ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-01 / 44. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. november 1. 44. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BÉLA. Nehezen hiszünk. Esztergom, 1913. október 31. Tagadhatatlanul nagy szükség van arra Magyarországon, hogy a napról-napra jobban durvuló és vakmerőségben európai, sőt világrekordot elért sajtót a határtalan szabadság mezejéről valamelyes korlátok közé terelgessék, mert már valóban kifogyunk a regényes hasonlatokból és a még tetszetős haramia cim helyett kénytelenek leszünk a sajtó szegénylegényeit a hegyes szarvakkal bíró, de ésszel sekélyen rendelkező állatokhoz hasonlitani, amelyek csupa kedvtelésből támadják meg az utonjárókat s halálra kergetik, üldözik, vagy épen agyon is tiporják őket. A munkapárti kormány sok más kemény intézkedés után hozzáfogott a sajtó megrendszabályozásához is. Azonban annak dacára, hogy elismerjük a sajtó-törvény időszerűségét, mégis az az észleletünk s a szakembereknek is az a véleménye, hogy a sajtót — a rakoncátlan gyereket — a munkapárti törvényhozás egyenesen torkonragadta s az észszerű javitás és korlátozás helyett egyszerűen koporsóba zárja s az életrevalóságnak minden kellékétől haragos kézzel megfosztja. Sokszor halljuk nagyon jó hazafiak ajkáról, hogy minek ámítanak bennünket magyarokat az alkotmányosság látszatával. Oszlassák fel a sok panamától szagos kormányt s ültessenek a nyakunkba szigorú, de őszinte és gavalléros osztrák generálisokat, akiknek láttára megtudnák még a leggyöngébb elméjűek is, hogy régi és tiszta igazság az, miszerint a magyaroknak mindig Bécs parancsol és csak azt a csekély változatosságot engedi meg, hogy néha civilek által, néha pedig katonái utján adja tudtunkra akaratát. Az előbb vázolt pesszimizmus hasonló módon szeretne elbánni a magyar sajtóval is. Nem tud hinni abban, hogy a teljes elfajultságból ki tudna még emelkedni a sajtó. Nem tételez fel annyi lelki erőt, amennyi a megjavuláshoz szükséges volna, azért kegyetlenül kimondja a szentenciát: ki kell vágni a nyelvét. Nagyon is sokan vannak már ezen országban, akik keserves szivvel gondolnak a sajtótól eltűrt keservekre és még többen vannak, akik még csak most kerültek teritékre : felnyársalásra és kerékbetörésre. Az egyház napról-napra találkozik a sajtó rosszakaratával és igazságos törekvéseiben léptennyomon szemben találja magát a virtuskodó, a betyárkodó tudatlansággal. A sajtószabadságnak éktelen kilengéseit a legsajnosabban tapasztalják az egyház férfiai. A közvéleményt ravasz mesterkedéssel ellenük irányítja a liberális sajtó és pedig oly szemérmetlenül, oly pokoli módon, hogy teljesen indokoltnak látszik az a vélemény, mely azt tartja, hogy inkább korlátoztassék az igazmondás, minthogy korlátok nélkül, félelem nélkül garázdálkodhasson a gazság, a rágalom és a piszkolódás. Vannak tehát szempontok, amelyek nagyon is követelnék, hogy a sajtóra kiméKéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal ciraére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. letlenül tegye rá kezét a törvényes hatalom. A mi népünk még műveletlen ahhoz, hogy megtudja Ítélni, miszerint a kezébe kerülő újságok és könyvek nem egyenlöek a szentirással. A nyomtatott betű még mindig titokzatos bálvány a mi népünk előtt s a nagy tisztelet folytán nem képes észrevenni a bálvány mögött rejtőzködő és élősködő hamisságokat és csalafintaságokat. Azonban a haladó élet sürget, hajt bennünket az uton előre. Nem tehetjük újra bölcsőbe az elkamaszosodott sajtót, hogy az anyatejen farkasból báránnyá nevelődjék. A fogait se lehet végig kiverni, mert ha a támadásra alkalmatlanná válik, védelemre se lehet többé felhasználni. Bárhogy kerülgetjük tehát a forró kását, mégis csak azon a ponton kell megállapodnunk, hogy minden siralom, keserűség, bántalom és igazságtalanság dacára is ki kell szabadítani a sajtót a munkapárti törvényjavaslat siralomházából, mert igaz ugyan, hogy nehezebben vághatna meg bennünket bilincsei között, de viszont mi sem üthetnénk szét kedvünkre azok között, akik csalnak, csalni akarnak s akik épen azért igazán meg is érdemlik az ütést. A munkapártnak eddigi törvényei is olyanok, hogy a törvény őreiként szereplő kormány okkal-móddal a saját céljai támogatására használhatja fel azokat ügyes magyarázatok által. Ilyen szellemben épült fel a sajtótörvény javaslat is. Nagyon félelmetes az a kilátás, hogy mig az ellenzéki sajtóba pénzbírság, börtön AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A vadon rózsái. — Elbeszélés. — Milyen más élet volt akkor, mikor még az anyja élt, olyan volt mint a vásári festett hatosos baba, csupa cicoma, csupa disz, amellyel a szerető anyai kezek cifrázták fel. Most, hogy meghalt, eltűnt a disz is, mint a gyenge szirmokról napfeltüntével a harmat. Egyedül volt, édes atyja viselte gondját, kiből azonban hiányzott az anya művészete. Vadász volt. Ha délben hazajött, magához ölelte kis maszatos porontyát, az meg vigan a nyakába ugrott és össze csókolgatta az egész arcát. — Ugyan Micókám mit csináltál egész délelőtt — kérdi nevetve az atyja. — Ettem, ittam, játszottam, no és találd ki, hogy még mit csináltam — mondja csintalanul és meghúzza az öreg lompos bajszát. A papa meg gondolkodott s törte a fejét, hogy mit is csinálhatott az ő bogara, találgatott, de hiába volt minden fáradozása, nem tudta eltalálni. — Jaj, hát imádkoztam, mint a mama mondta. Az öregnek a mama szóra könnyek jelentek meg a szemében. — Papuskám, hát miért sírsz, talán máskor ne menjek ki az erdőbe a Szűz Máriához? — De igen kedvesem, csak menj, mindenminden nap és imádkozz sokat. És Micó ki is járt, korán reggel, mikor még az éjtől búcsúzó tündérek könnye ott ült a fűszálakon s a fészkét elhagyó madárka háladalt csicsergett ébresztőjének, akkor már kin' tipegett. Piros kosárkája, mely derekára kötve lógott, lassan megtelt a mosolygó szemű friss eprekkel. A felét otthon hagyta, másik felével meg elindult az erdő felé. A nap már akkor egy arasznyira elhagyta a földet és arany sugaraival, mint valami tündér hajjal," átszőtte a fák rezgő leveleit s lágyan megtörött a kis csermely csobogó vizében. Ő tipegett tovább kis kosárkáját kezében szorongatva. A pacsirta felszállt előtte az útszéli bokorból s csattogott, pattogott, végre trillázva eltűnt a levegőtengerben. A virágok felnyitogatták álmos kelyheiket s a keletkezett lágy zsongás-bongás mintha a virágok beszéde lett volna. A gyenge szellő bólingatta jobbra-balra gyenge fejecskéiket; üdvözölték egymást. — Jó reggelt — mondja a pipacs a szerény ibolyának — hogy aludtál ? Az ibolya felmosolyog rá, piciny, illatos szájacskáját kinyitja s sugdosva, mint valami szerelmes feleli — édesen, jól 1 Rólad álmodék. A pipacs még pirosabb lesz, de hogy mit felel vissza, nem érteni. ^ És Micó libeg tovább. Egy kis béka ugrik az útra, olyan szép zöld, mint a smaragd. Nagyot néz a korai utasra, de nem ijed meg, kettőt-hármat ugrik és a legyet, mely ép' ott végzi repülő gyakorlatait, egy kapással eltünteti. Messziről a szellő szaggatott harangkongást hoz, lágyan töri a léget, imára szólitva fel az ébredt természetet. Micó megállt, elérte célját. Az útszéli Mária szobor oly szelíden, szendén mosolygott le rá és a messze búgó harang hangja itt egybevegyült a kis leányzó suttogó hangjával. —' Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes . . . A harang meg csak zúgott-búgott, mint a messzehangzó, szélalkotta sziklaorgona. . . . Imádkozzál érettünk, mamuskámért is, aki meghalt, meg papuskámért is. Hoztam epret jó anyám, add oda Jézuskának és mondd meg neki, hogy nagyon-nagyon szeretem őt. — Felkapaszkodott a kőkerítésre és kis kosárkáját a Szűz kezére akasztotta, a tegnapit levette, még megcsókolta a festékkopta kezet és elindult hazafelé, boldogan. A nap már jó fent járt s mint valamilyen pásztor király tekintett le a szétszórt bárányfelhőire. A bokor szétvált és egy daliás legényke lépettt ki belőle. Rózsás arca, kökényszeme életerőt és boldogságot árult el, amikor pedig a szoborhoz lépett, arcáról tisztelet és szeretet sugárzott le. Kis puskáját levette válláról, kalapját a csövére tette és egy ügyes rántással a kerítésen termett. — Oh mily' jó vagy Mária, megint szedtél nekem epret és milyen szépet. Majd meglátod, jó leszek érte. — Az utolsó szemig kiszedte a kis kosárból, aztán megcsókolta a mohos szobrot és a következő percben eltűnt a bokrok között. Elmúlt már azóta tiz év. A kőszobor kopottabb lett, a kerítés bedűlt, de látogatója, a Micóból lett Mici, hű maradt hozzá. Szép leány lett belőle, járása egyenes lett, nézése szelíden vad, mint az őzé. De már nem hordott epret, fehér rózsát helyezett most mindég a szobor lábához, ha nem is mindennap, de szombaton biztosan. És az a rózsa egy hét alatt megváltozott, vagy a boldogságtól,