ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-05-04 / 18. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. május 4. 18. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Esztergom, 1913. május 4. — A kereszt jubileuma 1313—1913. Békésen állott az emberiség utján a ker. civilizáció mesgyéin a kereszt szent jele, a feszület, erdők szélére plántálva, mohlepve, vagy a szántóföldek végén esőtől-vihartól megbarnítva. 18. századon át nézett le kegyesen az Üdvözítő a keresztről az ő trónjáról az uton átmenőkre, áldást hintve az előtte térdelökre, kik szükségükben bizalommal tekintettek fel hozzá. Friss virágokból újra és újra koszorút font feje körül a körülötte ártatlanul játszadozó ifjú nemzedék, a vándor általmenve kalapemeléssel, vagy rövid fohásszal rótta le előtte tisztelete adóját, hozzá folyamodott őt ostromolta kéréseivel a szorongatott anya vagy családatya, előtte kulcsolta imára reszkető kezét a sir felé közeledő aggastyán, előtte esdeklett a harcba vonuló vitéz szerencsés visszatérésért. Még az eretnekek sem bántották, úgyszólván 18 száz éven keresztül a ker. vallás legtiszteletreméltóbb trofeumát, a keresztet, a feszületet. Csak a francia forradalom bestiái vetkőztek ki annyira emberi mivoltukból, hogy amit még a mohamedán is respektál, a keresztet tördelni, inzultálni kezdték. S ugyanazon nyomon haladnak a modern szociális forradalmak terror hősei is mindenütt, ahol felüti fejét a forradalom — jeléül annak, hogy a modern pogányság e szociális forradalmak élét — bár azoknak egész más a súlypontja — tendenciózusán szeretnék a kereszténység ellen fordítani s a szabadkőművesség pogány dühe természetesen a kereszténység tiszteletreméltó föszimbolmát sem kiméli. E közben ünnepli a kereszténység a szentkereszt első nagy diadalát az egész világ felett, mely egyszerre, szinte meglepetésszerűen jött 312. évben a legvéresebb Diokléciáni üldözés után, jeléül annak, hogy miként a régi pogányság felett győzedelmeskedett a kereszt, úgy a modern pogányság felett is győzedelmeskedni fog. Miként egykor a farizeusok közt nevelkedett Saulust használta Kr. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A lemondás asszonya. Irta: dr. Kórösy László. — Az élet szeptemberében már csak a szerelem emlékéből élünk. Egyszerre megszűnik az ábrándozás és a forrongás, mintha a szerelem idegei elvesztették volna minden fogékonyságukat. Veszedelmesen kirívó hosszú fehér hajszálaink olyan gyorsan kezdenek nőni, mint az élet nagy rébuszának hieroglyphái az arcunkon. Kacajunk már nem cseng. Hiányzik belőle az érc. Mintha csak meghasadt harangot hallanánk. Szemünk fénye alvófélben. Valamikor még csodálatosan tündökölt, napsugarakat szórt, gyémánthoz hasonlították, csillagokkal tévesztették össze. Oh, csak azok a poéták ne szóltak volna hozzá egykori bájainkhoz! De folytatom, kedves uram, panaszomat. Jól esik, ha elmondhatom. Sok kő esik le a szivemről. De ugy-e, már nem drágakő hanem csak a járatlan utak számára való törmelék. A mi korunkbeli asszonyok már csak arra szolgálnak, hogy tapasztalataikat unokáik számára értékesítsék. A reflexiók férfiak számára valók és mégis nekünk is kijut belőlük. Az ábrándozások csodálatos változatosságu délibábjait meddő fantáziánkban és kiégett szivünkben rideg összehasonlítások, sivár aphorizmák, prózai számmüveletek helyettesitik. Mi már csak összeadunk, az élet már csak kivonás műveletére alkalmaz; érezzük, hogy már nem sokszorozzuk és nem osztjuk az élet örömeit. Az élet nagyon kegyetlen és önző, barátom. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. fel a ker. tannak az egész pogány világon való hirdetésére, miután a vértanuk vére megöntözte a bűnös földet, az első 300 év elteltével a Dioklécián udvarában nevelkedett Konstantint használta fel a ker. vallásnak az egész pogány római birodalomban való szabadságának, közjogának megállapítására. Konstantin lelkében már erősen forrongott egymással a két világnézet, a pogány és a ker. felfogás eszméi, midőn vetélytársa Maxentius császár végleg kiakarta őt jogos örökéből, a birodalom azon részének birtokából forgatni, mely örökségkép szállott reá atyjáról, Konstantius Clorustól, holott a hat császár közül, kik akkor vetélkedtek az uralomért, egyedül ő származott királyi vérből. Nagy szorongattatásában ösztönszerűleg a keresztények Istenéhez folyamodott segítségért. S miként egykor szt. Pálnak, ugy most Konstantinnak Krisztus megadta a csodálatos megtérés kegyelmét. Eusebius Caesariensis a nagy történetirónál olvassuk, ki Konstantin kartársa és jóbarátja volt, ö Konstantin szájából hallotta és Konstantin előtte esküvei erősítette, hogy a hadjárat elején, midőn Maxentius ellen indult égi jelenést látott, a ragyogó keresztet e lángbetükkel: in hoc signo vinces (e jelben fogsz győzni!) Nazarius pogány író is tanúskodik a csodálatos jelenségről. Történelmileg meg van állapítva, hogy Konstantin zászlaját csakugyan a kereszt és a Krisztusmonogramm díszítette. Konstantin a Milvius hidjánál a Róma előtti Marius hegy tövében legyőzte ellenfelét Maxentiust. Hálából e győzelmért adta ki a híres milánói edictumot, melyben a keresztényeknek szabad vallásgyakorlatot, az egyháznak birtokszerzési jogot biztosit, a keresztény templomokban szabaddá tett rabszolgáknak pedig polgári jogokat biztosit. S minthogy rövid idő alatt részint halálesetek, részint fegyvereinek szerencséje által összes vetélytársaitól megszabadult, a ker. vallást az egész római birodalomban államvallássá tette. Csak annak ád virágot, aki szintén virággal kedveskedik neki. A dísztelen kórót meg se látja, mert bántja a szemét. Egészen uj nemzedék támadt. A mai szalonhősök nem tudják, hogy hányan verekedtek meg értünk. Nem sejtik, hogy valamikor a farsang alatt lábunk előtt hevert egy országrész. Oh, csak szépek és ifjak ne lettünk volna sohasem. A nem ünnepelt leányok sokkal szebb vén asszonyok lesznek, mint amilyenek mi vagyunk. Azok megadással vénülnek meg. Képzelje csak, a napokban már meg kellett hallanom rettentő címemet. Egész hangosan mondta egy főhadnagy valamelyik lánynak: — Mit akar itt ez a vénasszony? A szivembe nyilallott ez a rettenetes szó. Összetörtem a legyezőmet, majd véresre haraptam az ajkamat, de mosolyogni iparkodtam, mert a mosoly még a legjobb fiatalitó szer. Mikor az óriási tükörbe pillantottam, megdöbbentem önmagamtól. Sokkal vénebb voltam, mint valaha. Ä' kérlelhetetlen főhadnagy észrevette önmagammal való kacérkodásomat és igy szólt: — Ennek az asszonynak csak álarcosbálon volna szabad megjelennie. Még mindig süket voltam, sőt rákényszeritett a társaság arra is, hogy legnagyobb ellenségem menyasszonyának néhány nagyon kedves bókot mondjak. Mikor elhagytam a társaságot, a főhadnagy utolsó tőrdöfése ez volt: — Kedves öreg asszony, ha megismeri az ember. Ott hagytam a szalont s kisiettem a terraszra. Néhány udvarias öreg ur társaságába keveredtem, a hol mosolyogva kellett csevegnem mindenről, Kézipatok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A kereszt jelében. Romulus — Konstantin. Ezerhatszáz esztendős jubileumot ünnepel a katholicizmus. Lapozzunk vissza ezerhatszáz évet a világtörténelemben, hogy megérthessük e nagy ünnepséget. A krónika szerint Nagy Konstantin császár győzött. Legyőzte ellenségét, megtartotta birodalmát, de ez még mind kevés. Már többen is megtették, de azokat senki sem ünnepli, mert alkotásuk szétbomlott, megszűnt. Rómát N. Konstantin örök várossá tette, kitűzte a keresztet birodalmára. Ott ragyog a római birodalmon a győztes kereszt, nagy idők határköve. Egyik oldalára, mely a fekete múltba vész e szó van vésve „eddig" a másik oldalon a világosság felé fordul az „ ez~ után" szava. Eddig voltak népek nemzetek, mely éji árnyékok voltak a sötétben, ezután lesznek népek nemzetek, melyek a világosságban fognak élni. Eddig pogány filozofálásban vesztek el az emberek, ezután Isten igéjében örökké fognak élni. Eddig és ezután. Ezen fordul meg a világ történése. Örvendjetek galileai halászok, kik Isten tanitásának a magját vetettétek a nagy világba. Kicsirázott ez és virág:ba hajt. Örvendjetek szüzek, hitvallók, vértanuk véretekből kisarjadzott Krisztus országa. Örvendjetek a föld összes lakói, leestek a pogányság rabláncai s Krisztus szabadságát kapjátok meg. Örvendjetek mindnyájan, áll a nagy határkő. Főleg Róma, csak arról nem, ami vérig sértett, a mi megalázott, meggyalázott, ami tiz esztendővel egyszerre megvénitett. Ma már nem zúgolódom. Égbekiáltó kontrasztja vagyok tündérkoromnak, redős mosolyomban már nincsen hóditó verőfény, beesett szemeimben már nincsen varázs, szabálytalan ajkamon már nincsen veszedelem. Hollófekete hajam ólomszinü, a dus erdőből csak harasztok maradtak a fejemen. Engem rettentően kirabolt az élet, kedves barátom, mindenemet ellopta s nincs az a biró, a ki igazságot és elégtételt tudna szolgáltatni. Teli vagyok tapasztalatokkal, okossággal, sőt, ha szabad mondanom, a finom öregek disztingvált bölcsességével; de már nem érek semmit, nem kellek senkinek, még egykori Rómeóim is elfordultak tőlem. Pedig szabad vagyok, gazdag vagyok, boldogtalan vagyok. Milyen lesz még az élet októbere ? Akkor már a nagymamák családi nimbusza venne körül. Hát a november ? Akkor már csak gyémánt lakodalmakon ünnepelnének. És a december? Mikor már a gúny is kifagy szivünkből s nincsenek szavaink, csak fájdalmaink s mikor értelmünk fénye is kialszik, mint azelőtt a szivünk vulkánja. Hideg kráter, ciprustalan rom, kivágatlan száraz fa vagyok. Ezt érezteti velem a mai fiatalság, édes barátom. Pedig nem igaz. Ugy vergődöm ez iszonyú Ítélet átka alatt, mint az eleven halott a koporsóban, a mély sir fenekén. Hiába vergődöm, eltemettek meghaltam, számomra nincsen már föltámadás ... nincsen . . . nincsen . . . Ezt zokogta a lemondás asszonya könyek nélkül, gyötrelmes fájdalommal; mert az a nő, ki