérve A rendőrség börtönébe. Szállás iránt nincs más vágyam, Börtönszalma legyen ágyam. — Ej, no komám, szípen szótá', Nem teszel te rendőrt lóvá, * Kacagott a város. E végtelenül komikus, operettszerű jelenetet lehetetlen volt versben is meg nem örökítenem. Azt hiszem, a puszta ténynek ilyfajta regisztrálásáért senki sem sértődik meg. Krónikás.