ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-07 / 49. szám

XVIII. évfolyam Esztergom, 1913. december 7. 49. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Néppárt, vagy keresztény szocializmus? Esztergom, 1913. december 6. A fenti cimen eme lapban ma egy hete megjelent vezércikknek alapelve, hogy t. i. több szociális tartalomra van szüksége a keresztény politikának, teljesen elfogadható és helyeselhet. Kérdéses azonban már és politikai utilitaáus szempontból a cikk nem osztható konklúziója, amely amellett tör pálcát, hogy legyen két keresztény párt: néppárt és keresztényszocialista párt, hogy küzdjünk „különválasztva", de győzzünk együtt! Hisz egy keresztény politikai párt se tud nálunk győzelemre vergődni, gyökeret verni, éppen hogy él; nemhogy két párt tudna annyi ellenféllel szemben politikai sikerekért erővel küzdeni. Ebben a 7 nemzetiségű s vallású országban egy keresztény párt is vörös posztó a politikai versengésben; két párt, alapjában amúgy is azonos programmal, csak még jobban kiélezné a liberális, protestáns s nemzetiségi falanxot ellenünk. A katholikusok tömege, ebben a tagolt és mindenféle kísértésnek (politikait értünk) kitett társadalomban, egy keresztény pártot is alig tud kitartással s következetességgel elbirni, nemhogy kettőt birna melengetni s eltartani. Azután ez a kettős berendezkedés a keresztény politikai pártküzdelmekben belső torzsalkodást, széthúzást szitna és ami legveszedelmesebb lenne a politikai önállóságra, hol egyik, hol másik pártot játszanák ki, haszálnák föl egymás ellen a liberális kormányok, ami végül is vagy a „liberális katholicizmus" térfoglalását, vagy a keresztény politika lejáratását eredményezné. Az inter duos litigantes között a harmadik, a liberalismus nevetne. A mostani politikai küzdelmekben is észrevehető, hogy a kormány favorizálja Giesweint s a keresztény szocialistákat az ellenzéki néppárt ellenében. Nem azért, mintha rokonszenvezne a keresztény szocializmussal. Dehogy. Hanem hogy gyöngítse a néppártot és megtévessze, megossza a katholikus közvéleményt. A katholikusok politikai egységének hiányán, amit cikkiró oly helyes érzékkel megemlit és fájlal, a kettős keresztény párt berendezkedéssel nem lenne segitve, mert a politikában minden párt saját céljáért függetlenül szeret küzdeni s a külön pártállás már magában véve ellentétet s elkülönítést jelent. Azok, akik más pártban, pl. munkapártban vagy függetlenségi pártban mint hivő s jó nevü katholikusok ismeretesek, azok azért tényleg a katholikusok politikai egységéhez nem tartozhatnak, mert politikai meggyőződésükben nem állanak a keresztény politikai világnézet alapján. Lehetnek egyes kérdésekben, főleg társadalmiakban s hitbuzgalmiakban a katholicizmussal egy véleményen, mint pl. Zichy János, Apponyi Albert s mások vannak, de azért nem tekinthetők keresztény politikusoknak, mint pl. Zichy Nándor, aki egész politikai felfogásában igazán a keresztény világnézet alapján állott s azért valósággal etikai harcot vívott mindenkor a katholicizmus teljes uniformisában. Apponyi s Zichy János inkább a Montalambert De Mun féle keresztény politikusokra emlékeztetnek. Zichy Nándor ellenben Windhorst egyéniségével s szellemével ölelkezett. A nem keresztény alapon álló pártok katholikus kitűnőségeinél a katholicizmus afféle szalonkatholicizmus, mely nemes szavakon kezdődik s ugyanazokkal végződik, mint valami fénycsóva. A direkt keresztény alapon álló potitikusoké ellenben evangéliumi politika, mely népies rétegeket mozgósit, valóságos pasztoráció a politikában, megvalósitható célokra szegezi tekintetét s a modern szociális fejlődés tevékenységére mélyiti jövőjét, azért dolgozik és izzad, szenved és tür. Ezt az irányt, ezt az aktuális politikai katholicizmust nálunk a néppárt képviseli és a keresztény szocializmus, bár ez megközelitöleg se élte át azt a küzdelmet és nehéz harcot, mit a néppárt átélt. Ezek után most már felvetődik önként a kérdés, hogy a két part külön-külön, vagy egységesen egybeforrva szolgálja-e a katholikus politikai szervezkedéseit? Hogy külön-külön nem érünk révparthoz s oldott kéve leszünk, arra imént röviden rámutattunk. Marad tehát a kérdés másik fele. Az „Esztergom" múltkori illusztris cikkírója, amikor állást foglal a keresztény szocializmus mint külön párt mellett, maga is azt állítja, hogy hálátlanság s rövidlátás lenne a néppárt létjogosultságát kétségbevonni; amely párt „iskolázta a magyar népet politikailag és ébresztette azt keresztény öntudatra úgy politikai, mint társadalmi akciókban." Arany igazság. Szerintünk, éppen ezzel a kijelentéssel meg van adva az alap, amelyre tovább is építeni lehet. Amely párt ekkora regeneráló erőt tud felmutatni, az asszimiláló erővel is bír. Magába tudja szivni, be tudja fogadni, értékesíteni képes mindazt, amire még szüksége van, hogy pl. a szociális politika légáramlatát teljesen kövesse. A néppártnak az igaz, van most is szociális programmja, de ha azt hatalmasabb hajtásokkal kiegészíti, annál terepélyesebben tudja majd ágait kiterjeszteni s magát a városokban az ipari munkásoknál is érvényesíteni. Minden gazdasági, állami s politikai organizmus céljai szerint ujit s alakit. És mert politikai nevelés és politikai élet van a néppártban, tehát ö is tágíthatja a célszerűség szerint programmját, alapelvei megtartásával. Ezzel nem a néppárt politikai iránya változik, hisz a keresztény világnézet változhatlan mindenkor, — hanem a körülmények és az erőviszonyok. A programm tágítást nem a párt belső természetéből, hanem helyzetéből kell magyarázni, amelyet erösebbé szükséges tenni. Tulaj donképen ez a célszerűségi; ez az utilitarius berendezkedés vall igazi politikai érzékre. Ez tulajdonképen a politikai érvényesülés processzusa. Ez a politikai egyéniség kialakulásának folyamata, vezetve a kor uralkodó elveitől, okulva az idők kritikájának tanulságain. A keresztény politika embereinek vezetniök kell s nem szabad se magukra, se hátra maradniok. A néppárt is ennek tudatában megtalálja a módját, hogy a keresztény szocializmus igényeit magába olvassza. Az érzelmi politika, a negatio és az önmagával való elégedettség makacs politikája csak mindig politikai probléma marad, ha azt reális s megvalósításra váró korszerű tartalom nem követi. Bármily kiváló hadvezér is valaki, ha előnytelen s olyan pozícióból vezényel, melyben győzni nem lehet, bátor, de rossz hadvezérnek fogják mondani. Aminthogy a politikában se lehet érvényesülni, ha a megfelelő pozíciót s korszerű igényeket fel nem fedezik és tulajdonná nem teszik. A népért, a nemzetért dolgozni keresztény és szociális kötelesség. Minél több szellemi vagy anyagi gazdagsággal rendelkezik valaki, annál nagyobb a hivatása s kötelessége a népért munkálkodni. Ebben a gondolatban azt a szociális eszmét akarjuk kifejezni, hogy ime a néppártban megvan a szellemi töke s erő a nemzet katholicitásáért fáradni; csak legyen azután az anyagi felkarolás s az illetékes támogatás is a párt szellemi tökéjével egyenértékű, nehogy lemaradjon a magyar politikai katholicismus amost már igazán utolsó vonatról. Midőn tehát ezeket feltárva s elörebocsátva felvetik a kérdést, hogy néppárt vagy keresztény szocializmus? Mi azt feleljük, hogy mindkettő, csak egybeforrva, egységesen kell és szükséges. Amint a néppárt azonosítja magát lényegében a keresztény szocialisták közgazdasági programmjával, már fuzionál. És amint a keresztény szocialista párt elveit egy nagyobb, régibb, már parlamenti múlttal biró párt kebelében érvényesülni és beolvadva látja, előrehaladásában a keresztény politika egységének tekintélye és súlya miatt mást nem tehet, mint szintén fuzionál. Ezt kell megcsinálni mindkét pártnak egy országos közös értekezleten, még a közjogi alapot is nyilt kérdésnek hagyva, és akkor a feltett kérdésre megszületik a katholikus politikai közvéleményben is a praktikus felelet ; hogy igenis éljen a néppárt s a keresztény szocialista párt regenerált paritásos egysége, a „Keresztény szocialista néppárt. " Keményfy K. D.