ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-23 / 8. szám

s rávisz a kíváncsiság, hogy meg tudakoljad körülményeit. — Hol lakik, öregem? — kérded tőle. — A Belvárosban egy földmivelő házában van egy kis szobánk. — Hát többen is vannak? — A feleségem, a feleségem, kérem alásan. — Miből élnek? — Van egy kis kegy dijam az államtól, mert fogházör voltam a budapesti gyűjtő fogházban. Csak nyolc forintocska. — Elég az házbérre, meg másra? — Dehogy elég, dehogy elég! A plébános ur ád többször egy kis segítséget. A jó Isten áldja meg! Az jó szívvel van hozzám. — De az se elég. Igy járkálok és kapok egy pár krajcárkát. — Ezt a ruhát honnan kapta ? — Még a főszolgabíró úrtól kaptam ezt a prémes kabátot, mikor takarítottam nála. Egy szabó megsajnált és kijavította. Még zsebeket is varrt rája. — Gyermekei nincsenek ? Vagy nem segítik ? — Volt egy. Ajtónálló volt a Wekerle kegyelmes urnái. — Hogy került oda? —• Mint kiszolgált altisztet bevették koronaőrnek. Onnan választotta ki a kegyelmes ur. Az arcán vérmérgezést kapott. Nem tudtak rajta segíteni. Meghalt. Itt lehajtotta fejét szegény öreg s kövér könnyeket morzsolt szét az arcán, a hidegtől pirosra csipett ökleivel. Bizony megrendülve áll az ember előtte s valami rokonérzés kapcsolja lelkemet az övéhez, Finom, láthatatlan szálakon átszivárog, átfut szivembe az életfájdalomnak néhány cseppje, amelyből sok van az öreg szivében, igen sok — egész tenger. Zavartan szorongatja kopott, görbe botját. Talán restelli, hogy igy kihámozta belőle valaki a keserű emlékeket. Nincs hozzászokva az ilyen érdeklődéshez, mert, miután vetettek neki néhány garast, sietnek tőle az emberek. Senki sem akarja megosztani egy idegen léleknek a baját, keservét. A beszélgetés, az érdeklődés persze nagy hangon történik, tekintettel az öregnek elnyűtt dobhártyáira, ugy is veszi ki magát a beszélgetés mintha dühös pörölés volna, mert az öreg is akkorákat kiált, hogy még ő maga is meghallja. Meg is állnak vagy tiz lépésnyire a járókelők és szánalnm nélkül kíváncsiskodnak, hogy mi fog még következni. De semmi különös nem történik. Az öreg kap valamit s én elmegyek jobbra, ö meg balra. Futólépésben. Ne tessék az életerős katonák ruganyos és látványszámba menő rohamjára gondolni. Más az, amiről szólni akarok. Egészen más! Amaz az izomerőnek úgyszólván, önkénytelen megnyilatkozása, emez pedig kegyetlen erőnem bírom tovább, nekem tudnom kell, mert egy élet függ tőle : hol van az én kis beteg uram édes anyja, hogy megkereshessem, mert ma délután hívta és én megígértem, hogy reggelre itthon lesz, megjön . . . ? ! — Ne sirjon, Gáspár — szakította félbe a vén zokogását Kaukovszky tekintetes ur. Magával igen komolyan akarok beszélni. Már régen akartam, hanem nem tudtam. Valami visszatartott. S az öreg cseléd most már örömmel, sugárzó arccal figyelt ura minden szavára. — Tudom, engem sokan meggyanúsítottak fiamért. Pedig jogtalanul. Mert fiamnak van édes anyja. Hanem rossz asszony volt. Megszökött mással, mikor a fiunk még csak egy éves volt. És azóta nem hallottam róla soha semmit egész mostanig. Talán öt hónapja, hogy első levelét megkaptam, amelyben megtért. Azóta folyton rimánkodott, hogy örökre hűséges lesz s csak hozzánk kívánkozik vissza. Hát ezt titkoltam hónapok óta. S ki tudja, ha most maga nem tesz szemrehányást, meddig titkolom! Ugy-e, de rossz ember voltam, Gáspár ? Rossz, szívtelen és könyörtelen. Nem volt bennem semmi szánalom, semmi szeretet. Hanem most mindent jóváteszek. Ugye érti, Gáspár, mit akarok . . .? Elmegy ahhoz az asszonyhoz és visszabijja? S amint megindulnak a már sötétes folyosón a lakás felé lelkükben egy uj, derengő boldogsággal, Kaukovszky szavai puhán, édesen suhannak végig a folyosón: — Gáspár — híjjá csak! Gy. Kocsis László. szak, kíméletlen zsarnokság a megkövesedett izomrendszer fölött, Egy nagyon, de nagyon öreg asszony próbál futni. Esetlenül dobálja meredt lábszárait. Fájdalmat okoz neki ez a különös mozgás, de azért megy, halad s nagyon hűen mintázza a gyermekmesék „vasorrú bába"-ját. Nem vasorrú bába ő, hanem inkább a nyomor tengerében vergődő lény, aki úszik a szalmaszál után, hogy annak segélyével, ha csak egy percre is, a felszínen maradhasson. Szegény alak, hogy köhög, prüszköl, zihál, mint egy kimustrált vicinális mozdony. Terve azonban sikerült. Elérte azt a pontot, ahol a messziről kiválasztott, kinézett adakozó útjába állhat. Nem is tud szóhoz jutni, csak hajlong mélyen, egészen a fagyos földig. Egyszerre használható állapotba jut a tüdeje s bizalmas hangokat szólaltat meg: — Nagyságos Uram! Nincs egy pár krajcárja ? Micsoda bizalmas hang? Milyen furcsa kérdés? Nem is kér, hanem kérdez. Csak az hiányzik még, hogy a budapesti apacs mintájára megkérdezze: — Hány óra van ?! Kérdezösködéseit együgyű, torz mosollyal kiséri s a „nagyságos ur" kénytelen megkérdezni csak ugy szokásból: — Minek az magának? — Minek, minek? Minek is no? Hát egy kis lisztre. — Hiszen ma kedd van s a bazilikánál kapott 10 egész fillért. — Kaptam igenis! De hát egy kis baj volt, mert tartoztam, tetszik tudni? nem szeretek tartozni, azért mindjárt annak adtam a pénzt. Most nincs semmim ! Micsoda gavallérság egy öreg asszonyban. Becsületbeli adóssága van. Talán 24 óra alatt törlesztendő. Nem is a kártyából kifolyólag hanem — amint mondja — „egy kis lisztecskét, zsirocskát kellett venni." A „nagyságos ur* a nagy hidegben lehúzza a keztyüjét s előkotorássza a megfelelő vámot s odanyújtja az öreg asszony kezébe, aki megnézi s igy szól: — Tiz fillér! Éppen elég! Veszek lisztecskét a Harmat botban. Tovább biceg köszönés nélkül. Hiszen az a pénz jár neki. R. A tanítók minősítése. — Reflexió. — E becses lap előző számának vezető helyén fenti cimmel megjelent közlemény a tanítói törvényjavaslat egyik legsérelmesebb pontját olybbá tünteteti fel, mintha az a tanítóságra nem is volna sérelmes, hanem a korral járó fejlődésnek csak természetes folyománya s nélkülözhetetlen intézménye volna, s mintha a tanítóság az uj javaslatban nem is várt volna másra, mint arra, hogy a régóta megérdemelt s valahára nyújtott kissé fehérebb kenyérrel korbácsot is kapjon. Valótlanság az, hogy „a minősítési javaslat nem nagy aggodalommal tölti el a tanítóságot, hogy a munkáját becsületesen teljesítő s erkölcsös tanító nem fél a minösitéstől." Akkor vájjon miért tiltakoztak már eddig is egyesek, tanítótestületek és egyesületek százai a javaslatnak különösen ezen sérelme ellen ? Mi szükség van arra, hogy éppen a tanítóság, amely úgyszólván egy csapásra megtanította az ország analfabétáit írni olvasni, amely városokban és falvakban ingyen oktatja a felnőtteket, amely olvasókörök, dalegyletek, hitel- és fogyasztási szövetkezetek élén felelősségteljes és legtöbbször ingyenes munkát végez, amely soha ki nem fáradt abban a munkában, amely a nemzet jobb jövőjéért indult meg, amelynél több ingyen munkát semmiféle más társadalmi osztály nem teljesít, azonkívül, hogy kötelességeit eleddig nélkülözések és megpróbáltatások között is általában a legnagyob odaadással hazafias lelkesedéssel teljesítette, most fizetését rendezik, korbácsot is kapjon. Miért irodott volna az a cikk, ha nem azért, hogy a környékbeli tanítóságot már eleve akolba térítse. Önérzetes tanítónak a javaslat olvasására fejébe szökik a vér. Szégyeneiheti magát, hogy tanító. A minősítés, még a nyert módosítások után is, a tanítóságnak legmélyebb megaláztatása. Alantas szolgává, kegy haj hászóvá, jellemtelenné teszi a tanítót. Munkája a kőtörő napszámos munkája lesz, léleknélküli, sivár, máról holnapra való, nem pedig életre kiható, maradandó becsű. Álltatás, önámitás az, hogy az iskolában kifejtett szorgalom lesz majd a mérvadó az előléptetésnél. Csak az nem látja a rejtett tendenciát, aki nem akarja. Tehet az a tanitó bármit, szorgalmát, lelkesedését akár keresztre feszitheti, ha politikai magatartása csak egy kicsit nem lesz megfelelő, vagy ekképpen működése csak egy kicsit nem lesz kielégítő, majd megfogja tudni, hogy a minősítés korbácsának hány szija van. Igen, volt eddig is minősítés, de ez nem képezhette akadályát a korpótlék kiutalásának, hacsak a tanitó hanyagsága, vagy társadalmi viselkedése fegyelmi vétséggé nem fajult. S ez rendjén volt. Az állami tisztviselők automatikus előléptetését sem akadályozza meg a minősítés, hacsak mulasztásuk a fegyelmi szabályokba nem ütközik. A javaslat azonban a tanítót egyenesen ki^ szolgáltatja egy-két egyén önkényének és szeszélyének. Önmaguk ellen lesznek kénytelenek annyiszor-ahányszor fegyelmi vizsgálatot inditani, Ha éhen nem akarnak halni. Vagy ha elakarják kerülni a zaklatást, akkor mondjanak le önállóságukról, politikai meggyőződésükről s álljanak abba a táborba, amelybe a felsőbb hatóság inti őket. Azért készséggel magamévá teszem, amint magáévá teszi az össztanitóság az érsekujvar-vidéki tanítóegyesület nagygyűlését előkészítő választmányának azon határozatát, hogy t. i. ha már a minősítés törvénynyé válik, fosztassék meg a tanitó politikai jogaitól, hogy a jövőben zavartalanul teljesíthesse tanítói munkásságát. Stampay János. Ugyanezen tárgyról még egy másik cikkíró is értekezik a következőkben. A tanítók minősitésének szükségessége a tanítói közéletből, közakaratból, tehát közkivánságából eredt és pedig nem kisebb célból, minthogy minden egyes tanítónak tanítói, nevelői, és társadalmi munkássága, erkölcsi magaviselete ne csak számon kéressék, hanem be is jegyeztessék a végből, hogy a tanítót a maga teljes értékében állítsa be, hogy minősítéséhez képest irányittassék, ellenőriztessék, érdemeihez képest megfelelő elismerésben részesittessék. A végből minden egyes tanitó egy minősitvényi törzslapot „Conduit listá-"t kap amelynek egyik része a tanitó születésére, családi körülményeire, előképzettségére, nyelvbeli ismeretére képesítésére, egyébként végzett tanulmányaira, valamiben való jártasságára, hadkötelezettségére, helyének változására, másik része pedig iskolai, egyházi társadalmi működésére, erkölcsi életére vonatkozó adatok feljegyzésére szolgálnak. A minősítésre elsősorban és mindenkor az jogosult, aki azon iskola fentartójának vallja magát, amelyben a minősítendő tanitó alkalmazásban van. A felekezeti tanítót illetőleg mindenkor azon egyház, melynek szolgálatában a tanitó áll. Ami pedig az illetékességet illeti, mindig azon ellenőrző és felügyelő közeg, aki mint ilyen bírja mindazon tulajdonokat, amik a tanitó működésének, munkásságának szakszerű és páratlan elbírálására feltétlenül szükségesek. Miből kitetszik, hogy a róm. kath. iskolákban működő tanítók minősítésére első sorban is az iskola fentartó kath. egyház jogosult és azon tényezői illetékesek, akik a minősítésre kiküldetésüknél fogva ilyenekül elismertetnek, minők a ker. tanfelügyelők és az egyházmegye élén álló főtanfelügyelő, nem különben a tanitó didaktikai, methodikai működésének elbírálására kirendelt iskolalátogatók és szakfelügyelők. És pedig nem kisebb okból, mivel hogy a kath. tanitó működését, munkálkodását, magaviseletét, erkölcsi életét szóval katholicitását kath. néző szempontból nem az esetleg szabadkőműves protestáns, vagy ami nincs kizárva izraelita tanfelügyelő iskolalátogató illetékes, hanem az egyház erre kirendelt és megbízatással járó közege. Az azonban távolról sem zárja ki azt, hogy az állam saját felügyelői közegeivel a kath. általánosan véve a nem állami tanítók működésének elbírálására, szóval minősítésére jogosult és illetétékes ne volna. Sőt! mert hisz az állam abbeli szuverén jogát és illetékességét annál kevésbbé lehet kétségbe vonni, mivel az állami felügyelet szorosan véve az állami jogrendbe ütköző törvényes erkölcs ellenes cselekmények megakadályozásának célját szolgálja tehát főfelügyeleti jog kétségkívül megilleti, de és ezt nyomatékosan hozzá teszem, de ezen tudniillik az állami minősítés következményeiben nem mehet odáig, hogy a nem