ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-30 / 48. szám

gam szempontjából a józan önzés, a társadalom szempontjából az áldozatos önzetlenség követeli, hogy kapcsolatot teremtsünk a vallás és élet között s a sajtóban megépítsük azokat a csatornákat, melyek a szolidaritás érzelmeit, a közös érdekek felismerését, a meggyőződés argumentumait, a védelem fegyvereit hintik szét a társadalom organizmusában. Ha igen is az, hogy az emberek roszszak és bűnösök, a társadalom mégis csak jó és erényes s ebből a jóságból és erényből kell megszerveznünk az egyesek javulásának és megtérésének fegyverzetét. Ezeket az igazságokat kellett előre bocsátanunk a közeledő sajtóvasárnap alkalmából s ezeket kellett megismételnünk akkor, amikor az esztergomi főegyházmegye templomaiban fel fog csendülni a kötelességek teljesítésének intő szava. Ismételjük-e most, hogy mi a sajtó s mi főként nekünk katholikusoknak ? Ismételjük-e, hogy ellenfeleinkkel szemben, akik tudják, hogy a betű öl s aszerint is élnek vele, a magyar katholicizmus sajtójára vár annak a kultur igazságnak bebizonyítása, hogy a betű éltet s a betűkből, a sajtóból áradhat szét a mi igazságainknak, szent vallásunknak tiszta levegője ? Ismételjük-e, hogy a sajtó nagyhatalom, melyet ott a túlsó táborban nem annyira a meggyőződés, mint inkább a divat, az anyagi érdek s az egyház gyűlölete irányit ellenünk ? Régi, köznapi igazságok ezek, régóta hirdeti a Katholikus Sajtóegyesület s köznapivá tette ezeket a mindennapi élet, mely óráról-órára, percről-percre bizonyította, hogy aszerint tudunk megállani a küzdelemben, amilyen mértékben miénk lehet a sajtó hatalma. A sajtóegyesület joggal számit sajtó vasárnapon a templomok közönségére, melyet a sajtó kulturhatalmával megóvni s általa a közönyösöket vissza hódítani akarja. Hóditó és védelmi munka az, amit a Katholikus Sajtóegyesület akar. S ha van erre joga annak a sajtónak, mely a maga anyagi erejét szintén a szolidaritásban keresi, annál nagyobb joga van erre a Katholikus Sajtóegyesületnek, melynek eszközeiből hiányzik a terrorizmusnak, a lelkiismereti szabadság megtámadásának, az önző párt vagy hatalmi célzatnak minden fegyvere. A keresztény igazságokon épült társadalomban és civilizációban keresztény igazságokat hirdetni nemcsak jog, de kötelesség is. Ebben a Katholikus Sajtóegyesületet csak az támadhatja, aki a társadalom alapelvei ellen tör, s csak az mellőzheti, akinek közömbös lelkét nem érinti meg egy pillanatra sem ameghatódás arra a gondolatra, hogy érette s az ő javáért is dolgoznak mások, hogy annak a sok önfeláldozásnak, küzdelemnek eredményeiben és áldásaiban ő is részesül. A sajtóvasárnap seregszemléje a jó katholikusoknak, akiknek lelkében eleven erővel él az öntudat; a gazdagok aranya, a szegények fillérje egy-egy vallomás, amellett, hogy nemcsak vallásosak tudunk lenni, de átérző katonái is a tettek katholicizmusának. Miért lenne hitványabb, önzőbb, lelketlenebb a keresztény igazságokat megvetőbb a katholikus, mint az az ellenfél, aki ismerve nagy igazságaink erejét, azokkal szemben áldozni, önfeláldozóan dolgozni tud? A szellemi áramlatok kíméletlen harca foly szerte az országban s e harcban csak a katholikusok maradnának tétlenül, akiknek hite, meggyőződése, történelmi hivatása körül folyik a háburu? Csak mi néznők összetett kezekkel ezt a küzdelmet, holott a mi kapuinkat döngeti az ellenfél szervezett tábora? Ki hinné ezt? Ki hinné, hogy egy kis áldozatra sem nyílik meg a szív és elme akkor, amikor ész és érzés parancsolja, hogy sajtót teremtsünk és állítsunk csatasorba; amikor napról-napra látnunk kell, hogy az a sajtó, mely ellenünk van, melynek pompás fegyvertárában a modern harcieszközök csillognak, csak a katholicizmus romjain teremtheti meg azt a világot, amitől minden katholikusnak, minden magyar állampolgárnak el kell borzadnia. A jelszó, hogy adjanak a gazdagok, igaz, de adjon gazdag és szegény és mindeki filléreiből, épüljön fel az a sajtószervezet, ami mindenkiért való. A sajtóvasárnap ünnepi hangulatában kapcsolja össze a lelkeket és sziveket a nagy és egyetemes katholikus szolidaritás öntudata, adjunk fegyvert a sajtó kezébe, mely méltó ahhoz, hogy szent vallásunk társadalom fentartó igazságait a katholicizmus nagyszerű múltjához méltó erővel tartsa fenn a jövendők számára. Őseink önfeláldozása tartotta fenn a mi számunkra azt, aminek fenntartását a jövendő tőlünk várja és követeli. (ktm.) Konstantin-ünnepély a kath. körben. Az idén az egyház ezerhatszáz éves szabadságának jubileumi évében világszerte mindenfelé izzó és fényes örömtüzek gyúltak ki. Az egyház boldogan ünnepel és az egész világ, a földkerekség minden népe bámulattal áll meg a csodás és heroikus küzdelmek között eltöltött gazdag életnek ekkora, szinte átláthatatlanul nagy tartama előtt. S a mikor az egész világegyház ünnepel, az esztergomi kath. kör is kivette a részét a szent örömből egy kedves, meleg, bensőséges Konstantinünnepéllyel, a mely vasárnap délelőtt 11 órakor folyt le a kör nagytermében. Fényt és díszt adott az ünnepségnek dr. Csernoch János hercegprímás, főpásztorunk megjelenése, aki szives örömmel ment ünnepet ülő kedves hivei közé arra a helyre, a mely annyira összeforrt szivével, hiszen esztergomi kanonok korában a körnek egyik legbuzgóbb látogatója s érdekeinek hathatós védője s támogatója volt. De eljött ünnepelni Esztergom kath. társadalmának színe-java is. A díszes hölgyközönségen kivül, mely a kör termét teljesen betöltötte, ott láttuk a főkáptalan tagjai közül: Bogisich Mihály v. püspököt, Roszival István dr., Horváth Ferenc dr., Schiffer Ferenc, Fehér Gyula dr., Koperniczkjr Ferenc dr., Machovich Gyula dr. prel.kanonokokat, továbbá Csárszky István dr. érseki irodaigazgatót és a központi papság számos tagját. A világiak közül megjelentek: dr. Perényi Kálmán alispán, Vimmer Imre polgármester, Magos Sándor kir. kúriai bíró, Vaniss Dezső a járásbíróság vezetője, dr. Pacséri Károly kir. tanfelügyelő, Erős Rezső főkáptalani jószágigazgató Simonyi csendőrszázados, szárnyparancsnok s még sokan a közélet szereplői közül. Az ügyesen összeállított műsor első száma Beethoven „Isten dicsősége" c. nagy vegyeskarra irt éneke volt, melyet a városunk intelligens hölgyeiből és uraiból összeállított énekkar remekül juttatott kifejezésre Taky Gyula belvárosi karnagy buzgó betanításával és vezetésével. A sikerült kvartettet élénk tapssal jutalmazta a közönség. Ezt követte Skopecz Gyula m. kir. postatiszt hatásos szavalata. Az „In hoc signo vínces" c. költeményt szavalta el ugyanis mély átérzéssel, finom taglejtéssel, szinte magával ragadva a hallgatóságot, mely nagy elismeréssel adózott a jeles szavalónak. Dr. Szilárd Béláné Fáy Rózsika lépett azután az emelvényre s az ő kedves, behízelgő, szépen csengő hangján elénekelte Kühnel „Ave Maria"-ját vegyeskari kísérettel. Énekét nagy tetszésnyilvánítással kisérték és lelkesen megéljenezték. Utána Borús Adolf, városunk művészeinek e régi, kipróbált tagja gyönyörködtette remek hegedűjátékával a közönséget. Wienawski „Legenda"-ját játszotta el ugyanis a tőle megszokott nagy művészettel és meleg átérzéssel. Szívhez szóló hegedűjátéka valóban annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy a mester kénytelen volt még egy szép zenedarabot előadni. Ennek lágyan zsongó melódiájával is teljesen meghódította a közönséget. Főpásztorunk is Örömmel tapsolt a művésznek, a kit ifj. Büchner Antal főszékesegyházi karnagy kisért zongorán, a solohoz mérten játszva szépen a forte és piano részeket A Konstantin-ünnepély tulajdonképeni magva és súlypontja Lep old Antal dr. hercegprimási titkárnak szépen összeállított, ügyesen, világosan és igazi szónoki hévvel előadott tanulságos beszéde volt, a melyben logikusan előadta az ünnepély tárgyát és jelentőségét. Beszédét a maga teljes egészében itt közöljük: Amikor Diocletian császár megkezdte az irtó harcot a keresztények ellen, a tiz üldözés közül az utolsót és a legkegyetlenebbet, nikomédiai udvarában tartózkodott az ifjú Konstantin, — Gonstantin Chlorus Gallia, Hispánia és Britannia császárának és a bithyniai Drepanumból származó keresztény Helénának daliás fia. Nicomédiában retorikai tanár volt ugyanakkor a keresztény Lactantius, később Konstantin fiának, Crispusnak nevelője. Az ifjú trónörökös és a keresztényüldözés nagy történetirója, a keresztény Cicero többször találkoznak. Együtt borzalommal nézik az iszonyú kínzásokat és a mártírok haláltmegvetö bátorságát. Látják meghalni Lactantius jó barátját és tanártársát Donatust, akitől az ékestollu író oly meghatóan búcsúzik. Gondolták-e a nikomédiai keresztények, a halálnak szomorú jegyesei, hogy oly közel van hozzájuk az isteni Gondviselésnek a kiválasztottja, aki a 300 éves vérfürdőnek véget vet s a keresztények szabadságát törvénybe iktatja? Gondolták-e, hogy a keresztnek vak ellenségei között ott jár az első keresztény császár, aki a keresztet fölmagasztalja s azt a római harci zászlókra tűzi a sötétség elleni küzdelmében? Ha csak sejtették is, akkor annál boldogabban haltak meg, hogy az égben üljék meg az egyháznak szent szabadságünnepét. Lactantius, akinek nagy szelleme az isteni Gondviselésnek útjait figyelte, bizonyára reménységgel nézett Konstantinra, Helénának fiára. Hisz valahol a Rajna partján imádkozott fiáért Helena, a szent anya, aki nem lehetett ugyan fiával, sőt férjétől ís elszakadni volt kénytelen, mert az politikai okból más nőt vett feleségül. Pedig az anyának s a szenteknek imádságát meghallgatja az Ég. Lactantius azt írja Konstantinról, hogy „derék s az uralkodói méltóságra termett ifjú volt. Testi szépsége, katonai erényei, példás erkölcsisége és ritka barátságos modora miatt ugy a katonák, mint a polgári elem nagyon szerették." Mikor Konstantin 305-ben elhagyta Diocletian udvarát, ez ajánlja öt mint a legszeretetreméltóbb férfiút Galeriusnak. De Galerius fölismeri benne a nagy riválist s halálra keresi. Ám az Úristen megvédi az ő nagy terveinek hősét a veszedelemből s elvezeti ismét atyjához. Gonstantius Chlorusnak épen háborúja volt Britanniában. Hős fia megnyeri a csatát, de az apa meghal. 306-ban Eboracumban, a mostani Yorkban a légiók Konstantint kikiáltják császárrá. Evvel a ténnyel a világtörténelem uj fordulóponthoz jutott. Trónra lépett a magukat isteneknek tartó római Augusztusok hosszú sora után az a császár, aki pogány létére is érezte emberi mivoltát s érezte maga fölött az egy Istennek mindenható hatalmát. Trónra lépett az a férfiú, aki a kereszténységet nem pogány filozófusoktól, nem gyűlölködő besúgásokból ismerte, hanem az édes anyáI nak őszinte és szerető lelkéből s a keresztény I tudósoktól, Lactantiustól és társaitól. Konstantin nemcsak ismerte a kereszténységet, hanem bármit mondjanak róla egyes történetírók, gondolkozásában és tetteiben keresztény volt, akinek hite a megváltó Jézus Krisztusban mindinkább erősödött, sőt tudatában volt annak, hogy ő a Gondviseléstől kiválasztott eszköz a világ színének átalakítására. Látta már fiatal korában a keresztények Istenének hatalmát, aki példásan megbüntette az egyháznak zsarnok elnyomóit, látta a vértanuknak emberi ésszel meg nem magyarázható bátorságát s a kereszténységnek a leghevesebb üldözések alatt is bámulatos elterjedését. Szóval ismerte azokat a gondolatokat, amelyeket barátja Lactantius később a „De mortibus persecutorum" című művében leirt s amelyeket a nikomédiai tanár maga hallgatott el a császári herceg előtt. Szertefoszlott szeme előtt az a pogány hályog, amely elődeit elvakította. Végsőt vonaglott az az évszázados küzdelem, amely a pogány államvallás és a császárkultusz szelleme s másrészt a keresztény szellem között oly makacsul folyt. A római államhatalom fölségsértőnek tartotta azt, aki az állami isteneket nem tisztelte s a császárok szobrai előtt tömjént nem égetett. Evvel szemben a keresztények azt hangoztatták: Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek. Ennek a két szellemnek az összecsapása okozta a kegyetlen keresztényüldözéseket. A katakombák mélyében most is megtaláljuk a képeket, amelyek a keresztény hitnek hadüzenetét ábrázolják a magát mindenhatónak és isteninek tartó államhatalom ellen. A három ifjú — Anamiás, Azariás, Mizael — megtagadja a tisztelet Nabukodonozor szobra előtt, Mózes szembeszáll a faraóval, a napkeleti bölcsek hódolata a gyermek Jézus előtt s Heródes kudarca. S most a katakombák szelleme diadalt ül s a nagy római császár meghajlik az uj tan előtt. Tudta Konstantin, hogy a keresztények nem ellenségei az államnak, nem ellenségei a császárságnak, hanem csak annak az őrületnek, amelyben 300 évig ringatták magukat a császárok, hogy ők az isteneknek is az urai, akik a római templomokban szuverénjoggal kiközösítik és befogadják a különböző isteneket s akiknek a szobrait is istenekül kellett imádniok az alattvalóknak. Nem volt babonás és a hagyományoktól terhelt, mint a Diocletiánok, akik remegtek az Olympus haragvó lakóitól, mert a keresztények Istene nem tűrte meg ezeket maga mellett. Tudta, hogy Jupiter Maximustól az utolsó forrás-nimfáig az egész pogány istenvilág üres fantóm s csak egy Isten lakik az égben, akinek a császárok is hódolni tartoznak. Amint elfoglalja a trónt, Britanniában, Galliában és Hispániában a keresztényeknek teljes vallásszabadságot ad. Ledönteti Diocletian Jovius és Maximianus Herculeus császárok szobrait. Külön törvényben megtiltja a saját szobrai előtt az istentiszteletet. S mintha az egész világ imegéfezte