ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-01-26 / 4. szám

italmérések ajtajánál lézeng. Elővéve a pénztárcát tovább kérdezgettem, mire ő sapkáját levéve szivesen adott feleleteket, közben pedig mintegy megbűvölve meredt a pénztárcára. — Mit szokott dolgozni? — kérdem töle. — A mi kerül, kérem alássan. — Maga hordár is? — Az is — kezét csókolom — meg minden. — Van-e lakása? — Kint a szérűben a szalma közé bújok éjszakára. Az a lakásom. — Nem bántják? — A csősz elnézi, meg a gazdák se bánják, ha ott meghúzom magam. — Ebben a nagy hidegben nem fagy meg. — Bizony hideg van, kérem alásan kiváltképen mig levetkezem. .— Micsoda? Hát még le is vetkezik?! Hiszen akkor csakugyan megfagy! Itt már igazán meg kellett sajnálni a szegény páriát, aki a vetetlen szalma ágy előtt is illedelmesen levetkezik. Erre titokzatosan mellém szorul és halkabban mondja: — Tetszik tudni, le kell vetni a ruhát, hogy meg ne lepje az embert az a csúnya féreg. — Miféle csúnya féreg ? — kérdem értelmetlenül. Mire ö a hajában kezd turkálni s jelentőségteljesen felém vág a szemével: — Hát az a csúnya féreg. Tetszik már érteni ? — Értem, értem, jó ember, de azért mégis csak jobb volna a ruhájában aludnia, hiszen reggel megfagy benne, mikor felveszi. — Bizony, nem a legkényelmesebb, de azért megvagyok, mert hozzá szokott a bőröm. Ezzel megszakitottuk a társalgás fonalát. Még csak annyit jegyeztem meg: — Azután meg ne igya azt a pénzt, amit kapott. Ekkor már letért az igazság útjáról és méltatlankodva hajtogatta, miközben tovább ballagott: — Nem iszom ! Nem iszom ! Dehogy iszom ! Nem szoktam én inni; hazudik, aki rám fogja. Nem is lehet megróni szegényt, ha a kazalból kibújva hideg ruhájában a legközelebbi korcsmába rohan. Ott pedig csak akkor tűrik meg, ha pálinkát rendel magának. Itt legfeljebb azt lehet keresni, hogy miként és miért jutott ily sorsra? Egy régi mulasztásnak, hanyagságnak, vagy bűnnek áldozata e toprongyos alak. Ünneplő gyerekek. Kezüket a nadrág zsebébe dugva, báránybörsipkába bujtatott fejüket előre lógatva haladnak. Egyik-másik előre fut, hogy egy követ vagy árkocskát átugorjon. Ha jeget találnak, csúszkálni próbálnak, majd szeges csizmasarkukkal felvágják a jeget, hogy másnak ne jusson az élvezetből vagy éppen orra bukjék, ha mégis csúszkálni merészel. Lerí az arcukról az öntudat, hogy most nekik szabad csavarogni. Még pedig hivatalból. Ezt igy tessék érteni. Az anya tisztába bujtatja vasárnap reggel csemetéit, azután megéteti őket s hogy láb alatt ne legyenek a főzésnél és takarításnál — vasárnap nem lévén iskola — kikergeti őket az utcára : — Menjetek templomba, vagy játszani. Ne őgyelegjetek a lábam alatti A szomszéd kapuk előtt hasonló sorsú gyerekek ácsorognak. Az unalom összehozza őket. — Játsszunk valamit — hangzik az indítvány. — Ne itt, hanem menjünk a várba I A kijavított indítványt elfogadják s megindulnak. A kapukat megzörgetik, amelyek mögött kutyát sejtenek. A kapu résén visszamorognak az állatra s dühösitik, mig csak ki nem rohan valaki a házbeliek közül a piszkafával. Észreveszik a veszedelmet s kórusban sivítják : — Vigyáz! — Szaladjunk! — Már jönnek ! S futnak ziháló mellel, félve, rettegve, de jól esik az ijedelem. Mikor látják, hogy senki sem jön utánuk, hangosakat nevetnek s nem adnák egy vak lóért a kalandot, melynek során még meg is kergették őket. Nagy sor az ! Nagy büszkeség ! — Én ütöttem legjobban a kaput! — De én láttam meg, hogy jönnek! — Én tudtam a legjobban szaladni! A részleteken majdnem összepörölnek, mikor a Ferkó kijelenti, hogy neki uj bicskája van. Gsonlnyelü! — Loptad! — gyanúsítja valamelyik. — Az ám! Loptam hát! Karácsonyra kaptam az édes anyámtól. Neki áll egy fa kérgének. Vágja, hasogatja. A többiek körülállják s irigykedve nézik a kincset és a rongálás munkáját. Nem is nézhetik tovább a dicsekedőt, azért kiadják a jelszót: — Menjünk tovább! — Nizd a'! Milyen szép fehér hó van a korláton! Oda rohan mind s nyalják, eszik, harapják a havat a korlátról. — Cukor! — Jó cukor ! — lelkesednek kórusban. Nyomban köhögni is kezd vagy kettő töle. Egyik távolabbról nézi őket. Nem mer havat enni, mert az anyja megtiltotta. Várja a mulatság végét. Irigykedik is. Végre elfogy a türelme s nyers hangon kiabálja: — Gyertek már, no! Érdemes is veletek valahová menni! De azért máskor is elmegy, ha alkalom lesz rá. R. Vázlatok. Ajándék. 1. Színekbe szeretném öltöztetni s fénybe mártani a suta, esetlen szavakat, melyekhez annyi szennyes ajk tapad, hogy tisztán fényelve, pompásan pompázva szálljanak mint csillogó kolibrik, mint dús virág kelyhére színes pillangók egy pompázatos virág felé, életem legszebb virágjának, egy léleknek kelyhére : anyáméra ! 2. Egyszer dörgött az ég, vadul üvöltött a szél, villámok mint hosszú, tüzes kardok szelték keresztül az ég homorú testét, melyet megnyalt már a vihar borzongató setétje, s mintha a föld egy óriás erdő lett volna, úgy búgott a lég, haragvó istenerők roppantak egybe, derékba tört fák sikoltottak, sodort levelek zizegtek ... És akkor hangosan, szilárdan szóltam anyámnak: gyerünk, én nem félek, mért dobog úgy a szived ? Fogd meg csak a kezemet és megyünk. Ezt mondtam nagy hangon, de valamit elhallgattam: szent csókod az arcomon ég még. 3. Élek, tehát gondolok a halálra. Kívánságaim vannak, tehát csalódásaim is. De egy kívánságom mindenek fölött áll. Ügy szeretném, ha meg kell halnom, hogy lehajtanám fejemet s te rátennéd áldott kezedet fürtjeimre, nekem pedig feléd perdülne megtörő szemem, feléd fordulna hanyatló ajkam: egy sóhajtás feléd s a lélek kiszállna. De utoljára még hozzásimulna a te lelkedhez, anyám! 4. Himes réten jártam tavaszi hajnalon, madár tanította repülni a fiát: anyámra gondoltam. Erdőn kóboroltam, futóka fehér virágját szagoltam, néztem amint parányi karjával öleli a bokrot: anyámra gondoltam. Napos utcán jártam, fölöttem fecskék szálltak, vigan picsirikeltek, legyeket fogdostak, fiaiknak vitték: anyámra gondoltam. A határt bejártam, vasutvágány mellett gyermekeket láttam, vidáman játszottak, vonat elé futottak, jött nagy robajjal a pirosszemű gépszörny, rátiporna már a pajzán kicsinyekre, rongyos asszony szaladt, elkarolta onnan : anyámra gondoltam. Kinyílott tavaszban színeknek örültem, zöldben heverésztem, meleg szellőt tenyeremmel lágyan megfogdostam s éreztem, amint a bimbót kipattantja, rügyet kiborítja: anyámra gondoltam, lelkemre gondoltam. t e HÍREK. Karcolat. Gyermekjátékok. • Szőke Themse partján, ködös London egyik hatalmas márványpalotájának udvarán hangos jókedv és pajzán lárma uralkodik. A palota máskor olyan kihalt, néma és rideg . udvarán ugrándozó gyermeksereg hancúrozik, kipihent arcú fiúcskák szaladgálnak ide s tova; olykor egymást becsületesen hátba verdesik, egyik, másik birkózásba kezdenek és falrengető hahota közepette vagdossák egymást a földhöz. Mikor aztán igy már alaposan kifáradnak a verekedésben, Edward apó a gyerekek felügyelője szépen kivasalt pepita nadrágban, mamusszal a lábán, cafrangos hálóköntösben odacsoszog a gyerekek közé és békitő hangon ilyenféle dikciót mond : — Fiuk ! Ne izéljetek már. Legyen egyszer béke s ne mindig civakodjatok. — Éljen Edward apó, kiáltozza most lelkesülten a gyerek tábor. — All right! Gyertek előbb uzsonnáljunk meg, mert az éhes ember mindig veszedelmes. Értitek fiuk ? Nos hát áncváj! És ha jól laktatok, majd egynéhány szép, csendes játékot fogok mutatni. Fejedelmi uzsona után a fiuk újból az udvaron teremettek, hogy mielőbb játszhassanak Edward apó pedig szép sorjában körbe felállította a fiukat. — No most ide figyeljetek, hangzott Edward apó vezényszava. Egy lesz köztetek az ördög, a többieknek pedig egyenként megmondom a nevét. A fiuk felállottak rendben. Az első ördög Taliánék fia lett, aki előre betanítva, nagy dérreldurral jött. -- Csincsilin bum, bum, bum. — Ki van az ajón ? Kérdi a többiek nevében Edward apó. — Ördög, hét tüzes vasvillával és hét zsák tubákkal. — Mit akarsz ? — Akarom, akarom, fejemet vakarom, akarom a Békét. — Békét? Olyan nincs. Elmehetsz. Utána a szőke kamasz Ánglis gyerek lett az ördög. Ö is Békét akart. Következett Bulgárék fia. — Mit akarsz ? — Akarom Drinápolyt. — Fuccs ! Aztán Szerb Petikére került a sor. — Mit akarsz ? Kérdik. — Akarom a tengerpartot. — A holdban, mondja egyszerre Talián gyerek és a Közös gyerek. Montenegró Nikitől azt kérdik : — Mit akarsz? — Akarom, akarom a Skutari várost. — Majd ha fagy, zúgja a gyerekhad. A kréta szinü görög gyerektől meg azt kérdezik : — Hát te mit akarsz ? — Akarom . . . akarom . . . Szalo . . . — Mi-it? Szalonnát? — Hogyisne! Szalonikit. — Csak lesd ! Legutoljára Török Zoltán az ördög. — Mit akarsz ? — Semmit. — No az nem sok feleli, egyik másik. Megadatik. Halló fiuk. Vége ennek a játéknak, ordítozza Edward apó. Most majd „kölcsön olló

8-t fognak játszani. Tudjátok-e ? — De tudjuk ám! — Antul jobb. Nem kell legalább magyarázni. Újból felállanak a fiuk sorjában köralakban. — Majd te leszel legelőször a kérdező Porosz Viliké, mondja a játékrendező Edward apó. — Jól van. Odamegy a mellette álló Bulgár Ferdihez. — Kölcsön ollót. —• Szomszédba, feleli Bulgár. — Kölcsön ollót. — Szomszédba, mondja Oláhék gyereke. Mikor javában folyik a játék, a négy legkisebb gyerek összemarakodik egymással. — Nem játszom, mondja haragosan Török Zoli. — Én sem, igy Szerb Peti. — De én sem ám, vágja közbe Bulgár Ferdi. — Meg én se, viszonozza a választ Görögék fia. — Csitt gyerekek, mert biz Isten elnáspángollak benneteket. Micsoda neveletlenség igy összszekapni. Francia Közi, a sunyi fiu, odasúgja Bolgár Ferdinek: — Ne félj Ferdi ! — Nem is. Edward apó bosszúsan fölszalad az emeletre, hogy elhozza a porolót. A durcás Török Zoli majdnem sirva fakadt mérgében dühösen odavágja a többieknek: — Örök harag. Nem játszom többet veletek. Adjátok vissza a babaruhámat. Fidibusz.