ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913
1913-05-04 / 18. szám
Montenegró és Szerbia révén az Albán-partokon meleg kikötőt nyerni, mert tudvalevőleg összes hajói be vannak fagyva télen az északi tengerben és Wladivostockban ; a feketetengeri hajóraját nem engedik ki a Dardanellákon, Porth-Arthurt pedig elszedték a japánok. Még a haldokló Törökország is cimzetes igényt tart Albániára, s exponense az áruló Esszád és Dsavid pasa 50.000 emberükkel. Leginkább buzgólkodik Skutariért azonban monarkiánk Ausztria-Magyarország, mely hat hónapi megaláztatások, és a világ gunykacaja közt végre elhatározta magát, hogy a ridiculus mus (Montenegro) ellen „erélyesen" fellép. Vájjon csakugyan oly nagy jelentősége volna Skutarinak és a skutari öbölnek, hogy érdemes érte a nagy pénzáldozat, melyet már eddig hoztunk, s a magyar bakák esetleges véráldozata ?! A mi azt illeti, nagy jelentősége lett volna már Szalonikinak, a szandzsáknak is monarchiánkra nézve. A balkánháboru által leginkább érdekelt hatalom Ausztria-Magyarország. És örök kár, hogy 1909-ben Bosznia annexiója alkalmával monarkiánk önként kivonult a szandzsákból. A balkánháboru egész másként alakulhatott volna, most már Szalonikinál volnánk; igy pedig kereskedelmünk számára a természetes ut keletre úgyszólván örökre el van zárva. Skutarinál azonban már nem esetleges előnyeinkről van szó, hanem végveszedelmünkről. Ha Skutari elvétele által engedjük Albánia feldarabolásának tovább folytatását (úgyszólván a haláldöfést), akkor Monarkiánk teljesen körül van véve délszlávoktól, s a pánszláv gyürü már az Adriáig ér. Innen érthető a szinte természetellenes jelenség, hogy Viktor Emanuel olasz király kész apósa Nikita ellen harcra kelni kelletlen szövetségesével Ausztriával, csakhogy a Balkánszövetség, vagy Oroszország az albán partokon domináló pozíciót ne kaphasson. Skutarit nagynehezen sikerülni fog Montenegró körmei közül kiszabaditani, de a monarkia a sok-sok elvesztett előnyökön kivül óriási erkölcsi vereséggel jön ki a Balkán-háboruból. Talán soha ily bátortalanság jeleit még nem adta a történelem folyamán. S mindezt az orosz fenyegetések miatt. Bezzeg nem ijedtek meg az orosz gőgtől a japánok, kiket szintén fenyegették az oroszok, hogy „kucsmájukkal fogják őket agyonütni!" — 313—1913. Régi és modern pogányság:. 1913-ban vagyunk s örömmel üljük az örök város szabadság ünnepét. Elzarándokolnak a világ katholikusai az Egyház látható fejéhez. Elmentek a lombardiai zarándokok is, hogy azok is bemutassák hódolatukat az Egyház szabadságának nagy ünnepén. És ekkor X. Pius pápa panasz szavakat intéz nemcsak Lombardia, hanem az egész világ katholikusaihoz. Nincs meg az Egyháznak az a szabadsága, amit N. Konstantin adott. A régi pogányok kivesztek, de helyükbe uj pogányok jöttek, akik cégérül használják fel e szabadságot az Egyház ellen. „Ellenségeink . . . nyomatékos szavakkal hangoztatják, hogy az ő zászlajuk alatt mindennemű szabadság ^megvan. És valóban van ott szabadság, illetve helyesebben szabadosság mindenki számára, de nincs szabadság az Egyház számára. Meg van a szabadság mindenkinek ahhoz, hogy a saját kultuszát gyakorolja, a saját szisztémáit érvényre juttassa, de nincs meg a szabadsága a katholikusnak, mint ilyennek, a ki üldözések és guny tárgya és nem érheti el vagy megfosztatik olyan hivataloktól, amelyekhez szent joga van. Van tanszabadság, de alávetve a kormányok monopóliumának, amelyek az iskolában megengedik minden rendszernek és minden tévelynek a védelmét és propagációját, de még a gyermekeknek is eltiltják a katekizmus tanítását. Van sajtószabadság a leghirhedtebb lapoknak arra, hogy a törvények ellen agitáljanak, hogy a népet lázadásra uszítsák, hogy sztrájkokkal megakadályozzák a munkások boldogulását és a polgárok nyugodt életét, hogy gáncsolják és gúnyolják a legszentebb dolgokat és a legtiszteletreméltóbb egyéniségeket: de nincs szabadság a kath. sajtó számára, amely, amikor az Egyház jogait védi, az igazság és jog elveiért harcol őrizet alá kerül és mindenki előtt olyannak kiáltatik ki, mint amely a szabad intézményeknek és a hazának ellensége. Meg van a szabadsága minden egyesületnek, még a leginkább felforgatóknak is, a nyilvános és botrányos tüntetésekre, de a kath. körmenetek nem jöhetnek ki a templomokból, mert ezzel provokálnák az ellenséges érzületüket, zavarnák a közrendet és a békés polgárokat! Megvan a szabadságuk a diszidensek papjainak is, de nincs meg a kath. papoknak, akiknek azon helyen, ahová küldettek, csak egy ellenségük legyen s a kormány nyomban megakadályozza őket hivataluk elfoglalásában és gyakorlásában. Megvan a birtoklási szabadsága mindenkinek, de nincs meg az Egyháznak s a szerzetesrendeknek, akiknek javaira hatósági erőszakkal tették rá kezüket és adták a kormánynak laikus intézmények céljaira. — íme, mint azt ti is jól tudjátok, ez az a szabadság, amelynek ma az Egyház még kath. országokban is örvend." Magyarország még nem verte ennyire békóba az Egj^házat, de törekszenek erre nálunk is. Már köztünk is terjednek a felforgató irányzatok, melyek a külföldön fosztogatják az Egyház szabadságát. Már nálunk is üldözik a bátor hitvallókat, már nekünk sem lehet mindenütt megvallani katholicitásunkat, pedig szám szerint nagy többségben vagyunk, de sajnos nem elvileg! Hozzánk is szól szentséges Atyánk szózata. Emlékezzünk csak arra, hogy egyedül Rómának köszönhetjük fennállásunkat. Rómától kaptuk a kath. hitet, mely nélkül az uj vándornép, a magyar menthetetlenül elvész keresztény szomszédai között. Róma ad apostoli királyunknak keresztet koronát. Róma fiai, papok és szerzetesek oktatják kultúrára, földmivelésre egyaránt a nemzetet. Róma segit vészes háborúinkban. Akárcsak a katakombák pápáinak beszédét hallanák, midőn X. Pius panaszos szavait olvassuk. Csakugyan a modern pogányság nem sokban különbözik a régi pogányságtól. A régi a katakombákba szorította a pápaságot, a modern pogányság pedig a Vatikán falai közé. Mikor jön már az újkori Konstantin, a ki visszaadja az egyháznak elrablott szabadságát, a legprimitívebb polgár jogokat az igazság számára ?! Autonómiánk. Nem lennénk hivek Zichy Nándor tradícióihoz, ha folyton szőnyegen nem tartanánk ezen szivünkhöz nőtt ügyünket. Most hogy a politika egyéb felburjánzásai alkalmatlanok a róluk való meddő cikkezések végett a folytonos csépelésre, nem lesz alkalmatlan ezen ügyünket sürgetni. A kultusztárca körében nem rég végbement változás nem találhatja a katholikus közönséget szótlanul. Azt jól tudjuk a kiegyezés óta történtekből, hogy micsoda a felelős magyar minisztérium, micsoda a katholikus autonómia a kultuszminisztérium kezében. Bizonnyal nem a korona volt az oka félévszázad lassú alkotásának és ki nem elégítő eredményének, hanem a plenipotens liberalizmus hatalmi aggodalmai. Bizonnyal nem a kiegyezés sem, mert a 67, az igazi 67 Deák szellemében távol volt a későbbi Andrássy-Tisza Kálmán liberalizmusától. Az üszök eldobatott Tisza által és a hamu alatt nehezen alszik el. A magyar önkormányzat, ügyeink saját vezetése csakhamar belefordult a veszekedés árkába és ott is rekedt, úgy hogy sok magyar kívánta volna inkább az abszolutizmust. De ez a veszekedés — mi katholikusok nyugodtak lehetünk — Tisza Kálmántól indult ki és tudjuk ki által folytatódott, kinek volt igaza. Hogy Zichy Nándor minden kabinetváltozásnál mindjárt a bemutatkozáskor színvallásra bírta a kormányt, az eléggé érthető és mérlegelhető. Egy napot sem töltött bizonytalanságban a kormányokkal szemben. A legutóbbi miniszterváltozás pedig és egyben az államtitkár változás is legkevésbbé sem figyelmen kivül hagyandó, hanem oly momentumok fedezhetők fel, mely épen nem alkalmatlan a katholikus közvélemény hathatós irányítása, a „jó hatholikusok"-nak első sorban, akik mindannyiszor készek a püspöki karra hivatkozni, valahányszor az országos választások idején a politikai szervezkedést és katholikus színvallást előttük is felszínre vetik. „A püspöki kar érvényesítse nagy befolyását a kormányra — szokták mondani — és mindent megtehet, nem szükséges nekünk vallásunkat belehurcolni a politika kavarodásaiba — melyek közt feltétlen optimisták vagyunk koronás királyunk és államformánk garanciája miatt." Azt hiszem többet árt a katholikus autonómia ügyének napjainkban a felszínen levő katholikusság ilyetén gondolkodása, mint a velük burkolódzó kétes „jóakaróink" intrikája. Amitől az „ultramontán" és „klerikális" szót perhorreszkálva a felszínen levő katholikusság fél, nézzük csak mily bátran és szubjektive mily korrektül használja prodomo az uj államtitkár. Alig foglalja el hivatalát, alig jelölteti magát Dunavecsén, nem himel-hámol, hanem egyenest a protestáns érdekek harcosának bizonyul, azzal megy bele a választásba, mert tudja, hogy csak mese a vallás ügyek kikapcsolása a politikából. S nem rajta, hanem a Lukács-Tisza rendszeren mult, hogy meg kellett buknia. Nem rovandó kárára ezen viselkedése, mert ő protestáns és mint ilyen lelkes támogatója felekezetének, csak azt akarom itt leszögezni, hogy mikor nekünk Barkóczynk volt, kiről e helyen szintén írtam támogatólag, a felszín katholikusság oly könnyen elengedte. Bizni volt hajlandó a katholikusság Zichy Jánosban és az országos választáson kikapcsolva a katholikus kérdés komolyságát, személy és pártválogatás mellőzésével merték az autonómia ügyét rábízni egy pártra, melynek sem múltja, sem programmja nem volt. Ily programmtalan múlttal csak a szabadelvű párt dicsekedhetett — sajnos nem javunkra. Utána pedig tudatával egy autonómia kongresszus szükségének eleget vél tenni ennek keretében a katholikus önérzetességnek. Játszunk talán, de okulni nem tudunk. Kongresszus már volt, határozat is, de autonómia nincs. Csáky fiókján a zár sokkal hathatósb és fontosabb volt, mint a kongresszus — a szabadelvüpárt fontosabb, mint a püspöki kar. A kultuszminiszter személye az első kérdés az autonómia ügyében, a második párt, mely az u. n. „időszerűséget" varázsolja a jóakaratú miniszter elé. Mert hogy ellenséges törekvések is vannak, azt tagadni nem lehet. S bármily derék legyen egy kultuszminiszter, biztos leszavaztatásnak nem teszi ki azt az ügyet, melynek ha használni nem tud — ártani nem akar. Vlassics feljegyzései, azt hiszem, hathatósabbak voltak a kongresszus munkájánál és a püspöki kar határozatánál. Az sem a püspöki karon mult, hogy Horánszky indítványa lett irányadó és nem Zichy Nándoré — király helyett a kultuszminisztérium direktívája kéretett ki. Azt ismertük, nem pontokból, nem egyenes nyilatkozatból, csak följegyzésböl. Azóta több kultuszminiszter is volt — Zichy Nándor kikérte álláspontjukat. Mai kultuszminiszterünk állásfoglalása és nézete még nem ismeretes. Nem csodálkozhatik tehát senki, ha ezekután a vajúdó autonómia ügyében kérjük, hogy tájékoztasson határozott állásponjáról, az autonómia ügyéről és vigye azt előre, mert meg kell csinálni — bár nem minden áron. K. Gy. S. HIREK. Csattanó. Esztergom, 1913. május 1. Szerfölött jól esett az a mosdatás nékem, amelyben árva fejemet a mult vasárnapi számban Ktm. cikkíró ur részesítette. Meg kell adni, olyan mosdatás volt ez, hogy untig elég lett volna circa ötven oláhcigány felebarátnak is. Még az az egyetlen szerencse, hogy a cikkíró ur a régen való keresztvizet le nem szedte rólam végképen, mert akkor Urambocsá valóságos pogány figurának látszanék. No de sebaj! Most immár eltölt az az édes tudat, hogy nem halt ki még a katholikus újságírók ama gárdája, amely vitézül tudja forgatni a tollat, amely meg tudja ropogtatni ellenségeinek (nemkülönben az ugyanazon elvekért küzdőknek) nemes oldalbordáit. Sebaj! Áll Buda, él magyar még! És ez a boldog tudat elfeledteti velem ama — a cikkíró ur által ellene nem támasztott — gyanúsítást, mintha jó magam nem is katholikus, hanem valami talmi istentagadó lennék, aki a kath. vérre s főképen újságíró vérre szomjaznék. Még isten uccse attól félek ezek után, hogy valami szemfüles szabadkőmives testvér eltalálta olvasni a cikkíró urnák hozzám adreszált válaszát s még holmi disztagnak fog megválasztani valamelyik szabadkőmives páholy, vagy esetleg — kitelik tőlük — szobrot kapok a kötényes uraságoktól. Haj pedig eddig még nem volt szerencsém ilyen nagystílű kitüntetések után vágyakozni. Ezek után pedig mélységes tisztelettel kijelentem cikkíró ur előtt, hogy a múltkori csattanó-