ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-21 / 51. szám

a maga körében azon, hogy Istennek dicsőség s embernek békesség legyen. Akkor átültetjük a Karácsonynak, annak az egy dicsőséges napnak érzéseit az év 364 napjába s karácsonyi évünk, karácsonyi életünk s karácsonyi világunk lesz a földön is. Konstantin fénykeresztje. Eddig Eusebius, az őskereszténység nagy nevü történetirójának hizelgése gyanánt akarták mindenáron feltüntetni a csodától irtózó modern túlzó kritikusok, Konstantin égi látomását a Milvius-i csata előtt. Föérvük az volt, hogy Gasarea püspöke egyháztörténetében nern tesz említést az égi jelenésről, csupán Konstantinról szóló életrajzában irja le azt (az életrajz már a császárnak 337-ben bekövetkezett halála után jelent meg). Azonban eltekintve attól, hogy ez csak a szokásos kifogás — u. n. argumentum ex silentió — ez a dolog sem áll egészen úgy, ahogy a kritikusok feltüntették. Mert Eusebius egyháztörténelmében is világosan utal a csodálatos eseményre, midőn irja, hogy „Konstantin a csata előtt Istenhez és az ö Igéjéhez folyamodott és nála csodálatos segítségre is talált." Hogy mennyire önkényesek sokszor a modern kritika állításai, az kitűnik Schrőrs, bonni történelmi tanárnak ép most megjelent művéből „Konstantins des Grossen Kreuzeserscheinung." Akik el tudták hinni, hogy egy neves történetiró a már elhunyt császár (vagy talán fiú iránti) hizelgésböl, légből tudott volna kapni minden alap nélkül egy oly szenzációs eseményt, minő az „In hoc signo vinces" históriája, csak azért, hogy elég modern kritikusoknak látszassanak, azok most szégyenkezve olvashatják, hogy Konstantin égi jelenésének fel egészen a 312. évig is találhatók tanai, függetlenül Eusebiustól s igy az első hipothezis „Eusebius hizelgése" letárgyaltnak tekinthető. Schrörsnek munkája különösen ezért értékes, mert történelmi hitelességgel megállapitja, minden kétséget kizárólag, hogy az égi kereszt históriája magára Konstantin császárra viendő vissza. Egy évvel a Milvius-i csata után 313-ban egy pogány réthor emliti már az eseményt beszédében, midőn a győzelmet Konstantin személyes bátorságának, ügye igazságának, de leginkább a császárnak egy a népek istenei felett álló Istenség kijelentésének tulajdonítja. Ugyancsak a csodálatos isteni befolyásra utal a római senatus által két évvel a győzelem után felállított diadalív, mely (a pogányok érzelmeit kímélni akarván, de a tény elöl ki nem térhetvén) „instinctu divinitatis" (isteni erővel) kivivottnak nevezi a győzelmet. Végül egész világosan utal erre az ugyanezen évben Rómában felállított Konstantin-szobor (jelenleg a Laterán-i bazilika előcsarnokában áll) melynek kezébe Konstantin a Krisztus-monogrammos jelvényt (laborumot) tétette a saját maga által készített felírással: Ez üdvhozó jellel szabadítottalak fel benneteket a haladó szenvedésekkel súlyosodott a názárethi Jézus követőire, egyszerre lecsendesedett. Megszűnt az állandó félelem és folytonos rettegés, a gyötrő bizonytalanság és kinzó aggódás, amely a földalatti üregek sötét rejtekeibe kényszeritette a keresztényeket és bilincsekbe vert •

:: energiákat, amelyek a legkülönbözőbb érdekeket lettek volna hivatva sikeresen szolgálni. Kezdetét vette a kereszténység szellemében folytatott békés munka és polgáriasitó tevékenység. Az állami és magán élet terén, a szellemi fejlődés és anyagi haladás mezején egyaránt megindult az a mozgalmas ügyekezet amely a kereszténység jótékony befolyását éreztette és sohasem szüntmeg a századok folyamán a tudományok vívmányaival, s művészetek sikereivel, az emberszeretet alkotásaival és a jótékonyság intézményeivel gazdagítani az emberiséget. Boruljunk az oltár zsámolyához m. t. közgyűlés és rebegjünk buzgó hálát Konstantin diadaláért, a milanói rendeletért. Kérjük az Eucharisztikus Jézust, legyen a kereszt mindig az a zászló, amely alatt a birodalmak és népek nyugodt fennállásukért, virágzó jólétükért küzdenek. Legyen az a fegyver, amellyel a társadalom, a család és az egyed a lét harcait vivja, a kölcsönös szeretetet és egyetértést, a jólétet és boldogulást biztosítani törekszik. Ezen óhajtás kifejezése mellett, szivem egész melegével üdvözlöm a m. t. közgyűlést és azt megnyitottnak nyilvánítom. zsarnok járma alól! E szobrot Eusebius már 314-ben emliti a Tyrus-i templom felszentelésénél tartott beszédében. Ugyancsak nyom a latban még Lactantius könyve is, a 314-ben Íródott müve „De mortibus persecutorum," melyben szintén emliti a Konstantinnak történt égi kijelentést és a tényt, hogy a katonák keresztet rajzoltak pajzsukra az ütközet előtt. Mit akarunk még többet egy történelmi tény megállapítására ?! „De hogyan képzelhető el, hogy 20,000 katona egy éjszaka keresztekkel ékesítette volna fel kardját" böstörködik a modern szövegkritika, mely már ezért is képes a legendák homályába küldeni az egész történetet, melyre oly eklatáns tanuk vannak. Mintha bizony a kardjukkai nem harcolhatták volna pajzsaikra a kereszt jelét! Szóval Eusebius tekintélye tisztára van mosva. Nem volt még bizantikus, sem Konstantin fia annyira hülye, hogy az „in hoc signo vinces" históriáját egy panegyrikus keretében a történelembe lehetett volna igtatni. Igtatni. Igaz tehát, amit Eusebius mond, hogy Konstantin e jelenés valódiságáról szentül meg volt győződve és megesküdött ebbeli igazmondására. Mi közönséges halandók azt hinnők, természetesen, hogy ezzel az égi jelenés történeti ténye peremptoriusan be van fejezve s Konstantin fénykeresztje, mely fordulópontra hozta a világtörténelmet, ismét tisztán ragyog! Nem ugy a modern kritika. Most nekimennek Konstantin személyének. Elő a másik hipothezissel: Konstantin hallucinált! Amúgy is misztikus hajlamú s vallási exaltáltságra hajlandó lélek volt, ki magát Isten kiválasztott eszközének tekintette, kit Isten különös gondviselésével vezérel. A körülmény pedig, hogy fényes nappal látta a keresztet, valószínűvé teszi, hogy valami fényes felhőt láttak ő és katonái a harc előtti kritikus és izgatott pillanatokban ! . . . Vájjon az „in hoc signo vinces" (e jelben fogsz győzni) szavait is oly könnyen oda lehetett képzelni az égre, mint a keresztformájú felhőfoszlányt? Elvégre is kisüti a modern kritika, hogy a mai exaltált tudomány jobban meg tudja állapítani egy 16 száz év előtt történt esemény mivoltát, mint maguk a szemtanuk! Eszembe jut itt Fényes Samu, a magyar „úttörő társaság" vándor-tudósa által egyik előadásában felállított norma az igazi tudományos tények megállapítására vonatkozólag: csak az igaz, amit jelenlegi tapasztalatunk is tényállásként megállapíthat; ha tehát a biblia a világ teremtéséről beszél — minthogy azt jelenleg nem tapasztalhatjuk — nem igaz ! Igazán kár, hogy a világ teremtésénél elmulasztották Fényes Samunak, és a Milviusi csata előtt néhány modern kritikusnak meghívókat A nyomor. A hideg közeledtével még sokkal rettenetesebb képet nyújt a nyomorgóknak óriási s napról-napra növekvő tömege, mely a léttől teljesen leigázva csak emberi könyörtől várhatja éhségének enyhítését és Istenétől megváltást könyörög. Látva s megértve helyzetüket, világfájdalmat kell éreznünk, főkép, ha önhelyzetünk nem engedi, hogy kicsiny kenyerünkbőt letörve megoszthassuk a falatot, vagy egy-egy fölösleges gúnyával takarhassunk be dermedt tagokat. Pillantsunk csak a nedves, földalatti zugokba, hol bűzös lég s rongyokba burkolva fetrengenek embertársaink s a munkát leső izmos kezek tehetetlenségükben bénultan hanyatlanak. Itt látjuk a lét igaz látképét, melynek látásától számtalanok megkímélik magokat, hogy szemeiket el ne homályosítsa a könny, szivükbe bele ne markolhasson a részvét megható érzete, mely tettekre buzdítva emberbaráti kötelességünket hivja fel, hogy tehetségünk szerint felkarolva a nyomorultat, Isten egyik legnemesebb parancsának hódoljunk. Kisérjük csak figyelemmel a jótékonysági akciókat s meggyőződünk, hogy azok leginkább a rendezők mulatságául szolgálva tetemes kiadásokat födöznek s az anyagi sikernek csak parányi része jut azok részére, kiknek cégtáblája alatt önfeledten vigadnak. Emberi önzések diktálják, hogy adott fillérjeinkért cserébe mi is kapjunk valamit s kevesen óhajtják látni az élet harcainak nyomasztó, porig lealázó helyzetét, mely ellen biztosítva senki nincs, mert hisz hatalom, dicsfény, tudás, szellem a viszonyok rabszolgáivá lesznek, egy perc alatt, a szegénység békóba ver minden akaratot s megadással alkura kényszerit. Gyakran halljuk, midőn a küszöbön alamizsnáért kolduló vándort, e szavakkal utasit vissza a gőg: „Menjen dolgozni!" Hisz nagyobb része azért könyörög s vándorbotot ragadva fut be ismeretlen határokat, — kiéhezve zörget a munkaadók s gyárak kapuján, de mindenhol elkésve érkezik, az egymást tipró emberraj nem hagy fölösleges helyet s ridegen nézi mint pusztulnak lelkeknek ezrei. Mily szigorral s felületesen itélkezünkfa bűnök felett, a botlottakat kárhozva kizárja örökre a társadalom, mely önmagában súlyosabb erköclsi bukásokat takar a látszat hazug mezébe és szégyenli felemelni azt, kit elnézés és bocsánat érzetével visszaadhatna újból a tisztességes életnek. Gőgösen, rugdalva tapossuk a tévedteket, mi készítjük elő a bűnök vermeit, mert jajszavaikra érzéketlenek vagyunk, nyomoruknak beivilágába nem akarunk tekinteni, hogy a lét riasztó valósága meg ne zavarja jelenünknek perceit. Ne féljünk, barátkozzunk meg az üldözöttek s nyomorgók tömegével, éljük át képzeletükben kálváriájuknak utait s akkor teritett asztal s meleg szobánknak birtokában éreznünk kell, hogy dúsgazdagok és kiváltságosak vagyunk. Ti, kik a jólét pazar kényelmében emberi Szenvedésekről fogalmat sem alkothattok, jöjjetek megismerni a porban kúszók jajait s könyörtökben válik legragyogóbbá nimbustok. Igyekezzetek megismerni az adakozás felülmúlhatatlan gyönyörét, hisz e krisztusi parancs lelki boldogságtoknak legbiztosabb eszköze. Gladiolus. Az Országos Katii. Magyar Iskolaegyesület és módosított alapszabályai. (Folytatás.) Ezzel a veszedelemmel, amely már a magyar tanítóság között is mindnagyobb tért hódit, de legkivált a nem kath. vallású tanítóságnál, nagyon is számot kell vetni. És pedig egyfelől a legközvetlenebbül érintett társadalom felvilágosítása révén, másfelől pedig az összes katholikus iskolák fentartásanak érdekében folytatandó missiószerű munkásság által. Minden oldalról fel kell világosítani a társadalmat arról, hogy bármily jóindulattal és bizalommal viseltessék is a tanítóság iránt, a tanítóságnak észre kell venni és ha nem veszi, észre kell vétetni, hogy hivatásuk nem mindenben helyezkedhetik a társadalom fölé, mivel a társadalomnak is megvan az a kétségbe nem vonható joga, hogy gyermekének hol és mely szellemben és erkölcsben való nevelését és képzését maga is meghatározhassa. Észre kell vétetni, hogy bár ha a tanítóság egyik leghatalmasabb tényezője a nemzet közművelődésének, mindazonáltal nem önrendelkező független hatalom a hatalom fölött. Észre kell vétetni, hogy nem a társadalom van a tanítóságért, hanem a tanítóság a társadalomért és az a társadalom, amely a tanítóságot teljes bizalmával ajándékozza meg, vezető elemeiben igen is megvan a képesség, hogy a tanítóság munkakörét s követendő szellemét erkölcsi felelősség ellenében is meghatározhassa és felülbírálhassa. Nem szabad tehát az iskolafentartó társadalmat oly jog nélküli alsóbbrendű tényezőnek tekinteni, mint az a tanítóság egy részénél megnyilatkozik. Ami a tanítóság működésének függetlenségét illeti, az munkakörében másra nem terjedhet ki, mint annak szakszerű betöltésére és elbírálására. Másban a többi polgárral egyenlő elbánás alá esik. A társadalom lévén az iskolafentartó, az iskolákkal és tartozékaival szabadon rendelkezik és a benne működő tanítók vagy elfogadják rendelkezéseit, vagy oda tér, ahol érvényesülhet, ahol a neki megfelelő rendelkezések fogadják avagy, ahol ő rendelkezhetik. De hogy a tanítótól függjön az iskolafentartás létjoga és minden tekintetben az ő tetszése szerint való ellátása és irányítása, azt kereken tagadom mindaddig, mig ellenkezőjét be nem bizonyítják. És a papság ? — hallom az ellenvetést. Hát kérem maga a papság, mint tanítói intézmény épen olyan alárendelt tényező, mint a tanítóság, mégis azzal a mérvadó különbséggel, hogy az annak a társadalomnak, amelynek létét magasabb okok hozták létre, oly föléje helyezett szervezett tagja, amelynek küldetését a religio szerint nem ember határozta meg.