ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-06-01 / 22. szám

Tanulók öröme tanítók gyötrelme. Közeledik az iskolai év vége. Csak néhány hét még és az iskolások megkapják az annyira várt bizonyítványt. Bezárulnak az iskola kapui két-három hónapra, kezdetét veszi a várva-várt vakáció, a pihenés ideje — egyúttal a készülődés ideje a jövő tanévre. Nem vagyok mai legény, két évtizednél több, hogy a tudományok elemeit csöpögtetem a rám bizott nebulók fejébe. Hiába is tagadnám, jól esik a pihenés nekem is, magyarán mondva: én is örülök a vakációnak. De nem előre, hanem csak akkor, amikor már itt van. Igy az év vége felé, két-három héttel a bizonyítvány kiosztása előtt valóságos gyötrelem az életem. Ha eszembe jut a naplólezárás, az osztályzat beírása, a bizonyítványok kiadása : a legnagyobb melegben is borsózik a hátam és ilyen májusi melegben is kiráz a hideg. Szinte látom, mint mosolyogják meg ezt az állításomat azok a boldog embertársaim, akiket az istenek nem gyűlöltek és nem csináltak belőlük pedagógust. Pedig hát ugy van és azt hiszem, a legtöbb kollegám igazat ad nekem. Tessék csak elképzelni, hogy az alig megismert 7—8 éves első és második osztályú gyermekeket nyolc, a 9—10 éves harmadik és negyedik osztályú gyermekeket kilenc, a 11—12 éves, vagyis az V. és VI. osztályúakat tizenhat tantárgyból kell klasszifikálni, mindegyiknél mérlegelve —~ még pedig patikárus mérleggel, hogy az egyes tantárgyakból a kitűnő, jeles, jó, elégséges és elégtelen közül melyik fokot érdemelt ? Emellett meghatározni, hogy erkölcsi magaviselete példás-e vagy dicséretes, jó, szabályszerű, vagy kevésbbé szabályszerű? Hát a szorgalma milyen volt, ernyedetlen-e, vagy dicséretes ? Melyiké volt kellő, vagy pláne változó és ki volt hanyag? Szinte irigylem a boldog „államiakat" és „községieket" kiknek a magaviseletre és a szorgalomra csak három-három fokozatuk van! Lehetnek olyan szerencsés viszonyok közt levő elemi iskolák, hol egy-egy tanítóra csak 25—30 gyermek jut és lehetséges — de nagyon valószínűtlen, — hogy ilyen iskolában a tanitó valamiképen megközeliti az igazságot, amikor osztályoz. De hogy olyan iskolában, hol egy-egy tanítóra átlag 80 nebuló jut, a tanitó ugy a magaviseletből, mint a szorgalomból és az egyes tantárgyakban tett előmenetelből ilyen sokféle fokozatú osztályozással sokszor ne tévedjen, azt kizártnak tartom. Ami bizony sokkal, de sokkal nagyobb baj, mint a mekkorának igy első szempillantásra látszik. A látszólag igazságtalan osztályzat valósággal rombol. Aki a megérdemeltnél véletlenül jobb osztályzatot kapott, az elbizakodottá, könnyelművé lesz; akit szigorúbb mértékkel mértünk, azt a Nem hiányoztak az iskolák sem, hol a nagyszámú gyereksereg a fal mellett ülve kiabálta a Korán szavait. A magyarok szent városa, szent István születési helye, a magyar Sión a véres kézzel előretörő Izlam legvégső, de egyik hatalmas pontjává lett. Eközben a kalandra vágyó őrség felkereste a környék falvait és városait. Levágták a gyanútlanul haladó utast, elhajtották a pór marháját. A Ballassitól megénekelt vitézi életre is van példa. Fenmaradt egy levelezés, melyben Kollonics Szigfrid lévai kapitány párbajra invitálja az esztergomi béget, Ali Karát. Jelenjék meg 500 jó vitézzel, vívjanak meg, aztán csapjanak össze a huszárok is. „Ezek után — igy végzi a kapitány — vagy jösz vitéz jó barátom, vagy ha nem jösz. szakáladba ügyekszünk pökni. Én mindenkor kész vagyok, mint a szép leány a tánchoz." Ali Kara feleié: „Mikor a levelet irta nagyságod, akkor az eszed fejedből kiszökött, nyilvánvaló. De jó szomszéd ur ugy vedd eszedbe magadat, hogy én is oly kész vagyok a baj vívásra, mint a kosok készek egymással ütközni." A krónika nem beszél arról, mi lett a párhajból. II. A törökök jó világa 1595-ig tartott, mikor a nagy 15 éves háború idején ostrom alá fogta a császári sereg. Ali bég 1000 emberrel kinrekedt a várból, de vitéz haditénnyel keresztül vágta magát. Junius 21. napján Mansfeld Károly császári vezér felgyújtatta az alsó várost. Három napra rá elfoglalta látszólagos igazságtalansággal elkedvetlenítjük, elkeserítjük. Meginog a gyermekeknek a tanitó igazságosságába vetett hite és ezzel együtt aláhanyatlik a tanitó tekintélye. A legfőbb ideje volna, hogy ezt a bajt a tanügyi hatóságok amennyire lehet a minimumra redukálják. Ami könnyen elérhető, ha a tantárgyankénti osztályzást teljesen megszüntetik és ehelyett az előmenetelre nézve csak általános osztályzást rendelnek el az eddigi öt, vagy tán csak három (jó, elégséges, elégtelen) fokozattal és a szorgalomra és magaviseletre vonatkozólag az eddigi öt fokozat helyett csakis hármat állapítanánk meg. Most van a köri gyűlések ideje. A legjobb alkalom megkezdeni a mozgalmat a Rendszabályok III. rész 193. §. megváltoztatása iránt. Nyújtsunk be indítványt a köri gyűléseken, a Tanítóegyesület közgyűlésén. Keressük meg hasonló mozgalom megindítására az összes tanítóegyesületeket, hogy végre megszabaduljunk — nem a tehertől, hanem attól a gyötrelemtől, amellyel ez a keserves munka jár. És ami a fő, hogy megszabaduljunk mi is, tanítványaink is attól a sok keserűségtől, melyet ez a lehetetlen állapot okoz. Kr. A. Kongregációi buesuzó. — Mondotta : Simon Sándor, a főgimnáziumi kongregáció prefektusa. — Kedves Testvéreim! Sohse felejthetem el azt a képet, melyet egyszer egy nagy történelem lapjain láttam. A szabadságharc egy jelenetét ábrázolta, mikor az édes anya könnyes szemmel búcsúzik el legkedvesebb fiától, ki katonaruhában, mellén nemzetiszínű kokárdával indul a háborúba, hogy tán többé viszont se láthassa azt, kit legjobban szeretett, kinek neve legszentebb glóriával van körülfonva szivében. Most ismét felújult lelkemben e kép, mert hisz mi is búcsúzni jöttünk hozzátok, elválni egy olyan körtől, hol annyi kedves órát töltöttünk és elválni azzal a gondolattal, vájjon fogjuk-e még látni egymást? Harcba indulunk mi is, nagy csatába, hol a küzdőtér egy egész élet, hol minden talpalatnyi helyet egy százkaru, láthatatlan ellenséggel szemben csak mint acies bene ordináta tarthatunk fenn. Jelvény van a mi mellünkön is. Szent Szűz képe rajta Vele szállunk sikra Ő visz diadalra. De mielőtt végleg eltávoznánk közületek, még kell, hogy a baráti szeretet, a kongreganista testvéri együttérzés utolsó zálogát, végső bucsucsókját nyomjuk arcotokra. Mikor az édes anya útra bocsájtja fiát, mennyi intést, tanácsot ád neki; hányszor kéri rá a jó Isten áldását hányszor ajánlja a Boldogságos Szűz oltalmába! S most képzeljétek el, sz. Tamást, Közben Ahmed budai basa seregét tönkreverte. A hófehér szakállú Ali béget felszólítják megadásra, de ez jól tudja, hogy csak a dicső halál, vagy a „píros zsinór" közt választhat. Kézrekerült a viziváros is. A bég fél karját egy ágyúgolyó szétzúzza. Az ostromlottak reménye odaveszett: feladják az erősséget; szabadon elvonulhatnak. De a diadal csak 10 évig éreztette hatását. A győri hősre, Pálffi Miklósra ruházott parancsnokság ennek halála után gyengébb kézbe került. Az Esztergom elvesztését sohasem felejtő török újra megjelent a vár alatt, hol könnyű dolga akadt: a nagyszámú, de elégedetlen zsoldosok kényszeritették Dampierre gróf parancsnokot, hogy nyissa meg a kapukat. Mehmed vezir előtt. Képzelhetjük, mily gyászt okozott a vár eleste a keresztény világban, ha ezelőtt visszavételét VIII. Kelemen pápa nyilvános körmenettel ünnepelte meg Rómában. Ezután még 58 évig ült itt a török. Újra felelevenedett a régi világ. Az 1595-ben leégett főtemplom hatalmas falait lehordták s belőlök erősségeket építettek. Erről az időről irja Tafferner Pál jezsuita, aki Esztergomon átutazott 1666-ban: „Esztergom nem mást, mint Trója képét mutatja és a keresztények rombadült Pergamumját. A lefolyt század 43-ik esztendeje óta, midőn Szuliman e helyet elfoglalta, e tüzkatlanbol nem éledt fel semmi. A várhegy, amelyben a keresztények gondja épületeket, emlékmüveket állított volt, csupa rom. Az érseki palota most viskó és a legszentebb helyek az emberek ocsmány barlangja. Sz. Adalbert temploma a mohamedán istentiszteletre szolgál, mely falán a Gyümölcsoltó Boldogasszony tképét hogy ti vagytok, Kedves Testvéreim! az a jó édes anya, ti kéritek a Szent Szűz pártfogását, az isteni Megváltó édes anyját, hogy árassza el lelkünket kifogyhatatlan kegyelmével, bocsássa ránk szeretetének sugarát, adjon kitartó erőt a nagy munkára, bátorságot, soha nem csüggedő, lankadatlan kitartást a harcra, hogy megőrizzük az ő tiszta liliomos lobogóját, melynek lovagjaivá szegődtünk, melynek jelszavát magunkévá tettük: „Potíus mori, quam foedari." Mi búcsúzók mindannyian egy kis sajkát viszünk az élet óceánjára, az élet viharzó tengerére s ennek az ügyes kormányzása a feladatunk az elemek vad harcában, ezt a kis hajót kell megvédenünk, fenntartanunk és biztos kézzel vezetnünk, mert ettől függ létünk s ezzel vész mindenünk. Erről a megőrzendő kincsről akarnék hozzátok szólni Búcsúzó Testvéreim, de nem tanácsadó módon, mert tapasztalatom még vajmi kevés az életben; én buzdítani akarlak titeket, kik a jövő hordozói vagytok. Talán egyesek szemében elnyűtt lesz a tárgy, de mégis aktuális, mert rólunk van szó, korunk reményteljes ifjairól, a jövendő nemzedék szebb reményeiről. Kedves Barátaim szörnyű vád ért bennünket: „Satnyul a magyar ifjúság." De mégis igaz lenne, hogy „pusztulunk veszünk mint oldott kéve széthull nemzetünk?" Hát a magyar ifjak már végleg lemondtak egy minden tekintetben edzett és erős ország fenntartásáról? Vagy a jövendő haza, melyről a legnagyobb magyar azt mondta : „Nem volt, hanem lesz" talán csak utópia, egy soha meg nem valósuló édes ábránd lenne ? Hát a bátorság, erény, becsület csak tartalom nélküli szavakká váltak? Hej! máskép volt ez Spártában, ebben a pogány városban, hol az édes anya e szavakkal adta át a csatába induló fiának a pajzsot: „Ezzel, vagy ezen" Kedves társaim! a mi pajzsunk az erény, a tisztaság, ezt visszük a harcba; ha ez velünk lesz, élünk, ha elveszett, elveszünk mi is. Mily szép virág a liliom, mint pompázik, de ha egy kis sebet ütsz rajta, fonynyadni kezd. Még pompázott a te liliomos tisztaságod, de ejts csak egy kis karcolást azon, pattogni fog a zománc és szilárdsága eltűnik, te pedig fonnyadni fogsz. „A tisztaság fölényes öntudat Tudás művészet térdet hajt neki Szent, ideális, uri, hős, szabad Örök értéked az érezteti. Légy tiszta, szűz, kemény, fegyelmezett! Magadba hordod a szebb s jobb jövőt Szent Szűz hevítse tettre lelkedet S mint szirt, megállasz a világ előtt." Prohászka igy szól a magyar ifjúsághoz • „Én téged sejtelmes lélekkel nézlek . . . nézlek és tisztellek. Ne vedd hizelgésnek vallomásomat, hisz én többet látok, mint te. Látom nagy hivatásod, látom lelkesedésed; de látom veszedelmed, harcaid, küzdelmeid, kísértéseidet is." Igen, lesza pusztítók dühétől sértetlenül megőrizte, melynek a többi mind prédául esett." (Némethy: i. m.) Évek multak. Az isteni gondviselés, mely megengedte, hogy a nyers ozmán hatalom 300 évig végveszéllyel fenyegette a keresztény országokat s azok védőbástyájára, Magyarországra mérhetetlen romlást hozzon — végre ugyanez a kegyes gondviselés saját szervezetében engedte feloszlani a pusztán kar hatalmára és fanatizmusra épitő szervezetet. Törökország, mely már a lepantói (1571.) nagy tengeri vereség után hanyatlásnak indult, kezdé a tért veszíteni hazánkban, mig észak felől a nagy hivatásra termett lengyel nemzet mért reá óriási csapásokat. Mint a haldokló utolsó erőfeszítése, olyannak tekinthető a mérhetetlen gőggel telt Mohamed szultán s a törökség utolsó nagy erőfeszítése Bécs elfoglalására. A török már a Rajnánál akarta megitatni lovait. De a bécsiek vitézsége, Sobieski lengyel király felmentő serege megakadályozták a terv kivitelét. Bécs alatt áldozott le a török félhold. A futamló seregek Nándorfehérvár felé vonultak. Kara Musztafa Kara Mohamed diarbeki basát rendelte a párkányi sikra, hogy az üldöző császáriak elébe álljon. A vár és a sereg összeköttetését egy hid tartotta fen a párkányi oldal és a vár között. A császáriak Lothringern Károly és Sobieski János király vezérlete alatt 1683. év októberében jelentek meg Esztergom alatt. Október 9-én egy előcsata után, melyben a lengyel király majdnem a párkányi síkon maradt, a császáriak leereszkedtek a mezőséget övező magaslatokról. A török sereg rendületlenül harcolt; a vezéreknek kiadott parancs a maga török vadságában igy hangzott: „megvívni, vagy megfojtatni".