ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-08-03 / 31. szám

A hazugság légkörében sok ember elégedettnek érzi magát s nem pirul, ha önszavaival jut ellenkezésbe, mert e hamis módszer legvakmerőbb leleplezöje az emlékezet, mely csak igaz történeteknek mozzanatait tudja hiven megőrizni, de a valótlanságok láncolatát úgy összekuszálja, hogy nagy tudósnak kell lennie, aki ilyen hínárból kiemelkedik s ebben rejlik a büntetése is. Árra legkevésbé sem gondol, mily rohamosan száll le mások előtt egyéni értéke s mennyivel magasabban áll vele szemben, ki saját egyszerűségét szégyen nélkül vallja s szavai mindég korrekt igazságról tanúskodnak. Ma már nem nagy számban tolongnak a szavahihető karakterek s igy annál inkább el vagyunk ragadtatva, ha kutatásaink révén egyegyre akadunk, aki közvetlen s egyenes modorával igyekszik tekintélyét fentartani, s ha e szép példa nem is talál sok követőre, a legnagyobb hódolattal adózunk neki, elismerve mindenkor, hogy az igazság a legnemesebb rugója az emberi cselekedeteknek és csak ennek fokain juthatunk erkölcsi magaslatra. Kiket az alacsony gondolkozásuak tábora vonz, csak ámítás és hazugsággal vélik fentartani pozíciójukat s az igazság elől gyáván kitérve, nagyzási hóborttal akarnak többnek látszani. Minő szégyen volna pl. sejtetni, vagy pláne bevallani, hogy a csekély hivatalnoki fizetés, nem engedélyezi a drága ózondús levegőjű üdülést, azért nyáron fel lesznek kutatva a legtávolabbi rokonok vagy komák (akinek van földje vagy szőlleje) s oda menekülnek pár hétre, hogy a szomszédoknak mondhassák, hogy ebben és ebben a külföldi fürdőben élvezték szabadságukat. A kollégák persze jól tudják, hogy Dorozsmáig is csak háromhavi előleg nyögésével jut el a kis hivatalnok és csak aludttejjel szabad konzerválnia, jó táplálékot igénylő idegeit. A nagyságos tandlerné a boltajtóban fogja el a médiumokat, bő beszédével ismertetve a legszebb tájakat, mikkel még a földrajzban sem találkozott, mert csak egy elemi osztály által emelkedett a nagyságosi rangra. — Nem is képzeli, milyen potom áron étkeztem ^Gasteinban" csak harminc korona volt a napi „Pensió" — „Karlsbad"-ban pedig csak huszonötöt fizettem. Az ószerész ur szörnyen rázza fejét a sarokban, az öregségtől e vagy a kételytől •—• nem tudni — csak azt látni, hogy az egész raktár tartalma, még az összes poloskákkal együtt sem födözné a nagyságos asszony füllentéseit, ami végtére is jó reklám az üzletnek. A másik a legcsekélyebb dolgokat is hozatja, hogy a kis városi ipart teljesen ledegredálja. Ez a szövet Pesről van, a ruha „Zwiebachtól"" — a kalapom Parisból jött — holott kivasalt formáján egész éjjel öltögetett A rivális, aki toilettjeitt tényleg Bécsből s külföldről hozatja — az ügyességével akar feltűnni s a salon munkáira is azt terjeszti, hogy kel, csillogó villogó éremfüzérekkel, óriási keleti gyöngyökkel. Hajukba is fényes érmeket fonnak, melyek ismét vállukon verődnek össze. Karjaikat széles ércpántokkal, kezök fejét zengő karperecekkel diszitjk. Formás bokáikra erősen zörgő karpereceket raknak. Kezökben vagy csöngetyüs dobot, vagy érckagylókat vagy kalattyúkat tartanak. A gavazik tánca nagyon sajátszerű. A táncosnő a dobogó közepére áll. Az alacsony, széles divánok keleti szőnyegére összevetett lábakkal letelepszik a többi cigarettázó gavazi és zenész. Az Alhambra mulató közönsége narglét szi vagy hűsítő italokat szürcsöl s ugy nézi az egyhangú gavazi táncot. A táncosnő lába nem mozdul, de testének minden porcikája a mélabús zene taktusai szerint ringani kezd. Karjait feje fölé emelve, bájos mozdulatokkal kiséri mámorosan mosolygó s ide-oda ingadozó fejét. Valamennyi ékszere csilingelni kezd. A gyorsabb ütemes zenére szenvedélyesebben táncol, de lábai nyugodtan egy helyben állanak. Csak a felső test és a törzsök ing és ring a melankolikus muzsika ritmusa szerint. Mikor már jó félórai tánc után belefáradt, visszatelepszik a divánra, cigarettre gyújt s kipihent táncosnők folytatják a táncot. Az ifjúság beleujjong, a vén ember beletapsol a mulatságba, a mitől azután a gavazik még inkább nekimelegszenek. A gavazi sohasem visel fátyolt. Öltözete, természete és foglalkozása egészen elüt a szigorú magánéletre kárhoztatott egyiptomi nőktől s azok tisztességétől. Az egyiptomi nők közül azonban épen a maga varrta — hát az ilyen hamis mondásokon csak „Röntgen sugarakkal" lehetne eligazodni. Van még egy érdekes kaszt, mely az étkezésével adja az urat s csak „Ragou", „Hal", „Fogoly" kerül az asztalukra, bár a tűzhely fagypontja többször igazolja, hogy „Liptói turó" szerepel a menün s a prózai vöröshagyma illat pótolja a vad szagát. Ha pedig a drágasági pótlék várva-várt summája megengedi a rántott csirkét, kijön az asztal az udvarra s a gyermekek olyan lármát csapnak örömükben, hogy másnap a lapok ciceróból szedik ki a ritka megjelenésű csirkék szenzációját. Az ilyen egyének a külvilágnak élve hazugságaik által másoknak rabjai s fülig pirulnának, hogy egyszer igazat kellene mondaniok. Szerénység, — igazság — jellem, mártírokat nevel, kiket a gőg megrugdosva letipor, mert szégyelli elismerni nemes nagyságát. A hazugság pedig másokat ámitó, öncsaló színjáték s nyomorult komédiásain az igazak kacagnak. Gladiolus. HÍREK. Csattanó. Esztergom, 1913. aug. 2. A városi dobos messzire hallatszó hangon elmeséli, hogy a tekintetes városi magisztrátus közhírré teszi, miszerint a „kolera" a kertek alatt ólálkodik s hogy a magisztrátus meghagyja minden rendű és rangú városi polgárnak, hogy igy meg ugy, ilyen meg olyan eszközökkel védekezzék a halálos nyavalya ellen, mert ellenkező esetben szigorú büntetésben lészen része. — Tyhühü! Hát mán itt a kolera ? álmélkodik egy harcsa bajszú szentgyörgymezei polgár. Majd pedig negédesen egyet legyint bütykös kezével a levegőben, miközben nagy hangon megjegyzéseket is tesz. — Mind bolond az, aki ilyesmit elhisz. Lárifári az egész. Csak be akarják csapni a szegény embert. Egy serkedező bajszú termetes néne áll a beszélő mögött. Előbb megtörli rojtos szélű kötényével egy néhányszor az orrát, fejkendőjét meg jobban az orrára huzza és csak aztán replikáz sipegő hangon a harcsa bajszú mondókájára: — Ahán! Finek mán az urak, hogy megint elgyün a korela. Mert az elhigyjék édes lelkeim nem bántja ám a szegény embert, csak az urat. A körülállók röhögnek nagyokat, hogy imigyen megszapulja a két nemzetbeli a városi urakat. S minden marad a régiben. A városi magisztrátus eleget tett a miniszteri utasításnak az által, hogy kidoboltatta azt. A lakosság pedig illő tisztelettel tudomásul vette a félelmetes nagyúr közeledtét. És aztán punktum. A külvárosi utcák ezután is ép olyan piszgavazik vannak legnagyobb hatással nemcsak a milliomos amerikaiakra, hanem a mai fáraókra, sőt uraikra, a komoly angolokra is. A gavazik fajtájáért tapsol legtöbbet még a piros kabátu I angol katona is, a ki az egyiptomi egyensúly fölött a várakban uralkodó britt ágyuk etetése után az egyiptomi esti élet egyetlen oázisán, a gavazikávéházakban keres mulatságot és talál üdülést. A hableány. Balatoni rege. Emőke ott ült a Balaton partján. Nézte a végtelen víztömeget és egy titkos vágy szállta meg szivét. Ezernyi virág pompázott körülötte és mindegyik azt mondta neki: Mosolyogj te is velünk, mert mi boldogok vagyunk. A lemenő nap sugarai ott rezegtek a habok tetején, mint megannyi fáklya, melyek egy fényes termet világítanak a tó fenekén. És Emőke boldogtalan volt. Látta a szép Balatont, de az nem volt az övé, hallotta a sustorgó habokat, de nem értette őket, virágokkal hintette be útját, de azok elhervadtak. Pedig Emőke szép volt, csodaszép. A habok susognak, zúgnak és egyszerre csak kilép belőlük a Balaton ősz szelleme, mintha a fáklyalángos trónterem mélyéből bukkant volna fel. Hosszú volt a szakálla és ezüst haját boros- l tyánkoszoru övezte. — Én a Balaton, a habok királya vagyok— szólt az aggastyán. Leányom! Hallottam szived hangját, és megértettem szemed vágyát. Itt a tó tükrei Nézd, abban ezernyi élet van. Élete van a kosok maradnak, mint ezelőtt. A folyókákban megbüdösödik az utcára kiöntött szennyvíz. Olyan förtelmes illatár terjeng egy némely utcában, hogy az ember szinte beleszédül. Valósággal miazmásak a külvárosi utcák. Söprűt vagy épen egyáltalán nem, vagy csak nagy ünnepnapokkor látnak. Tán lehetne valamiképen rászorítani a lakosságot, hogy legalább a maga háza táját tartsa tisztán. A másik baj meg épen abban rejlik, hogy egyes városrészek ivó vizű kut hiányában kénytelenek a lajtos vízhordó emberek zavaros dunavizét használni ivásra és általában minden célra. Még az nagy szerencse, ha legalább ilyen vizhez is juthat az a szegény külvárosi ember. Sokszor még semmilyent se kap. Ezek szerint épen nem lenne nagy csoda, ha lábrakapna az agyondobolt kolera ezeken a hódított részekben. Az egészet egybefoglalva tehát üdvös dolog lenne : 1. az utcákat minden piszoktól megtisztítani, a folyókákat fertőztelenittetni. 2. tiszta ivóvízzel ellátni a külvárosi lakókat. Ha ezek végre fognak hajtatni, akkor bátran szembe nézhetünk a dobszóval reklamirozott félelmetes járvány ellen. Fidibusz. Krónika. „A kultuszminiszter meg is tekintette a vármegye székházának üresen ásitozó nagytermét és egyes helyiségeit, de nem látszott meg rajta az elragadtatás..." (E. F. U. f. hó 1-i szám.) Egy igazi, valóságos Miniszter járt nálunk, Megnézte a megyeházát, Hanem hamar ráunt. Autóra ült sebesen És inkább azt tette, Hogy a bajóti nagy lyukat Nézte-nézegette. Ebből bölcsen következik, Mint e vers is mondja: Sokkal többet ér Bajóton Az „Öregkő" gyomra, Mint a diszes megyeházán A .nagyterem* féle, Melybe a megyebizottság Mindeddig nem tért be. És lám, mégis a nagy lyukat Tágitgatják, ássák És békében hagyják azt a Díszes megyeházát: De csak nyugodtan legyünk! Nagy az idők útja . . . Majd rendbehozzák még ezt is — Húszezer év múlva! (-0 mély csendes vizeknek. Élete van a morajló, zugó haboknak. És ők értik egymást, ők beszélnek egymással, a hullámhegy a gyöngyöző habtörpével, a holtnak vélt mélységek a viharral. Lelke van itt minden cseppnek, ugy, mint minden sziromnak és fűszálnak a parton. Leányom te leszel ennek a világnak a királynéja, mind-mind a te szavadra fog hallgatni, csak egyet ígérj meg: szeretni fogod a Balatont és soha senki mást! Emőke keble emelkedett. — Szeretni fogom a habokat, a virágokat — mondotta és igy lett ő a Balaton királynéja. Az élete szép volt, változatos volt. Lemehetett immár azokba a mély, aranycsillogásu termekbe, a hullámok újra felhozták. Ha teleaggatta magát piciny virágokkal és örömében énekelt, a habok vele együtt daloltak. És akiket sorsuk ilyenkor a tó partjára vetett, áhítattal álltak meg és azt mondották: Ni, a Balaton énekel. Ha mosolygott, akkor a hullámok is örültek és örömükben kedves, simulékony, mosolygó gyűrűkben terjedtek tova a tó tükrén. Ha haragudott, a habok is morogtak, keményen ütötték a part szikláit. Ha virágot kivánt, akkor a mélységekből egy hosszú inda eredt és a tó tükrére érvén a lótusz virágot termetté . . . Emőke boldog volt. Egy nappal azzal szórakozott, hogy a tó partján ezernyi piros rózsából füzért font és azt a teste köré csavarta. Észre sem vette, hogy előtte egy ifjú állott meg. Barna volt a legény, barna volt az arca, a haja, a keze. Sötét szemével ugy nézte a leányt, mint valami csodát. Emőke felpillantott és mintha kicserélték