ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-06-29 / 26. szám

Egyesületünk a mai nappal ismét egy nagy lépéssel közeledik kitűzött céljához. A mai naptól kezdve nyitva áll házunkban a tanonc-internátus, ma még csak 15, de rövid időn belül 30 bennlakó növendék részére. Mint tanoncot fogjuk ezután már a kath. legényegyletek részére nevelni ifjainkat. A mai nap arany betűkkel lesz beirva egyletünk történelmébe, megjelent falai között kegyes főpásztorunk, kinek minden hasznos ügy felvirágoztatása szive, lelke mélyén nyugszik.. Ezelőtt öt évvel, midőn az Isteni gondviselés őt magasztos hivatásában más területi működési körre küldötte, itt e helyen vettünk tőle búcsút; az akkori örömünkbe némi bánat és levertség is vegyült a fölött, hogy öt körünkből eltávozni láttuk. Annál nagyobb és őszintébb a mai örömünk, mert nemcsak hogy ismét itt látjuk őt, hanem mint Magyarország Hercegprímása, legfőbb egyházi méltóságában sem tartja egyletünket oly kicsinynek, hogy magas látogatásával azt kitüntetni ne érdemesítette volna. Azért a mai napot különösen alkalmasnak tartom arra, hogy Ö Főméltóságát, épen a mai napra esett nagybecsű névünnepén is az esztergomi kath. legényegylet nevében fiúi hódolattal üdvözöljem. Szivünk mélyéből jövő hála érzettel mondjunk köszönetet szives megjelenéséért és kérjük az eddig tanúsított atyai gondos szeretetét egyletünk részére. Most pedig kérjük a mindenek hatalmas Alkotóját, adjon ŐFőméltóságának hosszú életen át jó egészséget, kitartást, bölcsességet, hogy felelősségteljes, magasztos hivatását az Istennek tetsző módon az emberiség javára sokáig teljesíthesse. Az elnök beszédét lelkes éljenzés kisérte és a szónokot számosan üdvözölték. Azután Taky Gyula karnagy remek baritonszólójában gyönyörködtünk. Nem szükséges kimerítőbb kritikát irni Taky énekéről, hiszen művészetét ugy is ismerjük. Szólóénekét, mely elragadta a közönséget ifj. Büchner Antal főszékesegyházi karnagy kisérte kellemes piano hangon a zongorán. Majd Zemplényi Mici és Margit ültek a zongorához és Schulhoíf op. 6. adták elő nagy iskolázottsággal és ügyességgel, természetesen sok taps kíséretében. A zongorajáték után az énekkar egy másik, szintén igen kedves éneke következett: Erődi Béla honfi dala: „A szülőföldem." Az éneket Andor György dr. prelátus-kanonok, minszteri tanácsos és egyesületi elnök magasröptű beszéde követte, melyben a tanoncinternátusok szükségességét és a legényegyletekkel való szoros összefüggését fejtegette igen tanulságosan. Főleg a szociáldemokrácia romboló törekvését vázolta markánsan és kimutatta, hogy mily óriási izgatást és agitációt visznek véghez a szociáldemokraták az ifjú iparos tanoncok körében, hogy őket a vallás-erkölcsös alapról letaszítsák és szivökben az osztálygyülöletet felébresszék és neveljék. Sajnáljuk, hogy nem vagyunk birtokában e remek beszédnek, mely nagy hatást keltett a jelenlevő közönségben. Utána Taky Gyuláné úrnőnek, városunk e csicsergő és behízelgő hangú csalogányjának művészies énekében gyönyörködött a közönség. Hatalmas taps és még hatalmasabb „éljen" követte a főszékesegyházi énekkar szoprán primadonnájának gyönyörű szóló-énekét, melyet karmestere : Büchner karnagy kisért zongorán. Azután Mórász Béla, egyesületi dékán elszavalta Homor Imrének „A magvetés" c. kiváló költeményét, melyet a zseniális'szerző ez alkalomra irt s melynek elszavalása szintén nagy elismerésre talált. A költeményt itt közöljük. Homor Imre költeménye. Magot vetünk . . . Kicsinyke kis magot A feltörött, rögös, nehéz talajba . . . Magot vetünk és várjuk a napot, Amely a csírát bontva-bontogatja. Mi kel ki majd e munkánknak nyomán ? Gyom-e ? Virág-e ? Tölgyek ? Fenyvesek ? Hisz bámultak már nem egy nagy csodán, Melynél leszólták a kis kezdetet! Gyom nem lehet, mit ily gonddal vetünk, Virág se lesz, mert rögös földbe kel; Mi vakmerően nem reménykedünk, De gondunk ebből bizton fát nevel. Fa lészen ez majd, nagy, erős, sudár . . . Habár hozzá majd évek kellenek, — Kell kozzá majd ezernyi napsugár És gondos, gyöngéd ápoló kezek! De akkor aztán megél, felvirul És nyájas zöldje hűs árnyékot ád S midőn majd érett, bő gyümölcse hull, Óh hányan áldják majd e büszke fát! ... Mi vetjük el ma bízva e magot, Szivünk szeretve úgy remél, remél; Hogy fánk megér majd sok-sok századot S árnyában jólét, kedv, szerencse kél! A boldogság, mit küzdve hajszolunk, Talán majd lel alatta hűs tanyát . . . Hatalmas lombja közt ezüstszavún Dalt tanítanak a madáranyák. Óh, hány csicsergi majd el víg örömben A munka örök, csodaszép dalát! Pedig ha felnő s a világba röppen, El is felejti már talán e fát! Sebaj! Felejtse ! Hadd felejtse el, Hol is tanulta és hol szokta meg, Hogy vigan, kedvvel kell munkára menni, Midőn a hajnal pirja feldereng! Csak azt ne tudja soha elfeledni, Amit tanult itt: munkálkodni már ! De hisz; bár fészkét gyakran elfelejti; Dalát sohsem, — a felserdült madár! Magot vetünk! . . . S ti, büszke álmaink, Mik most felcsillanó szemünkbe szálltok, Tán nem maradtok üres vágyaink, Légvárak, szines, elröppenő álmok! Ti lesztek buzditóink, hogy midőn Napsugár száll az első lombon át; Szemünket többé le ne vegyük róla . . . S óvjuk munkánk e szentelt „Otthon"-át! A műsor utolsóelőtti pontját Dankó Sarolta úrnő művészi zongorajátéka képezte. A művésznő, kinek technikáját, zsenialitását már sokszor bámultuk, most is magával ragadta a közönséget. Sipos Antal „Czinka Pannájá"-t játszotta el igen nagy hatással. Végül az énekkar két népdallal és az Iparosok indulójával zárta be a műsort, mely után a hercegprímás emelkedett fel szólásra és körülbelül a következőket mondotta: A hereeg-primás beszéde. „Régi emlékek keltek fel lelkemben, midőn e helyiségbe léptem, hol régebbi esztergomi tartózkodásom alatt annyi sok örömben volt részem. De volt itt sok gond is, különösen mióta „megházasodtunk". Szívesen viseltük ezt is, mert jól tudtuk, hogy minden legényegyesület nagy eszmét képvisel, melynek szolgálatában nem szabad fáradságtól, áldozattól visszariadni. Az esztergomi egyesület ilyen fáradozások révén ma már egyike az ország legelső e nemű egyesületeinek. Most, hogy a legényegyesület kiegészítette tevékenységét a tanonc otthonnal, különösen nagy hivatást kell betöltenie. Andor prelátus ur gyönyörűen ecsetelte azt a gondolatot, mely a mai társadalmat az iparostanonc otthonok felállítására ösztönzi. Ezek és ehhez hasonló intézmények révén a társadalom hasonló lesz ahhoz a tékozló ifjúhoz, ki elhagyta atyját és eltékozolta atyai örökségét. Később, hogy nagy nyomorba jutott, belátta tévedését és önként ment vissza az elhagyott atyai hajlékba, Igy tér vissza lassan korunk is a kereszténység eszméihez, melyet időközben oly könnyelműen elhagyott volt. E visszatérítési munkában a kath egyesületeink között különösen nagy szerepe jutott a kath. legényegyesületeknek. Örömmel látom, hogy Esztergomban az én kedves papságomnak a város tanítóságával és a társadalom előkelő iparostagjaival együtt sikerült ezt a legényegyesületet ennyire felvirágoztatni. Az iparostanonc otthon most uj tagokat fog nyerni a legény egyesületnek, ez pedig fenn fogja tartani az iparos osztály körében azt a vallásos érzületet, mely alapja a társadalomnak." A hercegprímás azután köszönetet mondott az egybegyűlt közönségnek a megjelenéséért. Kérte Esztergom kath. társadalmát, hogy az internátust vegye pártfogásába és karolja fel azt. Azután megtekintette a tanonc-internátus helyiségét, megáldotta azt és a közönség lelkes éljenzése között eltávozott az egyesület helyiségéből. A táneestély. Este 8 órakor a legényegylet helyiségében igen kedves táneestély volt, mely anyagilag is szépen sikerült. Az udvaron felállított asztalok felett a lampionok hosszú sora örvendeztette meg az előkelő közönséget, melynek soraiban a helybeli papság több tagját is láttuk. A kitűnően sikerült estélynek csak a reggeli órák vetettek véget. És most még egy kötelességet kell teljesítenünk. Meg kell emlékeznünk az egyesület buzgó és fáradságot nem ismerő II. elnökéről: Mátéffy Viktor plébánosról, a ki a tanoncinternátus létesítése körül nagy érdemeket szerzett és a rendezés nehéz munkáját is végezte a vezetőség segítségével. Tudjuk, hogy a rendezés, a szereplők felkérése, az estélyen való felügyelet nehéz munka, de ha azt a jó ügyért és az Isten dicsőségeért tesszük, nagy munkát végeztünk. Lelkiismeretünk megnyugtató szava a legnagyobb elismerés és dicséret, a melyet szereztünk. Isten áldja a tisztes ipart! HIREK. Krónika. Kicsiny az én versem, És a végén kezdem, Lesz talán egy gyárunk S hadiszert csinálunk. A hadiszer-gyárnak Telket nem kínálnak, Adótól se mentes — És mégis csak meg lesz. Másutt telket adnak, Másutt megragadnak Minden jó alkalmat, Hogyha gyárat kapnak! Nálunk nem sietnek, Nálunk a szigetnek Fáit vágják inkább S fogyasztnak rá tintát . . . És igy a hadiszer El is kel minálunk, Hisz a haladással Örökkön-örökké Hadilábon állunk! (-•) Csattanó. Az elmúlt napokban a fürge lábú levélhordó kopogtatott be a szerkesztőségbe. Levelet hozott. De nem pénzeslevelet ám, mert ilyen förtelmességet senki el ne képzeljen, hanem ha jól vesszük annál is kedvesebbet. Egy illatos picike levélkét, melyet (bizonyára) édes kis bársonyos kacsok írtak. A levélke igy szólott: Tisztelt Fidibusz ! Ugye meg fog bocsátani, hogy soraim

1 mai zavarom. De nem tehetek róla. Olvastam a Csattanóját, melyben a feministákról irt. Lássa kérem, Önnek sok tekintetben van igaza. Viszont abban már erősen korholom, hogy minket az árnyasabb oldalról fényképez le. Mert hát épen a csevegés szerepében mutatott be bennünket. Mindezeket leszámítva helyeslem Önt. Én mint egy fiatal bakfis, egy rövid szoknyás médi, az én még rövidebb eszemmel nem tudom felérni, vájjon minek gyűléseztek a világ összes meg lett korú nénijei? Sokat töprengtem én ezen, de megoldásra nem találtam. Meg aztán amint veszem észre, semmi eredményt el nem értek. Belátom azonban az ő álláspontukat. Világot látnak ők, előkelő zsúrokon részt vesznek, sok szép regényeket olvasnak, fiatal szöghajú és megőszült bácsik bókolásait fogadják. Dehát én Istenkém jót is tesz az ilyen meglett néniknek az efajta ártatlan szórakozás. Amint az újságokból láttam, a kongresszus tagjai mind egytől egyik már nem fiatal bakfisok. Érett korú hölgyek, elvirágzott fiatalságok, ezüst haj szálú nénikék. Ö nekik már nincs egyébre gondjuk, mint valami kivihetetlennek tetsző eszme megvalósítása. Haj ! Hekünk fiatal leányoknak más dolgunk van. Ö nekik könnyű a férfiak ellen hadakozni, mert ők már kiestek abból a glédából, ahol mi bakfisok még bent vagyunk. Nekünk nem szabad a férfi nem ellen harcolni, mert akkor a mama ki is kaparja a szemünket. Nekünk úgy kell még táncolnunk ahogy a fiatal emberek fütyülnek. Nemde? Majd ha egyszer sok-sok év múlva igazán elmúlunk husz évesek lenni s ha a negyven felé bosztonozunk már akkor szabadlesz fenhangon, nyíltan, szabadon a férfiak ellen hadakozunk. De addig nem. Mert bizony