ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913
1913-05-11 / 19. szám
jellemezhető legjobban a francia közszellem is. Franciaország kiáltó példája annak, hogy hatalom, mely Istent, vallást üldöz, sokáig nem kormányozhat. Az ilyen ország állandóan a dekompozició elemét hordja magában, lázas és forrongó állapotban van, mely a szervezetet okvetlenül fölemészti. Tehát nem kell afölött törni a fejünket, hogy mit is kellene tennünk! Nem tervezgetni kell, hanem cselekedni. Szálljon meg mindenkit a pünkösdi Szentlélek, az életnek, a cselekvésnek, az eszköznek, a lelkes munkának Istene, mert lelkes, kitartó, apostoli munka kell a rombolás hatalmának föltartóztatására, javaink védelmére. Igy az egyház körül duló vihar pünkösdi szélzugás lehet. Amint a tölgy a viharban erösebben fogődzik a földbe s mélyebb gyökeret ver, ugy erősödik meg az egyház is a küzdelemben. Szomorúnak mondtuk a jelent, de azért egy jobb jövő hajnalhasadásának a jele is látható az egyház egén. Nem föltűnő dolog-e, hogy tizenhatszáz esztendő után a vatikán fölött ugyanazon fényes jelenség, ugyanazon jel ragyog, melyet Nagy Konstantin látott a Maxentiussal vivott csata előtt s amely jelben kivivta a kereszt győzelmét a régi pogány Róma fölött? Ha X. Pius pápának, akit a látnók „ ignis ardens £í-nek nevezett, nevét és számát összetesszük, ugyanazon jelet nyerjük, melyet Krisztus monogrammjának nevezünk s amely jelben Konstantin győzelmet aratott! Dolgozzunk apostoli áldozatkészséggel, pünkösdi lelkű emberek lelkesedésével az egyház és szabadsága érdekében és bizzunk a jó győzelmében. — A liberális sajtó Apponyija. A liberális sajtó ugy látszik sehogyse akar lemondani az utcai gyerekek jogáról. Mint a hiányzó igazság őre időről-időre kiszemel egy-egy politikai centrális személyt, akin aztán váltakozó politikai nézőpontból gyakorolja a célbaköpés művészetét. Ha nem lehet hamarosan műjezsuitákat faragni, hát megelégszik azzal is, ha politikai jezsuitákat alkot. Május 6-án szomorúan kesergi a sajtó „hányszor megirták, hogy csak Apponyitól óvakodjon az igazi ellenzék. Ez a különben kiváló tehetséges ember, aki abban öregedett meg, hogy mindig a politikai szélkakas szerepét végezte, most egyszerre nem változhatott meg . . . Egy embertől, aki egész életében csak beszélt, nem lehet vénségére azt követelni, hogy cselekedjen . . . Ennek a halálosan taps szomjas és tettekre teljesen alkalmatlan politikai negativ zseninek köszönhetjük szomorú leveretésünket". — Csak várj a sorodra. Ugy abban a sorrendben fogom elbeszélni az esetemet, ahogyan velem megtörtént! Tán egy hónappal ezelőtt, épen huszonhatodika volt akkor is, midőn szobámba egy jól öltözött, angol bajszú fiatal ur lépett be. Én egy hosszú tárcával foglalkoztam akkor s nem valami barátságosan fogadtam az érkező vendéget. — Lovász Ignác hírlapíró úrhoz van szerencsém ? Kérdezte tőlem udvariasan az ismeretlen. — Igen, az vagyok. Tessék helyet foglalni s előadni, mivel lehetek szolgálatára. — Nevem Erdélyi Jenő, az Erdélyi és társa budapesti könyvkiadó és terjesztő vállalat beltagja vagyok. Hatalmasat dobbant az én hő szivem. Hah! Egy eleven kiadóval beszélhetek, ujjongtam belülről. — Parancsoljon velem nagyságos uram, udvariaskodtam olvadékony hangon. — Kérem szépen édes barátom, nekem egy kellemes, egy felette kellemes megbízatásom van, amely mindkettőnkre nagyon, de nagyon hasznos. — Ó kérem, nyöszörögtem kábult fejjel, az életem az öné. — Pardon, mosolygott édesdeden Erdélyi nagyságos ur, ne tessék engem holmi Savanyu Józsiknak nézni. Dehogy is óhajtom én az ön életét. Sőt! Ellenkezőleg azt óhajtom vajha, a magyarok Istene hosszabbitaná meg élte fonalát, hogy minél több szépet és nagyot alkothasson a mi hőn szeretett magyar hazánk dicsőségére. — Óh, nagyságos uram öné vagyok, mondtam megrészegülve. Apponyi a maga nemében annyira kiemelkedő egyéniség, hogy védelemre nem szorul. Műhazafiak papirlovagjai aligha ejthetnek rajta csorbát. Mégis valami keserűség szorongatja torkunkat, mikor látjuk, hogy mi magunk akarjuk lefokozni azokat, akiket a gondviselés korunk kalifái gyanánt jelölt ki. Sehonnan-gyütt emberkék fogzási idejük alatt éheznek egy kis Apponyi húsra. Tudtunkkal Apponyi ellenzéki politikát követett mindig és követ most is, ép azért a politikai szélkakas „liberalisok"-nál inkább olyan „szóvicc" amelynek az igazságát maguk se hiszik. Hisz ha kakasokról van szó, ő náluk nagyobb kakas aligha van. Mert ezek az urak kukorékoltak már Tiszának is, Justhnak is, Kossuhtnak is és nagyon sokszor aztán a nótát visszakukorékolták. S szegény Apponyi csak beszél beszél . . . és nem tesz. Hát ugyan ki reperálgatta a külföld előtt azokat a téves nézeteket, amelyeket a magyar becsületről, irodalomról, jogról, alkotmányról a „marcalihenrikek" et komp. terjesztettek ? Hogy pedig itthon veresnyelü bicsakkal nem megy a kormánynak, talán teszi annyi diplomáciai előrelátással, aminővel az ő helyében a fenegyerekek rendelkeznének. No és azért marad ő egy: „taps szomjas negativ zseni". Ha gorombáskodni akarnék, igy folytatnám : van negatív szamár és van pozitív szamár. De ennyire nem megyek. Csak arra gondolok, hogy náluk in illo tempore Kovács Gyula öngyilkos kísérletezése mellett is nemzeti hős lett. Pedig ott ugyancsak volt tapsszomj és mégis, mégis ! Mert Kovács alkalmas volt „tettre." S mért volt alkalmas, „tauglich" ? No mert közülök való volt. Apponyinak is az a legnagyobb szerencsétlensége, hogy elszületett. Mert nagy veszedelem manapság nagy embernek és ,,klerikális"-nak lenni ! S addig is mig a csúfolódók gárdájából megszületnek a nemzeti kurucok, megadó tűréssel mondjuk: „megvárjuk hát a jobb időket, s a méltóbb embereket". Hiányzó Lélek. Talán soha annyi lelketlenség nem borult széles e hazára, mint a legújabb időkben. Valahogy sorvadásnak indult az emberek jó részében a lélek szerint való élet. Lelketlenek az erény iránt, lelketlenek az igazság iránt, lelketlenek a jog iránt s szinte abszurdum számba megy: lelketlen a lélek iránt. Vannak még jóhiszemű spiritiszták, akik Davis receptjére érintkezéseket keresnek a szellemekkel és a maguk lelkiségét elhanyagolják. A spiritualizmus filozófiája Malebranchetől Hartmannig az atomok lelkiségét vitatta, mindamellett se a spiritizmus nem tudja vergődő életünkben pótolni azt a hiányzó lelket, amelyet a piros pünkösd Szentlelke hoz a szivünkbe. Ez nem „ spirit", ez nem szellemi atom, hanem ez a pünkösdi Spiritus Sanctus maga egy teremtő himnusz, egy hangos őserő, mely regenerálja a lelket Isten képére és hasonlatosságára. Ad apostolokat és ihlet szenteket, a szivek fagyát — Alsó tehát előadom jövetelem célját. Az ön irói nimbusza elhatott fővárosunkhoz is és az ön nevét az irók legragyogóbbjaival egy vonalon emlegetik. Legközelebbi üléseiben a Petőfi és Kisfaludy társaságok önt tiszteletbeli tagjukká akarják választani. — Hihetetlen! — Semmi hihetetlen. Sőt nagyon is hihető. Hogy mennyire hihető, ezennel vagyok bátor tisztelettel felkérni, méltóztassék velem szerződést kötni avégből, hogy minden irodalmi terméke a mi cégünk által árulható csak ki egyedül. írói tiszteletdíjul csak 20,000 koronát bátorkodom felajánlani, ha pedig vállalatunk jól jövedelmezne nincs kizárva, hogy duplázni fogjuk a tiszteletdíj összegét. — Oh! — Ön nincs tán megelégedve a felajánlott díjjal. — De ... de! — Akkor brávó ! Ezennel ünnepélyesen megkötöttnek nyilvánítom a szerződést. Most előbb magam megyek a kir. közjegyzőhöz, fecsegett szapora bőséggel Erdélyi ur. Ott közjegyzői okiratba foglaljuk a szerződést és punktum. — Erdélyi ur felvette cilinderét, hogy távozzék. — Apropos ! majd el felejtettem ! A közjegyzőnek járó dijat, önnek kell előlegezni, melyet aztán cégünk meg fog téríteni. — Mennyi kell? — Mennyi ? Várjon csak ! Tízezer után száz, olvasztja és a munka tüzét szórja, tanácsot ad és betölti a tudatlanokat bölcseséggel. S soha semmi annyira, mint a pünkösdi napok, nem ujitja fel emlékezetünkben, hogy mennyire érezzük ezt a hiányzó Lelket. Ránk szakad a nemzet apostoli szegénysége, az ihlet nélkül való politikai abszolutizmus s mident megmagyaráz a jobbra hivatott szivek fagya, a tűz nélkül való munka, a tanácstalanság és a bölcseség nélkül való tudatlanság. Olybá lett ez a nemzet és a magyar társadalom, mint az üres fészek, melyből hiányzik a rendező lélek. Azért csak az élet jogán kiáltjuk a viharzó igét: Veni Sancte Spiritus! Jöjj el Szentlélek Isten! Mi nem a mithológia tüzistenei körül ólálkodunk, a mi tüzünk nem a görög Hefaistos pörölye alól került ki, de a kétezer éves keresztény hit alapján kérjük a Szentlélektől, hogy a pünkösdi tüzesnyelv csóvájával gyullassza lángra az emberben a lelkiséget, a széthúzó társadalomba vigye a szeretet lángját és a magyar haza egére irja tüzbetükkel a megértés és az igazság evangéliumát. Kérünk először is emberi lelket! Mi nem tagadjuk a test és a lélek dualizmusát, mégis ugy érezzük, hogy az ember nem eléggé lelki. A test és a vér idegrostjai valamikép beburjánozták a modern ember lelkét. A legtöbb emberen a mozdulat, a szem villogása, a kéz gesztusa, a beszéd hangsúlya elárulja, hogy az illető „ancilla corporis" — a test szolgálója. Az öncél, az önérdek, az önhaszon hatványon van. Kevés a lélek és sok az állat. A legtöbb ember önmagának való világot él. S ebbe a világba bele töri, ha az érdek ugy kivánj a, az intézmények szentségét. Meggyőződéseket rug fel, lelkiismeretet tapos, mások könnyében és vérében fürdik, erényt lop és becsületet gyilkol, csakhogy éljen, emelkedjék, ragyogjon a drága „én". Nem csoda, ha ilyen életfelfogás mellett az ember külső munkája olyan mint a kenetlen szekér. Nyikorog rajta a hivatalszerüség, mert hiányzik a lélekből való hivatás olaja. Azért lesz az emberből gép, mely kedv nélkül, mechanikusan robotol, mert nincs meg a munkában a hivatásadta lendítő erő: a lélek. A földhöz tartozóság világnézete ránehezült az emberre és a nyers földizüség oltogatja az ideálok csillagát. Azért kell vétót emelnünk a lélek felravatalozása ellen és kiáltani: „Nolite Spiritum exstinguere — ne oltsátok ki a lelket!" Ne oltsátok ki azt a Szentlelket, mely a testtől leigázott emberi lélek rabláncait tépi, ne oltsátok ki azt a Lelket, mely az öntudat alá szorított lelkiség tüzét szítja és a lélekben az erények oltárát építi. Sőt kérve kiáltsuk: „Flecte — hajtsd meg keménységünket. Főve — hevítsd hidegségünket. Rege — térítsd a tévedteket!" Kérünk másodszor társadalmi lelket! A pogány rómaiak felfogása hajdan az volt, hogy az istenek tiszteletére meggyújtott, folyton égő tűzhely sorsa a város vagy az állam sorsával húszezer után kétszáz korona dij jár a közjegyzőnek. Én ujongok, kábultan rohantam a szekrényhez, hol három éven át megkuporgatott kétszáz koronámat őriztem s átnyújtottam véres verejtékkel összekuporgatott kétszáz koronámat. Erdélyi ur eleganciával zsebrevágta a pénzt s eltávozott. Én egy félóra múlva — igy volt ez meghatározva — mentem a közjegyzőhöz. Azaz csak akartam, mert az uton egy rendőr állított meg s a rendörségre invitált. Lóhalálában rohantam a rendörségre. Erdélyi ur már ott volt. Nem tudtam elképzelni, miért van Erdélyi itt a rendőrségen s miért kellett nekem is ide jönni. A fogalmazó felvilágosított, hogy csalónak estem áldozatul. Erdélyi ur nem is Erdélyi, hanem Ehrenfeld s hogy nem is cég tag, hanem gyűjtőfogház tagja. Azonban a pénzemnek már fuccs. A pesti ur érthetetlen módon eltüntette a kétszáz koronámat. Most, a keserűségtől és a szégyentől, hogy igy betudtak csapni, kábultan rohantam haza. Estig már mindenki tudta a városban az esetemet Szabados Luluka ugy ment el mellettem az utcán, mintha sose látott volna, barátaim szemembe kacagtak. És ekkor megfogadtam, hogy sose irok többet novellát és sose hiszek a lányoknak . . . Itt elhallgatott Náci. Újból lehajtotta fejét tenyerébe és keserű lélekkel hallgatta a cigány könyet fakasztó szomorú nótáját . . . Fülöp Ferenc.
