ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-09 / 6. szám

kell éppen a hatalmas kereszténységnek meghátrálnia néhány töredék előtt s miért kell a kisebbség ütései elé tartania a hátát, kinevet téged, lekicsinyel sőt gorombáskodik, mert e fölött ö még nem gondolkozott s nem is gondolkodhatott, mert, mig a hamis . példaképeket követte, nem ís volt alkalma soha önálló gondolkodásra. A vallásnélküli demokrata, szocialista és szabadkömives elemek szintén elégedetlenek, söt az ö külön illemük szerint durván ellenségeskednek, mert még mindig létezik a születési arisztokrácia, mert még nem minden napszámos járhat gummikerekes hintón és mert még fel-felüti helyenként fejét a vallásos irányzat az államok kormányzásában is Ebben az általános forrongásban, ebben az idült békétlenségben mindenki megveti a jelenlegi alkotmányosságot, mely az ö kezdetlegességével csak a sértő zavaroknak és az idétlen igazságtételnek nyit utat a közélet terén. Mióta a népek kezükbe vették sorsuknak intézését, amint az a köztársaságokban történik, vagy jelentékeny szerepet játszanak a törvényhozásban mint az uralkodóval együttesen kormányzó hatalmi tényezők, semmiben sem gyarapodott a közbéke, a közmegelégedés, söt mig az abszolutizmus alatt egy ember parancsolt az országnak, a mai alkotmányosság mellett a műveletlen, a durva és erkölcstelen törekvésű népvezéreknek egész serege ül a nép nyakán. Azért érezzük mindnyájan, hogy az alkotmányos életnek a jelenlegi formája nagyon kezdetleges arra, hogy az igazságot a közbékesség elömozditására szolgálhassa. Az 1848. körüli forradalmak szülték meg a mostani kormányformát a legtöbb európai országban, vagyis jobban mondva a közzavar és felfordulások idején a franciák találmányát átültették tekintet nélkül arra, hogy a népek felfogásához, különös természetéhez és sajátos viszonyaihoz alkalmazták volna. Nem csoda tehát, ha az országnak különböző felfogású néprétegei kényelmetlenül feszengenék ebben a kalodában, amelyből az uj választői jog utján igyekeznének kiszabadulni. — „Tekintetes ur! . . . a főd ügyibe jöttem. Szegény ember vagyok, rongyos két marhám van, de azt nem akarnám, hogy a Katica károsodjék, írja neki a tek. ur azt a kaszálót!" A szavaiból kevésbbé, de az alakjából, a szemeiből valami különös érzés hatott a mérnökre. Szótlanul cselekedett. — „Készen van." A legény nem mozdult. — „Még egy kérésem van!" — A bosszú szelleme röppent fel a csöndben. A mérnök elkészült rá, tudta előbb-utóbb de át kell esnie ezen. Az izgatottságtól remegett a szája prémje, valami kegyetlen parasztbosszura gondolt, amiben ez a dühödött legény kéjelegni akar. Hátrált. György Géza ránézett lealázó ősi erejének a tekintetével. — „Ne féljen tek. ur. Nem nyúlok én magához már a Katica miánn. Hanem meg kérem szépen ezt a szikra pakkot adja át. Tudom úgyis hogy elmegy hozzá ... a főd ügyibe". A mérnökben az élet reménye egyszerre lobbot vetett. Csak hogy azt nem mondta, hát nem ölsz meg? Kinálta is dohánnyal, borral, pénzzel, de a legény felvetette a fejét. — „Nem kell tekintetes ur." — Ugy ment el fölénnyel. A mérnök kíváncsian bontogatta ki a selyem papirost. Meglepve vette kezébe a tartalmát, a gyönyörű habos selyem fekete keszkenőt. A jelentésére gondolt, mifrejteget ez a furcsa szimbólum. Mintha értené a remegő rojtozat mozgását. Aztán kedvetlenül dobta le az Íróasztalra, mintegy fekete rongy összezsügörödve feküdt a gyönyörű keszkenő. Izgatta mégis a mérnököt. Áradott róla a nehézség, ami megfekszi a lelkiismeretet, a tiszta erkölcsi Ítélete egy egyszerű parasztlegénynek. A keresztény és a modern pogány felfogás egyaránt a választási jog reformjában látják vagy sejtik a megváltást, a megkönynyebbülést, pedig nyilvánvaló, hogy valamelyiknek csalatkoznia kell s akkor még nagyobb bonyodalmakra, még ádázabb testvérharcra van kilátásunk. Innen van az, hogy a politikai életnek nagynevű tényezői folyton gáncsot vetnek a túlzóan demokratikus rohanásnak, mely maga sem tudja, hogy győzelmének mik lennének a következményei. Mindnyájunknak be kell látnunk, hogy a mérsékelt konzervativizmusnak csakugyan van létjogosultsága, s az ilyen felfogású és törekvésű egyéneket semmiképen sem lehet „ maradiak"-nak nevezni, vagy épen csúfolni. Nagyon is helyénvaló dolog, hogy még a népszerűség veszélyeztetésének árán is megmaradnak sokan a józan mérséklet felfogásában s a demokrata csikónak ficánkolásában a biztonsági zabiának szerepét játsszák. Ám tanácskozzanak, nyilatkozzanak és gyűlésezzenek a pártok, keressék a megoldásnak útjait és lehetőségeit, azt azonban ne követeljék, hogy a legközelebb eléjük botló eszmét vagy ismét egy silány külföldi utánzatot, értékes kincsként ragadjon meg egy egész ország. A szenvedély, a pártoskodó düh és őrültség követelhet ilyesmit, a józan ész azonban mindig föl fogja emelni tiltakozó szavát még akkor is, ha általános sztrájkkal, rombolásokkai fenyegetőznek is. A mérsékelt maradiak tehát nem a közjó és a haladás ellenségei, hanem igenis a józan megfontolás emberei, akikre igen nagy szükség van a mai napokban, amikor az érdek, a számitás és a dühöngő butaság akarják a vezérszerepet magukhoz ragadni. A fejlődés elvének minden emberi intézmény alá van vetve, tehát semmiképen sem állítjuk, hogy a félszázaddal ezelőtt kigondolt alkotmányos forma csalhatatlanul jó a mi korunkban és ilyen alkalmas lesz a jövő századokban is. Az 1848-as törvényeknek vannak igen nagy szépséghibái, amennyiben az akkori magyar törvényhozók kis franciáknak képzelték magukat s megvoltak győződve, hogy Temetőben. Langy meleg tavaszi délután az idő. A puha pázsitszőnyeggel bevont széles mezei tagúton jő lehorgasztott bánatos fővel Baján takács az aszszonnyal, aki karján viszi pólyás unokáját egy kis leánykát. Temetésről jönnek a szomszéd faluból. Egyetlen leányukat kisérték utolsó útjára. Unokájukat is magukkal hozzák. Minek hagyták volna vejüknél! Uj asszony kell annak a házhoz. Uj asszonyoknak pedig legkedvesebb a saját gyermekük. Az asszony időbarnitotta ráncos arcát még most is könny áztatja s egyre korholja emberét: — Én nem tudom elgondolni, micsoda lelketlen ember kend! . . . Ugy állt a szegény megboldogult leányunk koporsójánál is, mintha csak vad idegen lett volna előtte kiterítve. Annyi könynyet sem hullatott érte, mint egy harmatcsepp! Van kendnek szive ? ! — Nincs! — mondja keserű hangon a takács. — Tudom : láttam, látom! . . . De hova is tette kend a szivét? — Elvesztettem ! Minek nekem olyan haszontalan jószág! Nincs semmi szükségem reá ! Elég bajom van nekem a te nagy sziveddel ... De hát vigyázz egy kicsit, a jó Isten szerelmére kérlek! Miért nem nézel előbb oda, ahova lépni akarsz, agyon lépted azt a szegény békát! — Ugy-e, ezért tud kend szólni, de szegény leányát nem tudta sajnálni, nem tartotta érdemesnek megsiratni! — Szólok hát, mert ezt vigyázatlanságból mi pusztítottuk el. De őt a jó Isten szólította magához. Istenem, Atyám ellen csak nem zúgolódom, az egyenlőség, a haladás és az észnélküli újjászületés követelményeképen ütniök kell egyet, vagy többet is az egyházon. Csúfságukra legyen mondva, hogy bár felmerül néha-néha valamelyes dühöngő irányzat, a józan utódok még csak gondolni sem mernek arra, hogy a törvénybe foglalt izetlenségeket megvalósítsák. A mult tanulságai nagyon is a szivünkre kötik, hogy az ilyen dologban, amely százados szerencsétlenségeket és békétlenséget hozhatna az országra vegyük elő idejekorán józan itélöképessségünket. A jelenlegi helyzet, bár a tapasztalható korruptiók, hatalmaskodások és megvesztegetések súlyosan nehezednek a nemzet lelkére, még elviselhetőbb egy elhamarkodott és a szenvedély szava szerint megalkotott választási jognál. F. Az első Primás-nap Esztergomban. Meglepetésszerűen érkezett meg február 1-én dr. Csernoch János hercegprímás székvárosába, de még nagyobb meglepetést szerzett másnap, február 2-án a gremiális papságnak, a szemináriumnak s Esztergom város nagyközönségének, Magyarország Hercgprimása, ki Budapesten — dacára nagy egyházi rangjának és közjogi méltóságának — a világváros nagyságában szinte eltűnik, ősrégi székvárosában igazi fejedelemkép valóságos gyűjtőpontja a közfigyelemnek és közszeretetnek, fényszórója a nyilvános életnek, kivált, ha oly mozgékony, leereszkedő és közvetlen, a minő az uj Hercegprímás. Dr. Csernoch János közvetlen és beszédes modorán, polgári felfogásán semmit sem változtatott a magas méltóság. Az első Primás-nap, február 2-a szinte tündérvilágba varázsolta az esztergomiakat. Ha a financiális ügyek jelenlegi mostoha állapota miatt jó néhány évre mást nem is nyertünk volna ,mint uj Prímásunk szeretetre méltó, éleslátó egyéniségét, a közügyek iránti élénk érdeklődését, és minden fontosabb ügyet személyesen elintézni szerető s befolyását latba vető tevékenységét — már is lélekben megelevenedni látunk mindent és egy boldog kor álmaiban ringatjuk magunkat. Az ünnepélyes fogadtatás és üdvözlés. Ünnepies hangon szólalt meg a bazilika nagy harangja február 2-án d. e. 3

A9-kor, jelezve a főpásztor érkezését. Régi idők emléke újult meg az idősebb esztergomi polgárok'lelkében, kiknek tekintete elmerült a főoltár tabernákuluma felett kigyúlt „primási gyertya" fényében. Két nem perlekedem vele. Megnyugszom szent akaratában. Az asszony erre elhallgat. Szótlanul haladnak tovább, a falu irányában. Mindegyikük csak a saját kínzó gondolataival küzködik. Pacsirta dalol a magasban, fürjecske szól a vetésben párjához: pitypalaty! Nem hallják ők. A falu temetőjéhez érkeznek. Két kis majori leány jő velük szembe. — No gyerekek, tudtok-e már számolni ? — kérdi tőlük a takács, megállva az uton. — Tudunk ám! Áz egyszeregyet is tanuljuk már ; — mondják a kis leányok. — Hadd lám, mit tudtok: kettő meg három mennyi ? — Öt! — felelik gyorsan a kicsinyek, hogy egymást megelőzhessék a feleletben. — Helyes kis bogárkáim ! . . . Hát öt körte, meg három alma: hány szilva ? — Nyolc! — felelik még gyorsabban a kis majori leányok. — Vén bolond! . . . Uram, bocsáss, hogy igy eljár a szám! — szólt az asszony korholva az urát, szintén megállva az uton. — Még ilyen szomoruság idején is kedve van a bolondságra. — Hát a harmadik: az az aranyhajú, hova lett közületek? — kérdi Baján takács a leányoktól. — Meghalt szegényke ! Ott van ni a temeI tőben! — mondják szomorúan a gyermekek. — Ne rémítsetek meg, kis fiókáim! Lehetetlen, hogy az a kis tündérvirág ily korán elhervadt volna! — De biz' meghalt. Ott van ni a túlsó végén a sirja! — bizonyítja az egyik leányka. — Ott a sírjánál az édesanyja. Tán virágokat ültet rá.