ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-05-25 / 21. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. május 25 21. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Politikai szatócsok. Esztergom, 1913. május 24. A szatócs mesterség nagyon jó és becsületes mesterség és úgy tetszik, a magyar embernek igen való. Soha nem volt fogása a magyarnak a kereskedelemhez engros, de a szatócs üzletet mind nagyon szerette a legrégibb időktől. Neki való s máról holnapra élni. Ha elfogyott a szappan, főzött az asszony faggyúból. Ha elfogyott az olaj, hoztak a szomszéd görögtől, két korsóval. Ha kifogyott a cukor, megint hozatott tizenöt igaz fontot s tartott addig, mig meg nem vették. Nagyszabású terveket szőni, ügyesen átgondolt vállalatokba bocsátkozni nem jutott eszébe a szatócs boltosnak, ki csapláros is volt egy személyben. Alkalomadtán megnézte a fiókokat; ha üresen leledzett, megtöltötte. Árult. . . Becsületes polgári haszonnal dolgozott; ha nem csurgott, csöppent. Ő maga megállt valahogy a pipájával egyetemben, többel nem törődött. S mindez nem rossz dolog, nem is kárhoztatni való. Csak az a baj, hogy a szatócs-természet annyira átment a vérbe, hogy most már nem csupán a kereskedelem, hanem a tudomány, a társadalmi élet, a politika terén is csupa szatócsokat találunk. (Tisztelet-becsület a kivételnek!... A tudományban ma feltűnni, holnap valamibe beleülni, állásba, vagy kathedrába. Ha elfogyott a puskapor, van a külföldön elég, onnan hozat. Gedi-egane Leistung, mint a német mondaná; olyat ne keress. Az élet biztositva van az állással; — a tudomány, az megél magától. A társadalomban, a hivatalokban, a közéletben miért erőlködni? A közéletben egy kis becsületesség, egy látszólagos nagyot akarás meghozza a becsületet és a becsülést. Töke; élni lehet belőle. Miért törtetni izomfeszülve, nagy eszmék után ágaskodni? Ügy sem értenék meg; sem az egyiket, sem a másikat. Hivatalt megszerez egy kis pontosság a kezdetben, — no meg egy kis schneidig ügyesség. Azután minek a pontosság? Elég kilenc helyett tizenegykor a hivatalba jönni és hamarjában rendet csinálni. Megélünk, a világ nem szakad le, de azért a tisztviselő ur vasárnap délután nyitott ablak mellett íorgatja a poros aktákat, hogy a járó-kelő és nem dolgozó közönség lássa: mily szorgalmas tisztviselő ez az X.! A legközelebb elö kell léptetni! Mindezek a szatócs-faj ok csak tiszavirágok a nemzet életében. De a politikai szatócsok már a nemzet életével játszanak. Mert akármint vesszük is a meghatározást, a politika mégis csak a társadalmi tudományok bölcselete, elvont és gyakorlati alakban egyszerre. A politika mint létezik és nem mint a tankönyvekben leirva van, át van itatva a nemzet vérével és életével. Nagy politikában erősen lüktet a nép élete, kis politika elnyomja azt. S ha körülnézünk, vájjon nagy politikát látunk-e csinálódni? — vagy csak szatócs - üzlet - szerűen: máról holnapra ? Ugyan az utolsó évtizedek alatt kik és hányan vezették a magyar népet messzire kitolt, nagy perspektívákkal ? Nem papiroson, hanem a valóságban. Mert ósak ez a nagy politikus, ki a jövő eszméit a nemzet múltjából meriti és azokat át tudja önteni a nemzet életébe. Kinek egyik kezében az élet lüktető ere van, a másikban a hatalom, fejében pedig a nemes, nagy koncepciók. Nem a máról holnapra való megalkuvást látjuk e helyet a nemzet vezetésében? Ezeregy érdek folyik mindenbe bele, amelyek között nem utolsó, hanem első, hogy: édes a hatalom? Kormányok jönnek és mennek, pártok buknak és felszállnak: s utánuk találunk-e oly erős alapletételeket intézményeinkben, melyekre a magyar nemzet jövőjét biztosan épiteni lehet ez országban? Nem sokat. Miért? Mert szatócs-politikát csinálnak, mert a kezelök szatócs-politikusok: a máért alkusznak a jövővel. (Ismét tisztelet-becsület a kivételnek.) Pedig itt van a nemzetiségi kérdés ebben a kis országban. Lángja lobog, az ujabb külpolitikai események csak szitották. Azt sem paranszőval eltiporni, sem lábbal eltaposni nem lehet. Mi lesz a jövő elhelyezkedése? Talán az egyik „izmus"-bó\ átmegyünk egy másik izmusba? Vájjon melyiknek az előnyére és melyiknek a halálára, ki tudná megmondani? Azon alul, azon túl itt vannak a nemzeti életet hordó nagy erkölcsi irányok és intézmények, melyek az életnek lelket adnak. Nem egynek, hanem minden nemzetnek. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A falu árvái. Irta: Csite Károly. Forrón, égetőn süt a déli nap. Üres az utca az egész fölszegen. A felnőtt munkáravaló népek kinn a mezőn aratnak, a gyermekek pedig elhúzódtak a kertekbe. A hüs árnyékkal szolgáló gyümölcsfák alatt játszadoznak. Csupán a Kónya-féle ősi zsellérviskó utcaajtaján botorkál ki az utcára egy csöpp fiúcska, a mult napokban elhunyt Balláné árvasága. Édes anyját várja haza a csöppség. Nincs senki, aki csak egy percre is ölbe venné. Azzal biztatják, hogy vásárra ment az édes anyja s cukrot hoz neki, csak ne sirjon mindig utána. Fáradtan, lihegve tipeg a senkigyermeke az utcán, kezét és lábát sötétbarnára piritotta az égető napsugár. Egy percre lekuporodik az árokpartra, hol egy kis nyiló százszorszép virágocskát pillantott meg. Leszakítja azt, s a kis gyermekek szokása szerint szájához viszi, azt hiszi, valami jó ennivaló. Másik pillanatban már el is hajítja magától. Felkel az árokpartról, tipeg tovább. Nem tudnak a gyermekek nyugton ülni, mint csupán akkor, ha szerető karok fogják. Az alszeg felől Palkó Bindi, a koldusbíró, baktat vele szembe kopogós mankójával. A csöppség repeső karokkal siet elébe: — Bácsi, végy föl! Bácsi, végy föl! — Oh, kis fiam, magamat sem birom vonszolni mankó nélkül. Szívesen fognálak, csak ilyen tehetetlen ne volnék! — mondja az agg koldus s tovább kopog mankójával a poros uton. A kis árva a nagy fáradságtól öntudatlan sírásba fog, ugy tipeg tovább Benköék deszkakerítése mellett, melynek hasadékán be is kukucskál az udvarra. Alig megy pár lépést, az ottani utcaajtón egy kis lompos kutya iramodik ki az utcára hangos ugatással. Erre ugy megijed a csöppség, hogy hangosan sikongat. — Nem hallgatsz, Bugyros! — hangzik a tompa kiáltás s az utcaajtón Miska, a falu együgyű árvája lép ki hatalmas botjával. — Hehehe ! — nevet az együgyű legény. •—• Te vagy az Pisti! Ne félj, nem bánt a Bugyros. — Bácsi végy föl! — rohan most a csöppség Miska felé s átöleli annak a lábát. — Hehehe! én fogjalak téged Pisti! — húzódik még jobban félre a szája Miskának a nevetéstől s ölébe emeli a kicsikét s oly boldog, hogy táncol vele az utcaközépen. Majd leül Pistivel az árokpartra s zsebéből nagy kalácsszeletet huz elő. Benkőnétől-kapta, amiért vizet vitt neki haza a kútról. — Nini Pisti, mim van nekem! — tartja a csöppség előtt a kalácsot. — Ham! együk meg. Nesze neked is belőle! A kalács fele Pisti kezecskéjébe került s a két faluárvája versenyt lakmározott s hol egyikük, hol másikuk hajított a Bugyrosnak egy-egy kis darabkát. S nemcsak a Pisti, hanem Miska is jóizüet nevetett azon, hogy mily ügyesen kapta el Bugyros a levegőben neki hajított kalácsdarabkákat. Estig ugy összebarátkoztak, hogy másnap már Miska kereste fel Pistit. Ölbe vette ismét s elvitte Benkőék udvarára. — Kati néni! Kati néni! Nézze kit hoztam! — kiabált be Miska a konyhába. Benkőné mosolyogva jött ki a pitvarba s azt mondta Miskának: — Jól van Miska, csak fogd a kicsikét. Te rá érsz. Más úgysem fogja szegényt. — Nem kell most valamit dolgoznom, Kati néni? — kérdezte aztán Miska, gondolta, hogy akkor Kati néni juttat neki valami harapnivalót, amin most hárman is osztoznak. — Most biz' más dolgot nem tudok adni, — mondja Benkőné — minthogy a félszerből hozhatsz be egy kosár tüzelőfát. Aztán meg kieresztem az ólból a kis malacokat, hadd futkározzanak az udvaron. Ti vigyázhattok reájuk, hogy az udvar elejét nagyon föl ne túrják a kis jószágok. Miska megörült a megbízatásnak. Pistit leültette a pitvartalpba s amellé kuporodott a Bugyros is. Kapkodott a legyek után, hogy ne csipkedjék meg a kisebbik gazdáját. A nagyobbik gazdája pedig rohant a félszerbe tüzelőfáért. A nagy igyekezetben kipirult. S a jutalom mindjárt ki is járt neki Kati néni két pogácsát nyomott a kezébe s Pistiébe is egyet. Bugyrost pedig behivta a konyhába, annak a számára is volt valami cicahagyta ételmaradék. Oly kényes a Kati néni hófehér macskája, hogy mindenféle elébe tett ételt fitymál. Hus kellene csak a kis hamisnak. Igy gondoskodott Miska nemcsak magáról, hanem a kis Pistiről is. Néhány nap múlva már olyan elválhatatlan pajtások lettek mind a hárman, hogy Miska minden kora reggel megjelent Bugyrossal az ősi Kónya-viskó udvarán s magával vitte a kis árvát. Kónyáné, a kis Pisti valami távoli rokona, örült, hogy elvitték nyakáról a gyermeket.