ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-10-26 / 43. szám

XVIII. évfolyam Esztergom, 1913. október 26 43. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Gyanúsítások áradata. Esztergom, 1913. október 25. A beteg bár észleli szervezetében a halálos nyavalyát, bár kinosan érzi, hogy itt is szúr, amott is sajog valami belsőjében, még sem hajlandó félretenni minden reménységet és bizik az orvosnak hivatalosan ámitó szavaiban, hogy csak muló gyöngeségröl lehet szó, mely után még számos éveket remélhet. A magyar nemzetet veszedelmes betegség keritette hálójába. Beteg a kormánya, beteg a törvényhozása, régóta gyöngélkedik a közigazgatása, halálra vált a nemzeti becsületérzés, hamvaiban utolsót pislákol a köztisztesség, a hazaárulás undok kiütései kiméletlen operációt sürgetnek, mert rövid idö múlván megmételyezik a magyar népnek vérét, testét és lelkét. Bárhová nézünk is, csak fekélyt, borzalmat látunk s ha találkozik még hivatal, méltóság, reményt keltő egyéniség, azzal is elbánik csúful a féktelen sajtó s bevonja a gyanusitás undok békanyálával, hogy igazán ne legyen egy pont, egy személy sem e hazában, akire e pillanatban bizalommal tekinthetnénk, akitől segitséget várhatnánk és önzetlen munkálkodást remélhetnénk. Önkéntelenül is eszünkbe ötlik az a gondolat, hogy ebben az országban tervszerű küzdelem folyik, egy jól kitervezett támadást folytatnak, amelynek szálai a szabadkőmives páholyok sötétjébe és a forradalmi szocializmus titkos odúiba nyúlnak vissza s az egésznek ki nem mondott, de annál nyilvánvalóbb célja a létező társadalmi rendnek felforditása, amelynek nyomán be kellene következnie a véres radikalizmus uralmának. Évtizedek óta folyik a piszkos munka hol csöndben, alattomosan, hol pedig tüntető lármával. Az egyházi személyeknek minden cselekedete, a tévedöknek félrelépése kegyetlenül felboncolva, kiszinezve kerül a sajtó révén a közönség asztalára s mindinkábbb közeledünk ahhoz a ponthoz, hogy lámpával kell kutatnunk olyan ember után, aki még tisztelettel viseltetik a közéleti személyek, az egyházi méltóságok és a világi méltóságok iránt. Aki szánt és vet, az aratni is akar. Ezen elvből kifolyólag kétségtelenül el kell hinnünk, hogy a liberális, a radikális sajtónak titkos és nyilvános mozgatói se cél nélkül rontanak és pusztitanak, hanem igenis várják munkájuk eredményét s a kellő pillanatban elöállanak, hogy az átkos munkálkodásuk gyümölcseit leszedjék. Nem árt egy kis visszapillantás s a jelenlegi állapotok megértése céljából jó lesz visszatekintenünk az utolsó tiz év eseményeire, amelyek nem egyebek mint azon vértelen, de példátlanul elkeseredett harcnak tünetei és epizódjai, amely szakadatlanul folyik e hazában a keresztény szellem és ellenségei között. Sokszor mondottuk és újra is erősen állítjuk, hogy nálunk a politikai sakhuzások erősen magukon viselik a vallási harcnak jellegét. Nem történhetik közgazdasági mozgalom anélkül, hogy az egyházi vagyon és tulajdonjog meg ne piszkáltassék. Nincs törvényhozási vita, amelynek folyamán a vallást hajánál, fülénél fogva a porondra ne rángatnák. S mindezt nem a kath. irányzat emberei teszik, hanem épen azok, akiknek kedves vesszőparipájuk az a jelszó: a vallásnak semmi köze sincs a politikához. E sokat hánytorgatott mondásnak rikitó cáfolata a munkapárti toborzás idején következett be, amikor a minden fűszálba kapaszkodó politikusok a katholikus intézményekre is kivetették hálójukat s alkalmasan szerződtetett kath. politikusokat állítottak be a katholikus naggyülés vezető embereinek sorába is. Aki már tiz év előtt is tudott komolyan gondolkozni, jól megjegyezhette magának azt a jelenetet, amikor a naggyülés egyik nyilvános ülésén dr. Prohászka Ottokár, az akkor még minden kitüntetést nélkülöző fekete ruhás áldozópap állott a közönség elébe s tüzes elkeseredéssel vázolta a katholikusság alantos helyzetét s ily szavakat mondott: A budapesti villamosra szállottam fel s egy táblára felírva olvastam: „Tilos köpködni!" Igen, még a villamos kocsikban is tilos a köpködés, csak minket katholikusokat köphet le bármely kócos alak büntetlenül. Leírhatatlan jelenet következett be ezen szavakra, mert mindenki tudta és érezte, hogy a nagy szónok keserves igazságot mondott. De néhány év elmultával épen a nagygyűlés vezetőségében hallatszottak olyan hangok, hogy a néppártnak s a kath. népAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Uti emlékeim. Irta: Pauer Károly. XII. Néma áhítattal áll az ember e megragadó képek előtt és csodálkozva feltekint a napfényfonta hatalmas bércek ormaira, majd megint egy bámuló pillantást vet az előtte fekvő völgy csodaszépségére : csupa remekmüvek, melyek mint az isteni mindenhatóságnak tanúi, nagyszerű és fenséges alkotásuknál fogva önként emlékeztetik az embert, a por szülöttjét semmiségére. Közben-közben élénk gőzhajó-füttyek, motorcsónak-berregések zavarják a teljes, méla csendet, de azért egy cseppet sem bosszantanak, mert ez már hozzátartozik a tavi élethez. Kár, hogy a Jungfrau magas csúcsát eltakarták előlünk a felhők. Hiábavalónak bizonyult ez egyszer a tó partján felállított sok távcső, a Jungfrau nem mutatta meg hófehér ruháját. A délután folyamán kirándultunk még a „haldokló oroszlán"-hoz is. A Lőwenplatz-vól ugyanis egy hegyi ut vezet a Gletschergarten felé. Ez előtt egyhatalmas oroszlánt láttunk a hegyoldal sziklájából kifaragva. Az állatvilág e hatalmas 9 méter hosszú királya Thorwaldsen szobrász terve után készült s a híres svájci gárda hűségét és vitézségét akarja jelképezni. Ugyanis 1792-ben 26 tiszt és 760 katona védte meg hősiesen a Tuileriák palotáját a csőcselék ostromával szemben. Természetesen e kis sereg védelme a csőcselék óriási ereje mellett csekélynek bizonyult s azért mindnyájan ott lelték halálukat. A haldokló oroszlán remek reliefje híven állítja szemünk elé a gárda hősiességét. Sokáig bámultuk ezt a sokat kifejező szép képet, azután pedig ismét kisétáltunk a tó partjához. A Pilátus hegyén épült szálló kivilágított ablakai remek látványt nyújtottak a magasból. Mintha ezer meg ezer szent János bogárka röpködött volna a csúcs körül. Az angol s francia hölgyek szebbnél-szebb toalettjeiket mutogatták a sétatéren, itt-ott egy-két afrikai néger is vegyült közéjük. A szállók terraszaiból lehallatszott a zene s a tó kék vizén száz meg száz lampionos csónak lebegett . . . A ki szép vidéket akar élvezni, az jöjjön csak ide. Szebb ez a Tátránál, fenségesebb az Aldunánál, impozánsabb a Salzkammergutnál I . . . Kár, hogy már annyira kifogytam az időmből, szívesen töltöttem volna itt még egy hónapot is. Másnap reggel elérkezett a búcsúzás szomorú pillanata. El kellett válnom attól, akit annyira szerettem s aki az én kedvemért tette meg immár vagy tizedszer a római utat. A fájdalom könnyei lopództak szemembe. Bucsut kellett mondanom a kedves, jó prelátusnak, a kinek oly sokat köszönhetek. Nélküle mit sem ért volna az egész tanulmányút, az ő kalauzolása, vezetése és magyarázata nélkül egyhangú és unalmas lett volna minden kirándulásom; hogy sok szép és nevezetes dolgot láttam, hogy oly sokat tanultam és tapasztaltam, azt egyedül ő neki köszönhetem. Hálámat, köszönetemet máskép nem tudom leróni iránta, mint imámmal. Imádkozni fogok érte sokszor, mindennap, hogy a jó Isten fizesse meg neki ezerszeresen azt a sok jót, a melyet csekélységem I iránt tanúsítani kegyes volt. Kedves Jóska barátomtól is nehéz szívvel váltam el, hiszen nagyon megkedveltem. Tréfás, vig kedélyű ember, kinek barátsága sokat ér. Még egy baráti ölelés, még egy kézszorítás és az automobil a pályaudvarra vitt . . . Most már egyedül bolyongtam mindenfelé. Szomorú, lehangolt kedélyem nagyon is érezte a prelátus és a Jóska hiányát. Nem tehettem máskép, kénytelen voltam már hazafelé ballagni, hogy még édesatyám körében is töltsek néhány napot. A prelátus még három napig marad unokaöcscsével Luzernben, azután Münchenen keresztül kegyelmes főpásztorunkhoz utazott, a ki épen a Lienz melletti Amlach-baxi üdült. Jóska barátunk egyenesen hazafelé tartott, a prelátus pedig Ischlbe rándult Amlachból s onnan visszatért Esztergomba. Csekélységem Zürichnek vette útját. RomansAorn-ban felszálltam a hajóra s a bódeni tavon át Lindauba értem, ahonnan pedig Münchenbe utaztam. Véletlenül csupa angol miss közé kerültem, szerettem volna egyet mást megérteni borzasztó gyors beszédükből, de nem sikerült. Tovább kerepeltek, én pedig bámultam a vidéket. Münchenből még az nap délután Altöttingbe, Bajorország e hires kegyhelyére utaztam s a Hotel Post-ban szálltam meg. Itt találkoztam Kazacsay Árpád pozsonyi apátkanonokkal s székes-